2020. december 31., csütörtök

Hmmm 🤔

 Vajon hányan  sütötték a tavaszi élesztőfelhalmozásból maradt élesztőből idén  karácsonykor a bejglit, zserbót, kalácsot és pogácsát?

Vajon mennyi embernek marad a húsvéti kalácshoz is a tartalékból? 

2020. december 29., kedd

B. féle sajtos

 Gyorsan bepötyögöm, amíg még a fejemben van a pontos anyaghányad. Ha tízszer nem kértük már el eddig családilag ezt a receptet Bogitól, akkor egyszer sem. Már kezd kicsit égni a pofánk, de mindig elkeveredik/ elfelejtjük, mert olyan kis egyszerű, hogy többször csak legyintettünk, hogy minek ezt fölírni. Íme hát a híres-neves sajtos apró, hogy legalább valahol írásos nyoma legyen (csak nehogy a rokonaim ezekre a szavakra keressenek rá, még véletlenül idetévednének, amit a világért sem szeretnék).


Hozzávalók

  • 30 dkg liszt
  • 20-25 dkg Rama (vajjal is finom és a kevesebb mennyiséggel is működik)
  • 10-15 dkg reszelt sajt (de kétszerennyi is bőven mehet bele, nem lesz baja tőle)
  • 1 tojás
  • kis tejföl vagy víz, hogy összeálljon
  • soook sajt a tetejére, esetleg tojás a lekenéshez (ez nem feltétlenül szükséges az élményhez)

Elkészítés
  1. a zsiradékot a liszttel elmorzsoljuk
  2. hozzáadjuk a tojást, a sajtot és annyi tejfölt/vizet, amennyi elegendő (kb linzertészta keménységű legyen)
  3. opcionális, kihagyható: néhány óráig pihentetni a hűtőben (olyan szempontból jó, hogy ha frisset szeretnénk, előkészíthető, pár napig el van a tészta a tűtőben)
  4. a sütő előmelegítése alsó-felső 180-200 °C-ra
  5. a tésztát kevés liszttel (elég zsíros, nem fog leragadni, egy lapát segítségével is könnyen fölszedhető) 3 mm-esre nyújtjuk  és tetszőleges mintát szaggatunk belőle (az adott ünnephez illő mintájú kiszúróval is szuper, de egyszerű késsel, derelye- vagy pizzavágóval is darabolhatjuk)
  6. lekenhetjük tojással, szórhatunk rá sok reszelt sajtot/magvakat, ami tetszik
  7. aranybarnára sütjük
  8. elvileg ez is eltartható lenne, de nálunk eddig még nem sikerült annyit sütni, hogy értelme legyen elrakni

2020. december 28., hétfő

értékes percek elvesztése értelmetlen várakozásra és annál is fölöslegesebb morfondírozásra

 Csak szerintem bunkóság korona idején kísérőstül bemenni egy szaküzletbe, amikor csak emiatt kellett malmoznia az egyik eladónak?

Úgy értem 3 főre maximalizálták a benntartózkodó vásárlók lehetséges számát és emiatt vártam 10 percet, mert az egyik ablaknál indokolatlanul ültek ketten, ténylegesen csak az egyiknek volt dolga. Szerencsére annyira nem zavart, hamar helyre raktam magamban a dolgokat, nem idegeskedtem, csupán az emlékezetembe véstem, hogy feltehessem itt a kérdést.

ilyen volt az évem

Még mindig nem késő belekezdeni, nekem mondjuk több, mint két hétig tartott, mert mindig csak kevés időm volt / nem voltam olyan passzban. Nem bírom többször átolvasni, hogy értelmeseket írtam-e, úgyhogy inkább közzéteszem.



1. Milyen kihívásokkal kellett idén szembenézned?
  • A tavaszi kényszer távkapcsolatunk Gy-vel, amire még csak tudatosan felkészülni sem tudtunk, ráadásul pont arra az időszakra esett, amikor kicsit rehabilitálni szerettük volna magunkat.
  • Hazaköltözés az első távoktatós kör alatt, gimi óta nem éltünk együtt négyen.
  • Rájöttem, hogy az evéshez, ételekhez fűződő viszonyom nem egészséges, nem normális a falásroham és az sem, hogy rettegek.

2. Mikor voltál a legboldogabb?
Október 9.
Amikor tavasszal újratalálkoztunk.
Szeptemberi wellness, családi nyaralás.
Házitábor Lolkával és Bolkával az udvaron.


3. Mikor voltál a legmélyebben?
Az adott nehéz helyzetben mindig úgy érzem, innen már nem lehet lejjebb, aztán utólag visszatekintve rájövök, hogy nem is volt az olyan rémes és túlélhetetlen.


4. Mi volt idei éved legidegesítőbb dolga?
Az, hogy visszahíztam a nagy nehezen leadott kilóimat. Érdekes, a tavaszi karantén alatt fogytam + tartottam a súlyomat, a nyári nyitás során sikerült, elengedtem magam kajálás terén és a szociális élet több alkohol fogyasztással járt a nullánál.


5. Milyen újdonságok történtek veled? Volt köztük olyasmi, amit tavaly el se tudtál volna képzelni?
  • Menyasszony lettem: ezt speciel el bírtam képzelni, sokat beszélgetünk már a jövő(nk)ről Gy-vel.
  • Megtanultam igazi, jó kovászos kenyeret sütni.
  • Leszoktam a főzésről, ez egy olyan újdonság, amit soha nem gondoltam volna. A család azt mondta, itt a vég, ennyire elképzelhetetlen volt ez, mindannyiuk számára, magamat is meglepődtem ezen. Örülök neki, hogy már nem teherként élem meg, amikor Gy. anyukája felpakol és megtanultam kérni is, amit Nagymamám is nagyon boldogan teljesít, hálás, mert fontosnak érzi magát.
  • Anya egyik mentálhigiénével, coachinggal foglalkozó barátnőjével beszélgettem nyáron az egyik szigorlatom előtti este és sikerült annyit elérni, hogy a stressz miatti leblokkolásom egy átmenés erejéig enyhüljön.


6. Van valami, amit hiányolsz az évből?
Nekem így volt teljes.


7. Változtál, fejlődtél valamiben? Nyertél új, pozitív tulajdonságokat?
Szerintem az idei év hozta el nekem igazán a másikra való ráhagyatkozást és a saját konkrét elképzelésem elengedését. Egy apró példán szemléltetve: megkértem Gy-t, hogy főzzön egy teát, mire hazaérek, mert jólesne és szegény tanácstalanul kérdezgetett, hogy jó, de milyet, ahelyett, hogy csinált volna egyet, amit ő jónak gondol, de adott esetben, nekem csak arra lett volna szükségem, hogy elém tegye és ne nekem kelljen vele foglalkozni. Ahhoz volt szokva mindenki a környezetemben, hogy  komoly kiborulás volt, ha nem úgy történt valami, ezért hogy elkerüljem a balhét inkább nagyon pontosan meghatároztam, mit szeretnék. Úgy érzem, hogy már nem akarom feltétlenül irányítani a delegált feladatot, a korábbihoz képest jobban bízom már a másikban, akit megkérek valamire.


8. Szereztél negatív tulajdonságokat?
Visszaszoktam a halogatásra.


9. Szereztél új barátokat?
Még nem tudom, hogy barátoknak nevezném-e őket, de az új csoporttársaim közül már vannak páran, akikkel közeledünk egymáshoz és jól kijövünk.


10. Van olyasmi, amit azért nem tettél meg, mert nem voltál elég bátor?
Nem rémlik most ilyen. Ja, de, nem változtattam meg a blog URL-jét, mert féltem, hogy eltűntök/ nem találtok meg. (Note to myself: jó trükk ez, ha teljesen el akarok tűnni)


11. Értek véget kapcsolataid?
Igen, ráadásul lezáratlanul. Tavaly ősz óta dolgoztunk valakivel rajtam, ahol teljes mértékben személyes jelenlétre alapult a munka, aztán jött a korona, az első nyilvános hírek a karról, neki pedig egyéb vesztélyeztető faktorok voltak és óvatosságból a személyes találkozásról lemondtunk és felváltva ghostingoltuk egymást. Vártam volna, hogy ő is keres, mivel egyfajta mentorként volt jelen az életemben. A magam részéről nem vagyok erre büszke és nyitva is maradt bennem az egész, de igyekszem nem elfelejteni mindazt, amit tőle tanultam.
Nem vagyok a kapcsolattartás bajnoka, akikkel nem kerestük kölcsönösen egymást, lemorzsolódtak az egyetemi közegből azáltal, hogy már más évfolyamra jártunk és a távsuli miatt még csak véletlenül sem botlottunk egymásba.
Kicsit zárójelesen, de mindenképp meg szeretném említeni Sarkifénylány eltűnését is, sajnáltam az elsőt, örültem, amikor visszatért de sajnos csak rövid időre. (Ha olvasod, küldj életjelet légyszi!)


12. Min törted legtöbbet a fejed?
Gy-n. 
Ételeken, evésen, nem evésen.
De egyébként akit érdekel, itt van, vissza lehet olvasni. :)


13. Mi miatt korholtad magad a legtöbbet?

Érezhetem kicsit úgy Róka, hogy minimális közöm van ahhoz, hogy ez a kérdés bekerült?
Azok miatt, amilyen nem vagyok. Az evéssel kapcsolatos bűntudatom is eléggé előkelő helyen szerepel.


14. Csalódtál pozitívan valakiben/valamiben?
Az öcsémben. Mintha kezdene benőni a feje lágya, kupálódik.


15. Mi volt a legelgondolkodtatóbb szöveg, amit idén hallottál?
Az, amikor az öcsém azt mondta, megnyugtatja, hogy az az ideál, akihez őt a tanárok kezdetektől fogja hasonlítgatják (én), bukdácsol és sikertelen az egyetemen. Időbe telt, míg megértettem, benne ez hihetetlen mértékű feszültséget és idegességet indukált, ami miatt ellenszenvessé váltam számára. Már kezd olvadni a jég kettőnk között, leomlani a fal, vagy milyen közhelyekkel is fejezzem ki, hogy életem eddigi egyik nagy fájdalma múlik. Értem én, hogy tanárhiány van, de még mindig sír a lelkem az igazi pedagógusok után, amiből nem sok jutott ki szerintem a legtöbbünknek. (de erről majd külön bejegyzésben értekezem egyszer, amikor elég erős leszek újabb sebek feltépéséhez).


16. Mi volt a legkedvesebb bók, legszebb mondat, legjobb dicséret, amit kaptál?
Gy. azt mondta, hogy jó leszek a szakmai hivatásomban.
A gyerekek nyáron a főztömet agyba-főbe dicsérték.


17. Mi volt a leggázabb mondat, amit neked szántak?
Utállak. 
Konkrétumot nem jegyeztem meg, de Lolka azért tud remekelni.


