Olvasom itt mindenkinél, milyen gyorsan eltelt a karácsony, hallgatom Gytől, de rossz, hogy egy év van hátra még karácsonyig. Közben tombol bennem az érzés, nincs ebben az elmúlásban mit gyászolnom, mert bennem meg sem született az ünnep, idén nem éltem át. Eleinte bántott a család elsőszámú karácsonyrajongójaként, de beletörődtem, nem is volt, elmaradt.
Idegesített a sok időrabló tevékenység, a családi programok, frusztrált, hogy a tanulás szempontjából fölösleges dolgokra megy el az idő. Az egyetem egyik legnehezebb vizsgaidőszakával küzdve, most szerencsére nagyon beállt a fókuszom a kötelességek teljesítésére. Nehezemre esik bármi mással foglalkozni, háztartást vezetni, család és baráti kapcsolatokat életben tartani.
Pont akkor állt ki egy kocsi, mire odaértünk, kulcs hiányában éltünk a lehetőséggel. Filmbeillő módon a garázson keresztül jutottunk be. Onnan fel a harmadikra lifttel. A villamoson kezdődött bennem, és amikor már tíz perce feküdtünk a csengőn és csörgettük a mobilt, amit a folyosóról hallgattunk, hogy nagyon is fel van hangosítva, bizonyossággá vált bennem a megérzés. Közben Gy. hívta a segélyhívót, összeveszett vagy háromszor a diszpécserrel, hogy tényleg szükség van rá. De ez is milyen már, hogy konkrétan ott egy bajban lévő ember és még nekünk kellett győzködni, hogy valóban baj van.
Megérkeztek szépen sorban, nem is emlékszem, kik értek oda először, hirtelen sokan lettünk az ajtó előtt, megtelt a folyosó a rendőrökkel, tűzoltókkal és a mentősökkel. Eddigre a szomszédok is összefutottak, siránkoztak, kifejezetten idegesítő volt a kedvességbe és segítőkészségbe burkolt kíváncsiságuk.
A lokalizáció miatt és a bejárati ajtó védelmében órákig tartott, mire a tűzoltók bejutottak és kinyitották a lakást belülről. Meg sem lepődtem az újonc arcát látva, amikor a rendőr odajött a tényt közölni. Persze még előtte a mentősök bementek, de a kibontatlan felszereléssel fordultak is vissza azon nyomban. További hosszú várakozás volt, mire megérkezett az ügyelet, ilyenkor az ügyeletes orvos állapítja meg a halál beálltának nagyjábóli időpontját és okát. Sok mindenre gondoltunk, végül a boncolási jegyzőkönyvből tudtuk meg, hogy infarktus volt, pillanatok alatt történt a baj, senki nem tudott volna segíteni rajta, még ha kórházban feküdt volna ezalatt, akkor sem élte volna túl.
Hetekig fel sem fogtam mi történt, nem engedhettem meg a mai napig sem, hogy magával ragadjon a gyász és elsodorjon. Az első vizsgám után vártam a kéretlen gratuláló hívást vagy sms-t. Édesanyánál és nagymamámnál szoktam lejelentkezni, nála sohasem, csak informálódott a hátam mögött nagyimtól, és bejelentkezett nálam. Hiába mondtam neki, hogy ez idegesít, hogy hagyjon békén, minden egyes alkalommal eljátszottuk. Pedig még nagyimmal is megbeszéltem, sikertelenek voltak a próbálkozásai a leállítására.