18. Volt valami, amin meghatódtál?
A legemlékezetesebb talán, amikor ültem a konyhában és folytak a könnyeim a tudattól, hogy Gy. mennyire szeret (amin aztán ő is meghatódott).
Bolka telefonhívásai, csodálkozom azon, hogy ennyire fontos vagyok neki.
A kommentjeiteken.


19. Volt, hogy kétségbeestél? Mi miatt? 
Gy. miatt, hogy nem bírom tovább.
Az egyetem miatt, hogy nem tudom megcsinálni.


20. Volt olyasmi, amit máig is elodáztál?
A fogászati szűrést. 
A tartózkodási címem bejelentését (ki van töltve a papír, alá van íratva, csak időpontot foglalva be kéne kocognom a kormányablakba). 
A tágabb családnak elmondani az eljegyzést, személyesen szerettük volna végiglátogatva a rokonságot. 


21. Sikerült túllépned olyan dolgokon, amik miatt tavaly még bánatos voltál?
Gy. időbeosztásán, hogy mennyi jut nekem.
Hogy olvas-e bárki.


22. Mire voltál a legbüszkébb?
Arra, hogy nyáron egy héten át jóllakattam egy csapatnyi gyereket.
Hogy végre befejeztem a másodévet.
Gy-vel minden nehézséggel együtt is tovább tudunk lépni és szeretni egymást.

23. Volt olyan tetted, megnyilvánulásod, ami miatt később szégyellted magad?
Amikre emlékszem, azokért igyekeztem bocsánatot kérni és azt hiszem többnyire kaptam is.


24. Melyik volt a legviccesebb pillanatod?
A szentesti Concept társas kipróbálás. Annyit nevettem, hogy most is fáj a hasam.

25. Van legkínosabb pillanata az idei évednek?
Amikor egy vasárnapi ebédnél fogszabályzás, foghúzás volt a téma és én elkezdtem mutogatni, hogy nekem azóta a bölcsességfogaim kinövése miatt hogy összecsúszott az alsó fogsorom. Nyilván nem tele szájjal, de ez nagyon megmaradt, hogy milyen ciki vagyok és mennyire nem tudok viselkedni.


26. Kóstoltál meg új ízeket?
A Rosinantéban nyáron tapenádot, olívabogyós, szárított paradicsimos, olívaolajos mártogatós/kence. (Jut eszembe, anyának csinálhatnánk ilyet karácsonyra.... update: tiszta boldog volt,amikor megkapta, már másnap reggelihez fel is bontottuk)
Néha Gy. próbálkozik a hallal, és becsületesen meg is kóstolok 1-1 falatot. A családom ezt nem tudhatja meg, de néha van, ami ízlik.


27. Hazudtál idén valakinek?
Igen, magamnak. 


28. Volt olyan időszakod, amikor áltattad magad valamivel?
Ohhóóó, hello vizsgaidőszak, hello önbecsapás. Nyáron, amikor azt hittem, hogy aztán mostantól uzsgyi neki mindent lehet, miután lefogytam.


29. Megtudtál újat magadról vagy az életről?
Fontosabb számomra a természet, az erdő közelsége, mint korábban gondoltam volna, hogy a kötelezőből vágytárggyá alakult a távolsággal és igenis tud hiányozni.
A kovászos kenyérnek lelke van, de idő-szeretet-kitartás trióval egész jól lehet boldogulni.


30. Kitörölnél valamit az évedből, ha tehetnéd? - mármint a koronán kívül.
A koronát sem.


31. Ha már korona, milyen hatással volt a vírus az életedre?
Hosszú kihagyás után újra huzamosabb ideig együtt élt a kiscsalád. Sok időt töltöttünk együtt a húgommal, jártuk az erdőt. Viszonylag sokat sportoltam (A mostaninál mindenképp többet).
Távkapcsi tavasszal.
Távoktatás majdnem egész évben, ez nálam eléggé nemszeretem dolog.


32. Csatolj egy képet, ami rákerülhetne idei életed könyvborítójára.



Photo by Ben White on Unsplash


33. Akadtak idén új problémáid?
Az elfolyó idő (de ez talán nem új, csak most kezdett el igazán irritálni). Távoktatás, távvizsgázás.


34. Mik azok a dolgok, amiket megoldottnak tekintesz?
Nem hinném, hogy vannak ilyenek, eddig nem jutott eszembe. Na ezt telefonról bepötyögtem, de aztán jól nem mentette el, le is törlöm a blogger appot, elégedetlen vagyok. Szóval azért közben vannak, az új botmixer beszerzése, amit már legalább 2 éve halogatok, szerintem ez már a 3. karácsony és kaptam. Aztán a lestrapált (teljese összetört képernyőjű) 3 éves telefonom helyett is sikerült újat beszerezni, illetve nyáron az 5 éves laptopom cseréje is megtörtént (azt nem akartam, de muszáj volt). Ezek inkább ilyen tárgyi dolgok, amiket sajnáltam magamtól és addig vártam a tökéletes időpontra, míg végül szükségessé nem vált.


35. Erősebbnek vagy gyengébbnek érzed magad, mint tavaly?
Erősebbnek amiatt, hogy merek gyenge lenni és nem akarom mindig tartani magam.


36. Megismertél új előadót? Mi tetszett meg benne? Mutass tőle valamit!


37. Tettél idén valami jót másokkal?
Biztos, nem szoktam számontartani. Egy konkrét példa jut eszembe, de arról meg nem írhatok egy nyilvános blogon, mert többen is bajbakerülnénk miatta.


38. Ért valamilyen kudarc?
Visszahíztam.


39. Volt részed meglepetésben?
Igen, amikor felkértek bérmaszülőnek.
Gy. cukiságai.


40. Mi az, amit idén csináltál legelőször?
Eljegyzés, rákszűrés, kovászos kenyér, nomádkodós-sátrazós buláj az uncsitesókkal a ház mögötti kertünkben.


41. Történt veled olyasmi, ami a szerencsén múlt?
Karácsony előtt egy vizsga közben leöntöttem teával a laptopom, ami kikapcsolt, az első, hogy más eszközről visszalépve tudtam folytatni a vizsgát, a második, ennél sokkal nagyobb esemény, hogy a laptopom túlélte az ázást, amit nem tudok semmi mással magyarázni a szerencsén kívül.


42. Miért tepertél a legtöbbet? Sikerült elérned a célod?
Egyértelműen a szakmai hivatásomért. Még folyamatban van. Meg talán ide sorolnám azt is, hogy megszeressem magam, ami egy sohavégetnemérős folyamat.


43. Volt, hogy nem tudtál nemet mondani, pedig szerettél volna?
Alapvetően bennem nincs olyasmi megfelelési kényszer, hogy jaj, csak meg ne bántsam a másikat azzal, hogy visszautasítom. Kedvesen is ki lehet állni magam, az igazam és a vágyaim mellett, anélkül, hogy ettől a másik rosszul érezné magát. Nagy dolgok nem jutnak eszembe, talán néha a családomnak, amikor rosszkor telefonáltak.


44. Ha a jelenlegi tapasztalataiddal visszacsöppennél 2020 januárjába, csinálnál valamit másképp?
Nem. Hiszem, hogy minden hozzájárult ahhoz, aki most ebben a pillanatban vagyok, mind a jóból, mind a rosszból és elkövetett hibáimból okultam.


45. Ha a 2019-es énednek levetítenénk egy 2020-as montázst rólad, szerinted hogyan reagálna?
Örülne, hogy még jobban fogjuk egymást szeretni Gy-vel, mint valaha, hogy a konfliktusokból egyre ügyesebben és erősebben lábalunk ki, hogy sokat fogok olvasni,hogy ilyen gördülékenyen veszem a hazaköltözést, hogy rugalmasabbá váltam. 
Csalódott lenne a visszahízás miatt és a halogatás miatt.


46. Szerinted mi 2020 legabszurdabb történése?
Az eljegyzés.


47. Összességében milyennek érzed az éved?
Nekem ez egy jó év volt, valószínűleg idén töltöttem utoljára ennyi időt a családdal, én ezt kicsit betudom egyfajta, a szó nem hagyományos értelmében vett lánybúcsúnak. Külön kiemelném pozitívumként, hogy idén sokat olvastam.


48. Változott a jövőképed a tavalyihoz képest?
Mivel nem emlékszem a tavalyira, nem tudom összehasonlítani.


49. Hogyan képzeled 2021-et?
Nem képzelem sehogy, valami majd csak lesz. Azt tudom, hogy az önmagamon való munkával nincs leállás és sokat fogok tanulni (magamról is de a tanulást tényleg a suli elvégzésére értettem).


50. Most, hogy megválaszoltál 49 kérdést, milyen érzések kavarognak benned?
Zsibbad az agyam. Többször futottam neki. Azért szuper, hogy ennek köszönhetően, csomó mindennek írásos nyoma lesz, amit amúgy elfelejtenék.


+1. Fedeztél fel új blogokat? :)
Igeeeen! Anna, Dolly, Lujza, Adél, Daily Life, kami (bocsi, ha valakit kifelejtettem, kicsit összefolynak tavaly november óta a blogvilág szegletei az emlékezetemben és linkelgetni is lusta vagyok)

2020. december 23., szerda

2/5

 Ébredés után: Ma délután újabb vizsgám lesz. Tegnap óta fáj a fejem, és reggelre csak fokozódott. Nem bírok szabadulni tőle és a bosszantóbb, hogy élni sem. Nyafizok tovább, ezt a gyomorégést, senkinek sem kívánnám. 


Este: Túléltem a vizsgát. Hulla fáradtan ténfergek itthon, elakadok menet közben, miért is indultam. A vizsga után kicsit barátnőztem, telefonáltam, megcsináltam holnapra a remoulade mártást.  Csak még egy kis ez, csak még egy kis az és hipp-hopp este 10 lett. Kezdek túlpörögni, pedig aludni kénem már. De már ahhoz is kimerült vagyok, hogy a gépemet áttegyem az asztalra az ölemből, ha valaki kivenné a kezemből, kikapcsolná és leoltaná a villanyt, simán lefeküdnék és nem halogatnám. Most erőgyűjtés címszóval blogolok egy kicsit.

Elmesélhetném, hogy tegnap milyen hatékonytalan voltam, nagyon nehezen vettem rá magam a tanulásra és egy csiga is gyorsabban haladt nálam. Vannak ilyen napok, nehéz ezekkel előre kalkulálni, sokszor bele sem fér az időmbe, hogy számoljak velük. Pedig el kell fogadjam, hogy nem vagyok gép.

Jó hír, a gépem túlélte a teadélutánt (délelőttöt), elvileg egyedül a hangszórója recseghet, amit viszont abban a szervizben nem tudnak sajnos kicserélni, de semmi más szervi baja nincs. Gy. az ördögöt festette a falra, amikor mondta, hogy szerinte fújhatom a gépet. Valószínűleg számított a józanságom is, hogy nem akartam azonnal elázva visszakapcsolni, de az üres cukrozatlan tea is hozzájárult szerintem ehhez. Végre tudok válaszolni az évösszegzőben a szerencsés kérdésre, mert nagyrészt azért mégiscsak a szerencsén múlt, hogy az elektronikája és minden egyéb megúszta.

Hát ezek az összeszedetlen, összerendezetlen gondolataim, hangulataim egy nagyon hosszú nap végén. A fejfájásom lekopogom, de elmúlt. Büszke vagyok magamra, mert hiába kívántam a szalámis kenyeret paradicsommal vacsira, ellenálltam és zabkását ettem, így nem ég a gyomrom. Pedig aaah, mennyivel jobb lett volna szalámit enni. Ha már úgyis valami hasonló témából vizsgáztam, megállapíthatom, hogy a szervezetem a dietetikai ajánlásoknak tökéletesen megfelelő ételeket képes gond nélkül befogadni. Se a cukros, zsíros, sós junkfoodra, se a jó kis füstöltekre, agyonfűszerezett és túlzsíros ételeket nem veszi be gond nélkül. Sőt az alapműködésem a megfelelő mennyiségekre van beállva, a sokszor keveset enni rendszerben vagyok kiegyensúlyozott. Csak, mindig van csak..... inkább azt írom, hogy már egyre jobban látom az elcsúszási pontokat.

2020. december 21., hétfő

1/5

Elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, nekem ma jó napom lesz. Majd mindjárt meglátjátok, miért írom ezt, a rengeteg áldás mellett azért bővelkedtem ma csapásokban is, de szeretném tudatosítani magamban, hogy mindezen nehézségekkel együtt az élet csodaszép. Álljon emlékül egy meglehetősen  hektikus nap végén a tanúságtételem, hogy élni jó és érdemes.

Előszöris szétizgultam magam a vizsga előtt, hogy küldenek-e zoom linket, nem is a vizsga miatt. Számomra olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen könnyen adnák, szinte ingyen, nem ehhez vagyok szokva. Tegnap este úgy aludtam el, hogy ha addig nem küldtek, maximum reggel küldenek, de amikor 9:58-kor még mindig semmi a 10 órási kezdéssel, akkor megnyugodtam. Ez volt a Zegyetem karácsonyi ajándéka nekünk. Kezdett lankadni a stressz, megnyugodtak a kedélyek, amikoris a vizsga egyötödénél sikeresen leborítottam a gépet két deci zöldteával, ami azon nyomban kikapcsolt. Szerencsére tabletről visszalépve tudtam ugyanott folytatni a vizsgát és sikeresen be is fejeztem. Így hát már 'csak' 4 teljesítendő maradt, az oroszlánrésze még bőven előttem van.

Az első pánik után, hogy jajmileszmostvelemmegatavasszalkapottújgépemmel, fogtam magam és átrongyoltam a szemben lévő szervizbe, ahol azonnal sorra kerülvén kedves, segítőkész fickó tájékoztatott a lehetséges kimenetekről. Elvileg holnapra kész lesz, szétszedik, kiszárítják és ha menthető, akkor 20k, ha nem, akkor nem kell érte fizetnem. Meglátjuk, remélem azért nem kell újat venni.

A nagy ijedelemre és a jól sikerült vizsgát is megünneplendő, megamúgyis mert nem volt ebédem lángost rendeltem ebédre és hogy meglegyen a minimum rendelés 2 lekváros palacsintát. Hónapok óta sóvárogtam lángos után, nem tudom miért csak most jutott eszembe megnézni, hogy hoznak-e házhoz. Ritkán hallani ilyet tőlem, aki ismer, csodálkozna is, köztudottam hatalmas palacsintarajongó vagyok, kb. úgy, mint gombócartúr a csokival, de ez borzalmas volt. 

Aztán véletlenül felfedeztem, hogy az egyik tárgyam gyakorlati jegyei feltöltésre kerültek a felületre (nem tudom miért nem lehet erről üzenetben, emailben kiértesíteni minket, szó nélkül megjelent ott, nem is szándékosan, egy mellékattintással jutottam oda) és lesokkolódtam. Olyan még sosem volt, hogy én lettem volna valamiből a legjobb. Márpedig az összesített átlagom erről tanúskodik. Nem szeretnék hencegni, én eddig annyira híján voltam itt a sikerélménynek, hogy azt sem értem, hogyan tartottam ki idáig. Általában elveszve a többiek közt, vagy esetleg sorzáróként kullogva lehetett engem megtalálni, most pedig szokatlan módon, kilógva ( nem merem írni, hogy kiemelkedve) a középszerű átlagból a ritka kivételek közé kerültem. Felfoghatatlan.

Közben összeszedelőzködtem, kicsit összerámoltam a lakást, bár ezzel nem vagyok tökéletesen elégedett és 2 hónap után újra vonatra ültem és hazajöttem. Nem így terveztem eredetileg, de végülis kiürült a hűtő, hetek óta szeretnék már egy jót ázni a kádban, meg különben is, egy hete itthon van a húgom és én még csak nem is láttam. Hülyemáv és az új jegyvásárlási rendszere, a régi oldalon már nem, az újon még nem lehet jegyet venni, töltsem le az appot. Igenám, de oda ne akarjak belépni a korábbi felhasználómmal, na köszi. Pont negyed órával tartott tovább az egész művelet, mint eddig. Na mindegy, így nem porszívóztam fel és kapkodnom kellett.

Ennek kapcsán megfogalmazódott bennem az első újévi fogadalom: szeretnék felhagyni a lóhalálában elért tömegközlekedési járművekhez való ragaszkodással. Jobb időmenedzsmenttel szeretném leredukálni a lehető legminimálisabbra a halogatásból eredő rohanást, hogy ne akarjak 10x annyi dolgot megcsinálni, mint amennyire idő van.

Így visszaolvasva talán nem jön át, de én ma nagyon nagy békében hajtom álomra a fejemet és hatalmas hála van a szívemben. Szeretem az életem.

2020. december 20., vasárnap

A zserbó kész!

Már kamasz voltam, amikor először szembesültem a karácsonyi stressz létezésével. Szerencsés helyzetben vagyok, a környezet, amiben felnőttem, nem aggódja túl a dolgot, nem örököltem kötelező elvárásokat az ünneppel kapcsolatban. Nekem új volt, amikor a barátaim mondták, hogy a szüleik (és főleg az anyukájuk) kész idegroncsok ilyenkor.

Ezzel nem azt mondom, hogy mi nem várjuk és készületlenül érne minket a nagy nap. Inkább csak az a helyzet, hogy reálisan tudjuk, hogy nem lesz nagyobb a gyomrunk a jeles napok alkalmával, nem fogunk tudni többet enni. 
És különben is mi történik, ha nincs minden kész jelen esetben december 24-re? Felkel a nap 25-én is.
Nincs annál nagyobb öröm, amikor családilag együtt készítünk el valami ételt. De semmiképp sem dől össze a világ. 

Nem gondolom, hogy a karácsonynak (vagy bármilyen családi ünnepnek) arról kellene szólni, hogy széthajtjuk magunkat. Valami hiba úgyis csúszik a rendszerbe, emberek vagyunk. Sokan azt felejtik el, hogy a tökéletlenség teszi emberivé a boldogságot. 

 Idén először nem tervezek egyáltalán résztvenni a karácsonyi előkészületekben. Egyedül a mézeskrémest vállaltam be húgommal, az csak 1 óra kiesés a tanulásból. Ez a karácsony nekem is más, mint az eddigiek. Kimaradt a szokásos Karácsonyi Oratórium, a házi gubarúd sütés anyával, a menü kitalálásához az ötleteim, a közös főzés és valószínűleg fát díszíteni sem tudok majd. 

Korábban sosem értettem, hogy Gy. hogy képes a könyvtől felállva átszellemülni a Szenteste magasztos fennköltségéhez. Talán most érett meg bennem az elfogadás aziránt, hogy nem lesz teljes az ünnepem és ez így van rendjén. Befejezem az egyetemet, ami egyébként egy kegyelmi állapot, hogy tényleg csak a tanulással kell foglalkoznom és lesz majd meghitt ünnepem, amikor annak igazán itt lesz az ideje. Eljutott a tudatomig, hogy nekem most nem erről szól az életem és hálás vagyok, hogy sikerült kicsit fordítani a gondolkodásomon, a fontossági sorrenden.

Nem várom el, hogy hangulatba jöjjek, minden erőmmel azon vagyok éppen, hogy emberből géppé váljak a vizsgaidőszak erejéig. Kicsit tartok tőle, hogy amikor hazamegyek, kiesek a szerepemből, otthon nehezen megy mindig az összpontosítás, sok a "zavaró tényező", aki és ami eltereli a lankadozó figyelmem. Mindezek ellenére nem könyvelem el, hogy az idei ünnepemnek annyi. Nyitott szívvel állok elé, hogy a jelen valómban úgy éljem meg, ahogy tudom, igyekszem nem túlaggódni a dolgot. Sodródom a szeretetben ellenállás nélkül.

S hogy mire fel ez a cím? Nálunk, a családom apai ágához képest eretnek módon, nincs meg a rendszer, hogy advent vasárnapjain mit kell megsütni. Nincs nyomás, hogy most egyáltalán nincs kedvünk hókiflit sütni, sőt enni sem szeretne senki, de azért legyen meg, mert karácsonykor úgy szokás és különben is, minek kérdőjeleznénk meg, amit szoktunk, nem baj, hogy amúgy az egész család túlsúlyos és cukorbeteg és különben is ki tudja, mikor jön valaki, aki ezt szeretne enni, netán észre veszi, hogy nálunk idén nem készült el a hókifli és akkor jaj, mit fognak rólunk gondolni, ennek híre megy. Anyukám szerencsére ebben s/nem akar megfelelni senkinek. Persze ennek az is a következménye, hogy nem marad a nyakunkon a sok kőkemény süti, ami már egy hónapja várja a sorát a spájzban és így senkinek nincs kedve megenni. Kihangsúlyoznám, az efféle karácsonyvárással nincs bajom, ha nem feszültséget és frusztrációt okoz mindenkiben, nincs is annál szebb, amikor ez a rákészülés az összehangolódás és nyugalom jegyében telik.





2020. december 18., péntek

 


    Tegnap* miután elmúlt minden aggodalmam, mert a húgom épen, egészségesen, negatívan hazaért, fogtam magam és egy melegvizes palack kíséretében begyógyszerezve bekuckóztam a kanapéra. Na, nem sorozatozni, meg karácsonyi filmeket nézve hangolódni, hanem tanulni. Most eléggé benne vagyok a flowban, rosszul esik a lelkemnek, amikor ilyen földi dolgokra kell időt pazarolni, hogy evés, bevásárlás.

    Szerencsére főznöm nagyon nem kell, Gy. mamája isteni bulguros húst készít (a rizseshús mintájára), ami egy kis salátával, uborkával minden szempontból tökéletes. Olyan aranyos, mindig mondja, hogy szóljak, szívesen csinál plusz egy főre. Nagyon szeretem őt, hálás vagyok, hogy ilyen hatalmas szeretettel fogad már az első pillanattól kezdve. Még csak egy hónapja voltunk együtt, nem is ismert engem, de a vizsgaidőszakra hivatkozva egyszer csak Gy. egy óriási szatyor étellel: süti, friss gyümölcs-zöldség és kb. egy heti ebédemmel.

    Szerintem arról még nem is írtam itt, hogy mennyire csodálom Gy. szüleinek a házasságát, örülök, hogy előtte vagyis most már előttünk egy ilyen példa áll. Szeretem, hogy a mai napig kimutatják, mit éreznek egymás iránt, hogy bennük a házasság, mint érték, egy megkérdőjelezetlen alapvetés. Szavakkal nehezen fejezem ki, miben is különbözik az a légkör, amiben Gy. felnőtt, összehasonlítani nem is nagyon érdemes talán. Nálunk otthon sosem volt divat kifejezni a szeretetet (persze, mondjuk a hiánya sem merült fel), de náluk a mindennapok része a puszi, az ölelés és a testi érintés általi szeretetkifejezéstől nem lesz senki zavarban. Az ismerőseim nagy részének már elváltak vagy éppen válnak a szülei, ők pedig 26 év után is szeretnek, és nem elhanyagolandó, hogy rendszeresen szoktak is kézen fogva sétálni. Olyan cukik, előttem nem volt hasonló, mivel nagypapám is kis koromban meghalt, az apai nagy szüleim pedig 300 km-re voltak tőlünk, azért az egészen más, nem a mindennapok része. Számomra hihetetlen ez a hatalmas, töretlen, bensőséges kötelék, a döntésük melletti kitartás, amit a fiaik felcseperedve tovább adnak a világnak.


*szerdán, ezt a bejegyzést tegnap kezdtem el írni, de mondat közepén belémhasított a fejfájás és nem bírtam folytatni párhuzamosan a tanulással (egyébként úgy szoktam, hogy a szünetekben folytatom)

2020. december 14., hétfő

 Egész nap tele volt a fejem gondolatokkal, vártam az estét, hogy végre leülhessek írni, persze most, hogy itt ülök, kiüresedett a fejem. Napok óta felszínen mozognak bennem a gyerekkori emlékeim, ami folytán arra a következtetésre jutottam, hogy a fő traumatizáltságomnak nem a nyilvánvaló családi hátterem, hanem a 12  közoktatásban eltöltött + 4 (?) óvodai évem az okozója. 

Sokáig hittem azt, hogy a félárvaságom miatt látom borúsabban a világot és élek meg annyi mindent mélységeiben. Gondolom valamennyi kapcsolat a kettő közt van, mégsem teljesen függ össze. Ahogy távolodom azoktól az évektől, a múlt helyszíneitől térben és időben, fizikailag és lelkileg, már kezdenek derengeni olyan pillanatok, amikről a mai fejemmel "tisztábban" látva az eseményeket már azt gondolom, hogy nem szimplán a túlérzékenységem miatt sajog bele a szívem, amint felelevenednek előttem az illatok, hangok és képek. Legszívesebben átölelném a gyerek önmagam, aki nem tudta megvédeni magát, nem tudott kiállni magáért a "felnőttek" igazságtalanságával szemben. 

De már nem haragszom Édesanyára, hiszem, hogy ott és akkor még mindig ezek voltak a lehető legjobb döntések, amiket hozott, tudom, hogy nem bántásból hagyott benne helyzetekben és nem is az ő kényelméről szólt a történet, sőt sejtem, hogy róla is összesúgtak a háta mögött azok a "felnőttek". Az ő megküzdési stratégiája az volt, hogy nem alacsonyodott le a szintjükre, nem szállt be a mocskolódásba, időnként emiatt is szégyelltem magam. Már látom, hogy ez nem gyengeség volt részéről, hanem a valódi erő megnyilvánulása. Hosszú évekig haragudtam rá emiatt, hogy a visszaütés helyett próbált ésszerű, szeretetteljes hozzáállásra nevelni, ami újabb célpontot adott arra, hogy nyominak nevezzenek, kezeljenek. 

Most nincs erőm, hogy a lelkemet apró cafatokra szaggatva kielemezzem minden egyes atomját, de tisztában vagyok azzal, hogy egyszer a mélyére leásva visszaidézzem a legfájdalmasabbakat is. Gyűjtöm a tartalékaimat. Az ember azt hinné, hogy mindennek az oka az, ami a szemünk előtt van, amiről beszélünk. Hát nagyon is nem így van! Sokkal intenzívebb sebeket ejt a szíven az elfojtás, a dolgok, amikről azzal, hogy nem beszélünk, azt hisszük, hogy nem is léteznek, aztán időnként belénk nyilall a fájdalom. 

Azt hiszem Édesapa halálát feldolgozni sosem lehet, de megtanulni együtt élni a ténnyel igenis meg lehet. Nem mondom, hogy nincsenek rosszabb napjaim és hogy nem sűrűsödnek ezek az esküvő belátható közelségbe kerülésével. Nem, nem szeretném, ha mindenki azt kérdezgetné és megmondaná, hogy szerinte kivel és hogyan kellene az oltár elé vonulnom, mert az úgy illik, milyen szép vagy micsoda csodálatos gesztus a részemről, köszönöm szépen, majd én eldöntöm és pont leszarom nem érdekel, ki mit gondol majd emiatt rólam. Azt viszont senki nem firtatja, hogy illett-e, szép volt-e vagy csodálatos gesztus volt-e, ahogy velem néhányan bántak, mert egyébként sokszor nem. 

Legtöbben visszasírják a gyerekkort, nekem sajnos egyelőre több a keserű szájízű emlékem, mint édes és idilli, hiszem azt, hogy ez változhat. Rajtam múlik, honnan szemlélem és mennyire akarok ragaszkodni a rosszhoz. A magamból való kidolgozásra voksolok, hagyom, hadd munkálkodjon még bennem egy keveset, addig a törött szárnyú kicsién csontjai újra összeforrnak, izmai megerősödnek és a béklyók, súlyok hátrahagyásával a jelenében szárnyalni fog.

2020. december 13., vasárnap

random reggeli

     A hét felfedezése ez a recept volt. Elvileg a reggelik között található, de ettem én már vacsorára is. Sajnos ez a része az oldalnak szerintem lehetne felhasználóbarátabb is fényképekkel, egyenként kattintható receptekkel, így viszont csak nagyjából tudom a forrást belinkelni, szóval itt talán a harmadik recept.


    Az én agyam tényleg nem ismeri a 'nem' szócskát, minél jobban koncentrálok arra, hogy mit nem csinálok, milyen nem vagyok, annál erősebb követelőzés indul be. Egyszerűen amiatt lehet, hogy a nem mögött elhelyezett tiltást utasításként értelmezi és beakad a lemez. De hasonlóan vagyok önmagam beskatulyázásával, vannak bizonyos tulajdonságok, tevékenységek, amikről, ha én kijelentem, hogy ilyen és ilyen vagyok, akkor elég rövid időn belül az ellenkezőjét fogom tenni. Ez esetben a szöges ellentéte és a semmi is az ellentétes értelem kategóriájába esik. 

    Tudtátok, hogy eddig ahányszor a fb-on bejelöltem, hogy igen, 'ott leszek', egyre sem mentem el? Na, most elárultam a titkot. A tudattalanom mélyről jövő dacos reakciója ez, még nem fejtettem meg az okát. Félek, az ilyen apró elköteleződésekhez kapcsolódó viszonyom egyszer visszahat Gy-re is. Az megintcsak más kérdés, hogy a közösségi portálon mi nem is létezünk, egyedül a messenger aktivitásunk lehet jelzőértékű, de azt csak fölöttünk tudják, a velünk egyszintű felhasználók közül csak az, akinek személyesen elmondtuk, rákérdez vagy lát minket az utcán együtt.

    Eleinte óvatosságból volt ez, már nem mintha annyira szükségét érezném a dolgaim világhálón való kiteregetésének. Lehet nevetni, mire végigírtam a mondatot a nyílt, ámbár anoniman írt blogomon, felkacagtam az ellentmondáson. A kezdetekben én nem is sejtettem, hogy akár 4 és több évig is együtt leszünk és pár hónapra meg minek cseréljem le a profilképemet, másrészt az esetleges szakítást követően milyen rossz is lenne boldog képeket nézegetni. Nem vagyok híve annak sem, hogy két kattintással a lelkiállapotomon kívül minden elérhető rólam, idegenek ne nézegessék, akit érdekel inkább tőlem tudjon meg dolgokat és a visszaélések elkerülésére még az arcom sem látszik a profilképemen. Némiképp bizalmatlan vagyok az emberekkel. Közrejátszik az is, most már bevallhatom, hogy magamból indultam ki: bizony rá szoktam keresgélni emberekre és igencsak meglepő információkkal gazdagodom az óvatlanul kitárulkozókról.

    Persze én érzem hülyén magam, amikor egy ismivel találkozva rákérdezek a tegnapi insta storyjában megosztott eseményre, és sértésnek veszi, hogy miért tudok arról. Hát barátom, megosztottad, megnéztem, miért is ne kérdezhetnék rá beszélgetésindítóként. Poénkodva közlik, ijesztő mennyi mindent megjegyzek, nem mondják ki, de érzékeltetik, hogy zavarja őket, hogy tudom. Szerintem közben az is van, hogy az emberek veszélyesnek gondolják, amikor valaki túl sokat tud róluk IRL, de nem gondolnak bele ebbe, következetlenül viselkednek, amikor bombázzák a közösségi oldalakat a viselkedésükkel, gondolataikkal. Az ismerőseim megosztásainak követése meglátásom szerint nem stalkolás.

    Levonom a nagy következtetést: az agytekervényeim forgása teljességgel kiszámíthatatlan, ezen a fűszeres illatú (igen, megint forralom a fűszereimet) vasárnap reggelen mondhatnám, hogy fogalmam sincs hogyan, de valójában mégis itt áll bizonyítékul a menete az okostányértól a mások után való kutatásig való eljutásnak.


2020. december 12., szombat

fontolva haladok

 Elzsibbadt az agyam ettől a sok kérdéstől, de még nem értem a végére. Viszont emiatt puskázásra elővettem a BuJo-mat, amit októberben nem tudatosan, de elküldtem téli álmot aludni, most nézegetve megjött újra a kedvem csinálni. Lassan elkezdhetem az idei céljaimat, kitűzéseimet összevetni a valósággal. Igyekszem a szokásosnál kevésbé szigorú lenni magammal és nem magyarázkodásként érezni, amikor a pipa helyett odaírom, oldalt korona miatt esélyem se volt. Úgy döntöttem, nem kezdek új füzetet, kihasználom a maradék oldalakat.


Megszakítottam a blogolást, mert beindítottam egy mosást, megfőztem egy levest és most lassan be is zárom a bloggert és nekiülök tanulni. 


Ezt a levest próbálom ki, kíváncsi vagyok milyen, biztos, ami biztos alapon felturbóztam egy kis hagymás kolbászos alappal, abból baj nem lehet és adtam hozzá babérlevelet is. Evés előtt egy kis almaecettel gondoltam savanyítani, de ezt még meglátom.


A főzés illatának elfedésére a tegnapi forraltboros fazekat a fűszerekkel, amiről leittuk a bort, felöntöttem vízzel és forralom. Még nem érzem, a frissen mosott száradó ruhák illatával keveredve otthon illata lesz hamar a lakásnak. Kúszik be az életembe a karácsony, menthetetlen vagyok már, visszafordíthatatnalul magávalragadt a készülődés hangulata. 


Szavakkal nem tudom átadni, kezdek kifelé evickélni a mélypontról. Hozzájárulnak ehhez az engem körülvevő emberek, de segítenek az olyan sikerélmények is, mint az, hogy a tegnap megrendelt karácsonyi ajándékok ma már a futárhoz kerültek és hétfőn ki is szállítják (persze igyekszem távoltartani magamtól azt a lehetőséget, hogy a korábban megrendeltekről nem azért nincs hír, mert elnyelték a pénzem ellenszolgáltatás nélkül). 



2020. december 11., péntek

fény az alagút végén

     Hosszú idő után végre látom a végét az utóbbi időszak kontrollvesztettségének. Egészen tegnap reggelig meg voltam győződve az ellenkezőjéről, hiszen úgy éreztem, mintha egy tükörsima jéghegyen kapaszkodnék felfelé mindenféle komolyabb felszerelés nélkül így hamar vissza is csúsztam a kiindulási helyzetbe. Próbálkoztam erőfeszítéseket tenni, rászántam magam, de azt hiszem túl nagy célokat tűztem ki magamnak és nem hittem bennük.

    A reményvesztettség különböző állomásain mentem keresztül, eleinte azt hittem, képes vagyok kezelni, majd én megoldom egyedül, majd következett az, hogy rettentő dühös voltam magamra, nem igaz, hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, ekkor már eszkalálódott a helyzet, majd elkezdtem keresni a pontokat, hol is csúszhatott el a dolog, hibáztattam magamat, hibáztattam másokat. Mindezeket követően teljes természetességgel éreztem magam a gödör alján: a már addig megjelent sok negatív érzésem miatt és az ezzel frissen párosult motiválatlanságérzéssel, minek álljak neki, úgysem érek a végére, kár ezzel vesződni, miközben egyre fokozódott bennem az önutálatom is.

    Végül egy héttel ezelőtt, az ominózus poszt megírásakor rá kellett jönnöm, tehát rövid úton beismertem magamnak, képtelen vagyok túljutni ezen, nem bírok egyedül úrrá lenni a rendetlenségen, de ezután is kellett még 1 hét, míg ki mertem nyitni a számat és segítséget kértem. Nem tudom mit vagy mire vártam előtte, hogy majd megoldódik egy csettintésre, a tündérmesében egy nehéz éjszakát követően, reggelre a főhősnő kialussza magát, rendre, tisztaságra és ragyogó napsütésre ébred föl, a valóság nem ez, szerintem mindannyian jól tudjuk. Kaptam. Tegnap minden hullafáradtságunk ellenére este Gy-vel összerámoltuk a szobát és ő már nekifogott gondolkodni egy tartható rendszeren, persze nem oldódik meg a sokkalkevesebbhelyentúlsokcucc problémája ezen még dolgozni kell, de akkor is, könnyek szöknek a szemembe még most is, hálás vagyok Neki, Érte. Ma pedig Julis jön át egy kis takarítós, forraltborozós csajos délutánra, felszámoljuk a dzsuvát, ami már élhetetlen és tarthatatlan.

    Ezek kapcsán tudatára ébredtem a húgom hiányának, aki szeptember óta erasmuson van. Korábban sejtelmem sem volt erről, hogy ebben is meg fog nyilvánulni az ő távolléte. Még 4 nap és felül a vonatra, 5 nap múlvára hazaér, aztán karácsonyra szabadul a karanténjából. Eddig tartottam magam, most megyek sírni és utána tényleg megKÖNNYebbülök és felszabadulok.



2020. december 8., kedd

csak a szokásos bénázásom

 Megint elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság, milyen keresőszavak alapján találtok ide. Annyira analfabétának érzem magam, és nagyon élénken él bennem az emlék, hogy egyszer már valaki leírta, hol tudom megnézni, de egyszerűen nem bírtam sikeresen visszakeresni. A statisztika résznél megtaláltam, hol kellene lennie, de csak azt írja ki, egyéb.... Nem tudom mit és hogyan állítsak be, hogy valami épkézláb érdekességet is találjak. Légyszi, aki tudja, ne tartsa magában.


Meg ha már itt tartunk, hogy lehetne beállítani, hogy ne legyen ilyen széles a sablon? Utálom, hogy alul ott a csuszka...


Cserébe ma megvilágosodtam, mi az a favicon, már hetek óta kerestem, és egészen véletlenül jöttem rá, hogy ez a neve annak, amit keresek, úgyhogy be is állítottam.

confessions No. 28

 úgy sírnék egy jót, vágyom a megtisztulásra, de most nem megy. nem engedem meg magamnak a gyengeséget, nem merek szembenézni a mélységgel, ami bennem van. félek. nem lehetek gyenge, a falaim nem is engedik, hogy az legyek.

2020. december 5., szombat

 Lehet, hogy ez ki sem kerül, és ittmarad piszkozatban, de valahol meg szeretném örökíteni, de most nem vagyok képes odakoncentrálni a figyelmemet a kézírásra. Szóval az evés meg én már megint összeakasztottuk a bajszunkat. Akkor kezdődött ez az újabb fejezete a szerintem már nem teljesen egészséges viszonyunknak, amikor november elején szigorítottak. 

Már addig sem volt könnyű dolgom, mert nem volt rutin a reggeli készülődés, 10-nél hamarabb nem kellett sehova odaérnem, cserébe viszont ebédidőben sokszor nem adódott alkalmam normálisan időt szánni rá, rohanás, kapkodás, a laborban ne együnk, de ki se jöjjünk az alatt, azt a pár órát bírjuk ki, nem vagyunk óvodások. Mostanában amúgy nehezen veszem rá magam a reggelizésre*, addig halogatom, amíg az egészből kapkodás lesz és két lehetőség marad előttem:

  1. az adag felét eszem meg, de ekkor elég hamar újra éhes leszek, összevissza nasizom, vagy
  2. megeszem az egész porciót, majd küzdök a hányinger ellen, hogy bennem maradjon az étel. Meg különben is ki a fene tud úgy dolgozni, tanulni, hogy közben émelyeg, megkeményedik a hasa és túltelített érzete van?

Nincs kedvem enni, rettegek, hogy rosszul leszek a nehezebb, zsírosabb és szénhidrátdúsabb ételektől, és nem bírom  megemészteni azokat. Viszolygok a sajttól, az olvadt sajttól, a növényektől, hogy savat okoznak, az éhgyomorra evett fehérjétől (túró, tojás), mert az egészen biztosan emészthetetlen a kikoplalás után, nem is ajánlatos effélét böjttörésként** enni. A hústól, az állagától (ha száraz, azért, ha zsíros, amiatt), az ízétől, szagától undorodom, a mikrózott/melegített verziójától még hatványozottabban is. Nem javít a helyzeten, hogy halomban áll a mosatlan, az elmúlt napok zabálásának, lustaságának és az önfegyelem teljes hiányának indikátoraként, itt egy koszos szép rózsaszín bögre, ott egy tányér a beleszáradt ételmaradékkal, vagy épp 3 mandarin lepucolt héjával. Visszataszító mindezek puszta gondolata is.

Na, meg persze félek attól is, hogy ha egyszer elkezdtem, a végtelenségig folytatom magam tömését, hogy nem bírok leállni, nem tudom abbahagyni. Nem ok nélkül aggódom emiatt, hajlamos vagyok túlenni magam akár +1500-2000 kilokalóriát hozzácsapva az addig elfogyasztott mennyiséghez. Ma és mint oly sokszor korábban is átestem a ló túloldalára, a másik végletbe, kicsit úgy is vagyok vele, hogy ha már eddig kibírtam, akkor nem eszem holnapig, minek fáradjak vele, csak kosszal, mosatlannal és bűntudattal jár.

Valahol mégis úgy érzem, ez az egész önelhagyásom kivetülése, hogy úgy érzem, nincs értelme összekaparni magam, úgysem lát senki. A hét nagyrészében egyedül vagyok a lakásban, így még kontrollom sincs, hogy tartsam magam mert xy meglátja, mennyire elhanyagoltam magam, amitől szégyellni fogom magam, ha megtudja ezt más. Szétcsúsztam, kifolyik az idő, de még ennél is rosszabb, az életem a kezeim közül. Érzem és tudom is az agyammal, hogy kurvagáz, amit én most csinálok, zuhanórepülés, néha meg-megállok, hogy azt hiszem nincs lejjebb, aztán újabb csalódást okozva magamnak, tovább folytatódik a darabokra hullásom. Itt van belülről egy hatalmas nyomás is, hogy nem hagyhatom cserben magamat, ki KELL rángatnom magam a gödörből, de egyelőre köszönöm, én ahhoz gyenge vagyok.



*Pedig nagy reggeliző hírében álltam mindig is. Ünnepekkor, vagy hétvégén a családdal, mire ők fölébredtek és eljutottak az első étkezésig, én már bőven a tízórainál jártam, amióta az eszemet tudom.

**Nem szándékosan éheztettem ma magam, a 11 órai ebéd után nagyon eltelítődtem, eltompultam, majd amikor kezdtem megéhezni, épp nem figyeltem a testem jelzéseire, mert annyira belemerültem más tevékenységbe, annak befejeztével elfelejtettem.

2020. december 4., péntek

kovtama kommentjére kezdtem el válaszolni, aztán túl hosszú lett

 Közben este azon filóztam, hogy egyedül rajtam áll, mit kezdek ezzel, hogy megszeretem-e magamban és megtalálom az értékeit ennek a tulajdonságomnak, hogy magam vagyok a rögtönítélő bíróság, vagy ezen kesergek, miért nem vagyok másmilyen. Ha meg nem szeretek ilyen lenni, búsulás helyett inkább tegyek ellene a szomorkodás helyett. Például van olyan tárgyam az egyetemen, ahol nagyon hasznos ez a tisztánlátás és analitikus gondolkodás. Szóval van helye az életemben, szakmailag fontos is, de még nincs meg a módja, hogyan is tehetném a helyére magamban, hogy a kellő időben jöjjön ki belőlem, a szükségtelen pillanatokban nyugton maradjon. 

Az ajándékokkal kapcsolatban pedig rájöttem, hogy tavaly azért is ment könnyebben, mert elengedtem ezeket az irtó magas elvárásaimat magammal szemben, hogy tökéletesnek kell lennie és ennek kell a legjobban örülnie az összes közül a megajándékozottnak. Így hát szabadjára engedem a fantáziámat, hadd szárnyaljon a képzeletem, és kiveszem a tárgyat a képletből. Ha mindenkit nem is tudok papíron körülírni, adok magamnak időt, hogy gondolatban megszerkesszem a gondolattérképemet a karácsonyról, a szeretteimről és leírom az asszociációimat velük kapcsolatban. Az ember felől közelítem meg a témát, kifárasztom a testemet sporttal, az agyamat tanulással és akkor csak egy, a szív marad éber, a megfelelési kényszer nyomása hátramarad. 


2020. december 3., csütörtök

Idén nehezen megy nagyon

     az ajándékok összegyűjtése és kigondolása. Eleve kevesebb időt töltöttünk egymással, a korona, az egyetem és a húgommal az erasmus miatt, emellett valahogy mindenkin érzem, hogy átértékelődtek bennünk a tárgyakhoz való kötődéseink, ami nem baj, áthidaló megoldás lehetne az élményajándékozás, de ez így most nem játszik. Kifürkészni, kit mivel lehetne meglepni, mivel tudnék örömet szerezni, nem sikerült, a legnagyobb gondom mégis azokkal van, akik nem tudják megfogalmazni a vágyaikat, vagy leragadnak, a kajapianők ösztönszinten és mindenük megvan. 

    Szerintem ez is a nem olyan régen említett rövidtávú gondolkodással van összefüggésben, hogy az idenekemmindentdemoströgtön mentalitásban elfelejtettük a kivárás és a későbbi beteljesülés örömét. Már megint ítélkezem, de na! Vannak azok az emberek, akiket tényleg azért képtelenség megajándékozni, mert megvan mindenük, bármiféle tudatosság nélkül azonnal kielégítik a bennük követelőző gyermek kívánságait. 

    Nekem pár éve sikerült megtanulnom felírni ezeket az óhajokat és nem beszerezni abban a pillanatban, de nem is lemondani és elfeledkezni róluk teljesen. Szeretek úgy adni, hogy olyanokkal kényeztetem, amit a mindennapi életben nem engedhet meg a másik magának, amit bárcsak megtehetne/megvehetne, tudna örülni neki, de teljes az élete nélküle is. Manapság különösen nehezített pálya az egyből túljutalmazás világában. 

    Irigylem azokat, akik ítélkezésmentesen gondolkodnak, szeretnék egyszer én is eljutni odáig, de mint láthatjuk, elég messze vagyok ettől még. Sokszor élesebben és világosabban, túl racionálisan és az érzelmek enyhítésének hiányában látok. Könnyebb lenne boldog tudatlanságban élni, de hiszem, hogy a célom, hogy szelíd legyek és alázatos szívű, hozzásegít a szívem meglágyításához, a könyörület és együttérzés beépítéséhez és gyakorlásához.



2020. december 2., szerda

6.0 8.3

 De, hogy jót is írjak, befestettem a hajam és most tetszik. Rákentem a kettővel világosabb színmélységű arany árnyalatú festéket. Tisztában vagyok vele, hogy nem javasolt otthon világosítani, én mégis vettem egy nagy levegőt, úgy voltam vele, hogy üsse kavics, legfeljebb bejelentkezem a fodrászhoz, ha annyira elszúrom, adok egy második esélyt. És lám, beigazolódott, hogy jó volt a megérzésem, viszont egy életre megtanultam, hogy 7-nél kisebb számot nem kenek a fejemre.

Sikerült minden vizsgámat akkorra felvenni, ahova szerettem volna,  meglátjuk, még simán feje tetejére fordíthatom a rendszert, ha jön egy kattanás. Lehetetlen előre tervezni, azt sem tudom, mi lesz holnap, hogyan látnám előre, mi lesz egy-másfél hónap múlva. Tele vagyok amúgyis szorongással a vizsgákat illetően. Nehezen osztom be az időmet, ennyi év után is vannak napok, amik elúsznak, és tudom, hogy a feladat nem lesz kevesebb, pont annyi időt fog igénybe venni, mint amennyit ténylegesen felhasználok rá, a halogatásomat felkészülés terén nem tudtam még levetkőzni. Ennek velejárója az is, hogy elképzelni sem tudom, milyen időben nekikezdeni, viszonylag kényelmesen, a saját tempómban haladni és nem halálrastresszelni magamat azon, hogy nem készültem fel elég rendesen. Világéletemben az utolsó utáni pillanatban próbáltam a fejembe szuszakolni rengeteg tudást, nyilvánvalóan elég sikertelenül. Patópálságom már sok téren javulást mutat, egyre kevesebbszer szeretnék 10 perc alatt 1 órányi tevékenységet elvégezni, most is itt ülök, üres időtöltéssel, az üres kalóriák analógiáján, csak hízok, telik az idő és egyre éhesebbnek érzem magam az időelcseszős pótcselekvésektől.

Már tele van a fejem mások agymenéseivel, apró-cseprő nyűgeivel, örömeivel, nem hallom a saját gondolataimat. Bár instáról kijelentkeztem, a yt videós vállalásomat még nem sikerült megvalósítanom. Unom és mégis csinálom. Menekülök. Félek önmagammal szembenézni. Pedig el sem kezdődött a vizsgaidőszak.

Aztán szerettem volna támogatni a mélylevegő projektet, gondoltam egy pár képeslapnyit ki tudok gazdálkodni, párezer forint nekem is belefér, tetszettek a képeslapok is, amit már korábban beharangoztak, gondoltam 5-600 ft-os darabáron win-win szitu. Egyetértek az üzenetekkel, amit közvetítenek és néhány ismerősömnek egészen jól jönne néha egy kis kezdőlökés az érzékenyítésben, főleg önmagukkal, a tökéletességet hajszoló elvárásaikkal és megfelelési kényszerükkel kapcsolatban. Vártam a bővebb információ érkezését, hát.... megrökönyödtem. Én értem, ők ezt önkéntesen csinálják egyéb teendők mellett, de mit gondoltak ki a csuda fog 2000 forintot adni egy képeslapért? Őszintén kérdezem, én vagyok a zsugori, garasoskodó sóher, hogy sokallom ezt? Nincs 8k-m 5 db képeslapra. 

És tudjátok mit gondoltam, amikor felocsúdtam első megdöbbenésemből? Hogy lehet, hogy a számomra irreálisnak tűnő összeg másnak is az, karácsony környékén, ajándékok, menü, netán másfelé is jótékonykodik az ember, ilyenkor a nagyobb ajándék mellett sokan kis apróságokkal is meglepjük a másikat és bizony sokan vesztették el az állásukat, megélhetésüket is. Mertek nagyot álmodni, kíváncsi vagyok, vajon ezzel jön-e be annyi, mintha szélesebb réteget megcélozva harmad-negyed áron kínálnák a portékát. Elszomorodtam, gondolom többen vannak hasonlóan, így beszűkítve a célközönséget potenciális adományozóktól estek el.

 Hadilábon állok a rend megtartásával, nem bírom fegyelmezni magam. Hetek óta katasztrofális állapotban van a szobám, nem bírom rávenni magam, hogy összeszedjem a cuccaim. Szégyellem, mert a könyvek, a tiszta és a szennyes ruháim is a földön henteregnek, a kukából folyik ki a szemét, szanaszét vannak a fényképezőgépem kellékei (töltő, kábel, tok, objektív) és mindeközben mégsincs szégyenérzetem. Már az sem motivál, amikor Gy. jön, netán itt is alszik, baromi ciki, hogy este félálomban, majd reggel kómásan esünk-kelünk a széthányt cuccaim (és ójaj, a tőle kölcsön kapott tankönyvek, füzetek) között. 

Bánt, hogy annyira elhanyagoltam a környezetem, hogy már sokszor nem is szabadkozom a körülmények miatt. Elhagytam magam, de nem jelenti, hogy nem zavar ez az állapot. Kiborulok tőle, kikészít, hogy nem bírok erőt venni magamon, zavar a rendetlenségem.

Össze kell szednem magam, mert az állapotok kihatással vannak a lelkemre. Tudom, hogy ezt kínos beismerni, meg én amúgyis amolyan 'rendeslány'-nak tűnök azt hiszem. És igen tudom, legyen mindennek helye, ahova kerüljön vissza használat után de legkésőbb aznap este az adott tárgy, az elméleti háttérrel tisztában vagyok, a gyakorlati megvalósítás esik nehezemre. Mondhatnám kifogásnak, hogy jóval több mindenem van, mint amennyi hely, de az a helyzet, hogy amíg kevesebb volt a cuccom, akkor is csak néha sikerült úrrá lennem a rendetlenségen. Sajnos én nem vagyok az a zseni, aki átlátva a káoszt így érezné jól magát.


2020. november 29., vasárnap

 Írni továbbra sincs nagyon önbizalmam kedvem, viszont csinosítgattam ma is egy kicsit a blogot. Hozzáadtam a kívánságlistámat, nekem sokat segít, önnevelő célzatú, hogyha nem veszem meg azonnal, amit megkívánok, másrészt ezzel csökkentem le a megbánt vásárlások számát is, hiszen jobban átgondolom, hogy valóban szükségem van-e rá és tényleg okoz-e akkora örömet, mit amekkorát én az első pillanatban remélek.

  

  Az erdőben csatangolva pont azon gondolkodtam a napokban, hogy nem akarom átadni az ott megélt lelkiállapotomat senkinek a világon, nem akarom ezzel is támogatni az instant boldogságot ígérő színes művilágot*, az illúziót. Ezt megint nem bírom úgy megfogalmazni, hogy érthető legyen, ha fölülről nézek a történetre kilépve a saját nézőpontomból én sem értem, mit akarok mondani. Erről beszéltem, hogy a képességeim elérték korlátjukat.

    Talán már észrevettétek, hogy hatalmas a  küzdelmem az őszintétlenséggel és az önbecsapással, szeretnék őszinte lenni magammal, harcolok a saját magammal szemben elkövetett legnagyobb bűnömmel, a hazugságaimmal, amikkel áltatom magam. Szóval nem hiszek abban, hogy a tökéletességet a konstans boldogság jelenti, hogy a tökéletességet kell állandóan hajkurászni, hogy az életen csak legyünk túl rajta gondolatokkal kell végigszaladni, kergetve egy olyan idillt, ami soha nem lesz valóság. Hiszek abban, hogy nagyjából teljes egészében az én felelősségem megtalálni az annyira vágyott életet, a maga tökéletlenségeiért is hálát adva, hogy ez nem fog az ölembe pottyanni, hogy ezért nekem kell megdolgozni, nincs tuti recept. A levesporok, félkész ételek jó esetben hasonlítanak az anyukám, nagymamám főztjére, de sosem lesz ugyanolyan az ízük, állaguk. Persze, az adott pillanatban csillapítja a vágyódást, de olyan, mintha 5 számmal nagyobb cipőben járnék folyamatosan, teljesen nem helyettesíti a megfelelő méretű cipő kényelmét. A világ betegsége ma a rövidtávú gondolkodás, az azonnali kielégülés utáni szenvedélyes epekedés, amit egyre többen ismerünk fel és próbálunk a magunk módján gátat szabni a mértéktelenségnek a saját szintünkön.

    Csodás érzés volt, a maszkot levéve szippantottam magamba az otthonosság érzését adó ázott avar és az ezzel vegyülő jellegzetes hideg illatot. Lihegve álltam meg a hegytetőn és csak mosolyogni tudtam. Hetek óta vágytam a természetbe, végre igazán szabadnak éreztem magam. Szabadnak, élőnek és önazonosnak. Először föl sem tűnt, majd az idő múlásával világossá vált számomra, hogy mindennél jobban sóvárogtam a csönd után. A külső zajok elhalkulásával elcsöndesedett és megnyugodott a lelkem is, mindenféle mindfulness kurzus nélkül is jelen voltam, elkezdtem élvezni, hogy csak én maradtam magammal.


Furcsa és ellentmondásos ez a kettősség, az énénén, az ego-nk sürgető kiabálása, a mindent most azonnal akarásunk, miközben a jövőtől való aggódás és félelem lehetetleníti el a jelenben levésünket.



*Szerintem Sosztakovics Első Jazz szvitjének 2. keringője továbbra is az engem egyik legjobban beszippantó zenéje, képes vagyok majd egy órán át hallgatni újra és újra.


2020. november 26., csütörtök

2020. november 22., vasárnap

 Tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy a mostani állapotomban, jelen felállásban nincs értelme ennek a blognak. Nem tudom megfogalmazni alapkérdésekre a választ. Miért írom? A stílusom nyers, nem tudom azt és úgy átadni, amit szeretnék, nem találom a hangom. Szeretnék őszinte lenni, de mégsem teljesen feltárni önmagam. Érzem nem vagyok elég ügyes, a történeteim unalmasak, a fokozódó feszültséget nem hozom létre, a szemszöget, amelyből láttatni szeretnék, magam sem látom, a történet kibontásakor (már ha éppen van türelmem hozzá), látszik meddig bírtam koncentrálni és honnantól csaptam össze. A legfőbb problémám szerintem az, hogy magamnak is hazudok. Könnyebb bizonyos dolgokat nem tudomásul venni, de ez nem jelenti azt, hogy örökre megúsztam a szembenézést velük. Becsületből blogolni pedig nincs értelme.

2020. november 20., péntek

 Annyi minden történik bennem, velem, de nem vagyok rá képes, hogy mindezeket érzékeltetve megosszam a külvilággal. Amiről tudnék írni, azt meg nem szeretném nyilvánossá tenni.

2020. november 18., szerda

Baba yetu

Lehet, hogy ez volt már, de ma megint eszembe jutott. Ezt a zenét még nagyon régen az öcsém mutatta, akkoriban egy barátjánál mindig egy bizonyos videojátékkal (meg ne kérdezzétek mivel, mert egyrészt nem emlékszem másrészt nem is érdekel annyira, hogy utánanézzek) játszottak és abban volt aláfestő. Gondoltátok volna, hogy a szövege szuahéliül a Miatyánk? Enélkül a háttértudás nélkül is szerettem ezt a számot, de ez határozottan egy hatalmas pluszpont. Hallgassátok ti is :)



 

2020. november 16., hétfő

Kell-e amiatt rosszul éreznem magam,

 hogy megkárosítottam egy drogériát?

 Ráadásul mindez akaratomon kívül történt és csak napokkal később vettem észre. Már néhányszor történt velem ilyen, hogy a kasszás nem húzott le minden terméket, de amíg csak az 500 forintos körömlakkjaim voltak legyintettem egyet. Most viszont majdnem 3000 forintról van szó! Ott gyanús volt, milyen keveset kell fizetnem, meglepődtem, de egyrészt meg sem néztem a blokkot, mert siettem, másrészt a fáradtságomra fogtam a vásárlás közbeni fejszámolásom tévesztését, hogy ennyivel kevesebbet hallok, mint a saccolt összeg.

Mit kezdjek egy olyan eseménnyel kapcsolatos lelkiismeretfurdalással, amiről az agyam tudja, hogy nem az én hibám és  egyáltalán nem tehetek róla? Menjek vissza, szóljak a hibájukért? 

2020. november 13., péntek

nagyon péntektizenhárom

 ez nem megoldás, hogy nagy ívben elkerülöm a tükröket, így csak menekülök, halogatom a szembesülést ezzel ellehetetlenítve a megbarátkozást

confessions No. 27

 soha többet nem festem otthon magamnak a hajamat

2020. november 11., szerda

Ahogy azt sejteni lehetett, nálunk nem sok minden változott. Az előadások csak online mennek, de pont hétvégén határoztam el magam az itthonmaradásra, bár azért vírusterjedésileg nem sok különbség van aközött, hogy itthon ülök egyedül vagy 2-5 fő lézeng az alapból 150-160 fős előadóban (csökkentett ülőhelyekkel max. 50 körüli hallgató vehetett volna részt jelenléti előadáson). A gyakorlatok tovább folytatódnak személyes részvétellel, ahogy eddig is, szám szerint egy darab lesz, ami tényleg minden héten offline megtartásra kerül. Igyekeznek azért óvatosak lenni, ügyesen szervezni, hogy így is csökkentsük a szükséges találkozások számát.

Nem lepődtem meg egyáltalán az intézkedéseken és a kivételezésen sem. Azt gondolom, hogy egyáltalán nem baj, ha már a képzés során megtanuljuk kezelni az ilyen helyzeteket, bármi is van, hiába küldenek haza mindenkit, az egészségügy nem áll meg. Mint leendő egészségügyisnek ideje felvértezni magunkat, nem tehetjük meg, hogy otthon tövigrágva a körmeinket reszketve szorongunk a borzalmas híreket. Nincs idő pánikolni, cselekedni kell. Igen, másnak más nehézsége van azzal, hogy otthon ül, de nekem ebben a jelenben kell helytállnom, abban a jelenben, ahol a valóság az órára járás, akár tetszik akár nem, hiába lázadoznak a társaim. Engem személyesen nem érint rosszul, kinevettek, amikor mondtam, hogy szerintem ránk nem fog vonatkozni teljesen a hétfőn bejelentett online oktatás és őszintén megőrülnék a négy fal között a szobámban februárig.

Néhány oktatótól hallottam, hogy szembemegy ez a mentalitás a kormányrendelettel. Hát tessék kérem elolvasni, ott áll világosan a közlönyben, hogy bizonyos esetekben a rektor kérvényezheti a felmentést, miért ne élne vele? 

Egy téren viszont nagyon elgondolkoztam. Elvileg szabad lenne szentmisére járnom továbbra is, és nem tudom, hogy a lelkiismeretem, vagy a könnyebbik utat kereső gonosz súgja azt, hogy ne menjek. Végülis a reális érveim közé tartozik az, hogy mivel muszáj bejárnom az egyetemre, ezért valahonnan máshonnan kell lecsippentenem, hogy nyugodt legyek a szociális távolságtartás ügyében. Közben felmerül bennem az is, hogy mi van, ha ez a saját kényelmemről szól, egyszerűbb ilyen kifogással lemondanom róla. Viaskodok önmagammal és a belső világommal ez ügyben. 


2020. november 10., kedd

attenzione

 Ma Sivataglánnyal dolgoztam párban a laborban. Hihetetlen, hogy egy kis empátia, egy kis figyelem mennyire meg tudta lágyítani a szívét, ami köré védelemből vastag falakat húzott. Elég volt az egyik morgós monológjánál visszakérdeznem és láttam a tekintetében a hálát, hogy végre valaki figyel rá. És ezután nagyon boldogan és szívesen mesélt arról a témáról. És csak mondta és mondta, szinte le sem lehetett állítani. Ekkor jöttem rá, hogy a sok becsmérlésben, a hangosságában csak egy hatalmas szeretethiány bújik meg. Azt gyanítom, ritkán fordulnak hozzá teljes figyelemmel, jól látható szerintem milyen csodákra képes egy szeretetteljes megnyilvánulás felé.

Meglepően jó volt vele megosztani a munkát, nem számítottam rá, hogy szokatlanul pozitív csalódás volt vele dolgozni. Kettesben talán nem is szapulta volna a világot, az életet és mindent, de valószínűleg vette az adást, hogy én igyekszem nem fölvenni. Azt nem merem feltételezni és nagyképűség is lenne részemről, hogy valamelyest a nyugodt kisugárzásom hatott ki rá.

Persze ezekből nem fogok hosszútávú következtetéseket levonni, szerettem volna megörökíteni ezt a napot, a pillanatot, amikor félre tudtam tenni az általam csak feltételezett irányomban érzett ellenérzéseit és ezzel nem törődve bátorkodtam odafigyelést tanúsítani iránta. Egy apró kicsi lépéssel közelebb kerültem a viselkedésének megértéséhez, ami nekem segít emberségesebbnek lennem. Ó, bárcsak menne ez információk hiányában is!

2020. november 9., hétfő

Szerintem nem is meséltem még az új lakótársról, Dalmatáról, aki idő közben már is elköltözött, Cicáslány megint egyedül maradt, én meg kereshetek újabb albérlőt harmadiknak. Eleinte örültem, hogy hamar találtunk Szeles helyére embert, ha csak fél évre is, ráadásul viszonylag jól kijöttünk. Azt leszámítva, hogy elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ők a 'párjával' (utálom ezt a szót) 2 albérlet lakótársait boldogították, nem volt semmi bajom, takarított rendesen és nem volt kibírhatatlanul zavaró. Aztán 1 hónap elteltével kezdett annyira sűrűsödni, hogy én itt gyertyatartónak éreztem magam, hogy október közepe felé egy reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogyha úgyis kvázi együtt élnek, ráadásul nyilván nekik sem kényelmes a kétlakiság, miért nem költöznek össze. Dalmata aznap délután írt a csoportba, hogy köszi lányok, jó volt veletek, de én most lelépek. Szóval így állunk. Most utólag már világossá vált számomra, hogy valószínűleg eredetileg is átmeneti helynek kellett itt egy biztos pont, amíg vidékről ide kerülve tudnak keresgélni. Aztán még azt sejtem a hirtelen bejelentés mögött, hogy lockdown-t vízionálva felgyorsultak az események, nem akartak külön elzárva lenni egymástól. 

Egyszer-egyszer alkalomadtán felmerül bennem a kérdés, hogy én vagyok-e ennyire elviselhetetlen lakótárs és utált itt lakni vagy csak ez az élet rendje, de szerencsére hamar tovaszáll pillanatnyi elbizonytalanodásom.

2020. november 8., vasárnap

egy csepp, két csepp, öt csepp meg tíz

 Kritikán aluli a folyadékfogyasztásom, mióta ez a vírushelyzet van. Szerintem előző életemben teve voltam, mert eddig fel sem tűnt, hogy nem iszom. Anno egy 2-3 órás tantermi előadáson lazán elfogyott másfél liter, volt, hogy újra is kellett töltenem, most a félliteres üvegem alig fele hiányzik a 125 perc alatt. Igen, tudom, nem csak a maszk nehezíti, mert anélkül is időnként észbekapok, hogy hellóka, inni kéne. Leszoktam az ivásról rossz értelemben. Az előadások idején ez van, a gyakorlatokra eddig sem vihettünk be a laborba innivalót és előtte, utána megintcsak a maszk miatt elfelejtem/ nincs kedvem hozzá. Nincs ötletem, mit tegyek, az appokat, figyelmeztetőket korábban sem sikerült hosszútávon beépíteni a rutinomba. Siralmas a napi 8 deci (se), ma szerintem tiszta vizet nem is ittam még.

2020. november 7., szombat

 


A mai nap csupa csodapillanatból állt, telistele örömcsillanásokkal*, hálás vagyok mindezekért.


Reggel tanácstalanul ébredtem, mit is ennék szívesen, mert nem kívántam semmit, de tudtam, némi tápanyagra szüksége van a szervezetemnek. Mostanra eljutottam arra a szintre, hogy a nincsötletem reggelim a zabkása vagy a tojás, kiváltottam a kenyeret. A kis almás kásám majszolgatása közben született meg bennem a vágy, de jó lenne elmenni egyet gyalogolni. Nem hagytam, hogy ez csak álom maradjon, szépen felhúztam magamra a futós ruháimat és nyakamba vettem a várost. Róttam az utcákat rendületlen, mígnem eljutottam a híres artizán pékséghez, tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a finom kenyeret és hisz a kovászos lelkületben (aki nem hiszi, járjon utána, nekem tapasztalati úton sikerült megbizonyosodnom mind az emésztésemre gyakorolt pozitív** hatásairól, de az íze és állaga sem mellékes). Beszereztem a heti (majdnem inkább 2 heti) betevőmet és hazafelé kiélveztem a melengető napsugarakat.

Ebédre pizzát rendeltünk Gy-vel, ami egyrészt nem túl fantáziadús ötlet volt, másrészt nem túl diétabarát, időnként szerintem bele kell férnie, alapvetően az egész jelenségnek van érzelmi, társasági vonzata is (van egy szabválom kifejezetten dietetikai alapokról és az első órán többek közt erről is volt szó). Ezután nekiültünk tanulni mindketten, nem mondom, hogy jól haladtam, de igyekeztem minél alaposabban tanulmányozni a morfinszármazékok analitikáját (az egészben nekem a legnehezebb, hogy nagyon lassan áll rá a kezem, hogy eltérjen az egyszer begyakorolt szerkezet felrajzolására, ha elfordítom 90, 180 fokkal a molekulát, esetleg tükrözni is kell). Hiába látom a lelki szemeim előtt, hogy mit kellene lerajzolni, sok erőfeszítést kell tennem, hogy a kezeim szót fogadjanak.

Délután megnéztünk egy részt a sorozatunkból, A koronát nézzük, ami II. Erzsébet életéről, gyerekkoráról, uralkodásáról és az emögött vagy ez alatt zajló magánéletéről, a  házasságukról Fülöppel és ennek a munkával való összeegyeztetéséről szól. Az idő szűksége és a kötelezettségeink korlátai miatt egyelőre az első évad harmadik részénél tartunk, de mindkettőnknek eléggé tetszik.

Végül eljutottam a 6-os taize-i misére, szeretek ott lenni, a félhomályban számomra a béke szigete, és az éneklés a legjobb szorongásoldó nekem. Kicsit rontott a nyugalmas hangulaton a kintről beszűrődő, számomra indokolatlanul felszabadult, vidám bulizgatás. Mert ha szombat, akkor buli, éjfélig lehet csak? sebaj, akkor hamarabb kezdjük. Így esett meg, hogy a templomból kifelé jövet már nemszomjas emberek akadályozták a távolságtartást és a gyalogos közlekedést.

A szezon első kiló mandarinja után, amit a héten fogyasztottam el, elkészült az idei első forraltbor is, mennyei illata belengi a lakást, épp ezt kortyolgatom blogolás közben.

Kívánok nektek is hasonlóan szép őszi napokat!



*Katalin érdeme, hogy ez a kifejezés beépült a szótáramba

**ejj, ezt a szót manapság inkább negatív kontextusban értelmezzük, félve hagyom benn, mert nem tudok jobbat helyette 

2020. november 6., péntek

confessions No. 26

 nem tudom mi a célom ezzel a bloggal. miért írom? miért csinálom?





ehhez off topic, de kizáródtam egy zárt blogból, amihez volt meghívóm, most valamiért mégsem tudok belépni kovtama-hoz :(

2020. november 5., csütörtök

magányos harcos

Magam is megrémülök magamtól, de mostanában nem vágyom az emberekkel való kapcsolatra. Úgy érzem ők csupán zavarótényezők, csak akadályoztatnak engem az életemben. Ha valakire mégis 5 percnél több jut, egyre hangosabbá válik a hang, hogy oké, rendben, király vagy de szomorú, hogy ilyenek vannak veled, de haladjunk. Az 'emberek' mumusként élnek a fejemben, egyre gyakrabban kapom magamat azon, hogy elmenekülök azok elől a szituációk elől, amikor másokkal kell foglalkoznom. Pillanatnyilag elég nekem a magam baja, sajnos vagy sem, de nincs kapacitásom mások nyűgét cipelni, se alkalmazkodni. Talán itt a probléma kulcsa, az alkalmazkodóképességem alulműködése. Elvagyok a kis világomban, ahol független vagyok mindenki mástól, 'az emberek' rezdüléseitől és megnyilvánulásaitól. Nincs türelmem a mások hülyeségeihez, másságukhoz, hogy működnek és gondolkodnak, mint én (persze tudom, az is járható út). Mondjuk ki, idegesítenek. Még Gy. is. Legfőképpen ő és a közeli hozzátartozóim, azok, akikhez a legszorosabb kapocs fűz. Hagyjanak már békén, hagyják, hadd éljem az életem!
Csak találgatni tudok, de elképzelhető, hogy mindez egyfajta bizalomvesztésből fakad, vagy egy valaha létre sem jött szál hiánya üvölt most az arcomba. Nem tudom. Mindenesetre igyekszem az énhatáraimat betartani, és az ezzel párosuló szabadságot és teret megadni magamnak és legfőképpen elfogadni az érzéseimet.

2020. november 2., hétfő

kell ennél több?

Hasogat a fejem, de végre van most éppen net, szóval ezt inkább itt hagyom, mielőtt elfelejteném. Hosszú keresgélés után találtam egy a hagyományosra hasonlító ízű és állagú, de magas fehérje, alacsony szénhidrát tartalmú palacsintát. Nálam mascarpone helyett joghurt került a tésztába, így is finom volt. Hálás vagyok a sok kísérletezés utáni sikerélményért, hogy hiányérzet nélkül maradtam.

2020. október 31., szombat

Októberi összegző

 Ez a hónap igencsak eseménydúsra sikeredett.

Egyetem 

Minden hétre jutott legalább egy, de inkább több zárthelyi, rengeteg órám volt. Lemaradtam a tanulással, ahogy egyre fogytak ki az energiaraktáraim, csökkent a lelkesedésem is. Volt masszív két hét, amikor ellazáskodtam, szerintem a ciklusom és a hormonszintjeim ingadozása is betett. Már újra lendületben vagyok, most tanulgatom elengedni a teljesség igényét, hogy ne akarjam tökéletesen bepótolni, ami elmaradt. Szükségem lett volna egy ősziszünetre, de nem bánom, mert úgyis végig kellett volna tanulnom, így legalább valamennyire megtanították és egy fokkal kevésbé önálló feladat kihámozni az összefüggéseket.


Az életem, itthoni dolgok, háztartás 

    A sulival kapcsolatos hanyagságom, nem hozta magával a lakás csili-viliségét és a mintaháziasszonyságomat sem, de cserébe hozzájárult, hogy még inkább elhagyjam magam. Felülkerekedett rajtam a sok teendő, képtelen voltam tartani az iramot. Szerintem ma először pillantottam meg a szennyeskosár alját, hetek óta, eddig tűzoltás jelleggel csak a legszükségesebbet, amiből már egyetlen tiszta darab sem maradt. Főzni egyáltalán nem főztem, ezen a héten már összeforraltam egy paradicsomkonzervet tejszínnel és fűszerekkel, eddig terjedt ki most a főzőtudományom megvillantása. Talán egyszer, ha sütöttem, múlt hétvégén a családnak, mindjárt kettőt is: mézeskrémest és pogácsát (mertem volna mást, visszaküldenek pöstre). Lassan feltámadok és kezembe veszem az irányítást magam alá gyűrve a fejetlenséget és zűrzavart, ami vállalhatatlanná harapódzott. 

    Énidőből nem sok jutott szintén, egy időfaló manó bezabálta mindenemet. Nem tudom hova tűnt el minden, mert eddig látszólag a mulasztásaim listájának növelésén kívül nem sokat tettem bármiért is. A szemeszterközepi válság, a fásultsággal és enerváltsággal járó motivációvesztésem sokminden téren ellehetetlenítette a ténykedésem. Persze, kereshetem a kifogásokat, de ez van, igyekszem nem utálni magam, hogy időnként gyenge vagyok és merek is az lenni. Kompenzálásképp vettem könyveket, élvezem is a z önajándékozás áldásos hatásainak gyümölcsét.


Család

    Minden csak most kezdődik el igazán. Gy-vel elköteleződtünk egymás mellett, hogy még komolyabban vesszük a kapcsolatunkat, haladva egy újabb fordulópont felé. Tudjuk mit szeretnénk, hová megyünk, rajtunk és a Jóistenen áll, mivé fejlődünk. Igyekszünk a Szeretetből táplálkozni. Emellett fontos tudatosítani magunkban azt is, hogy sosem lesz olyan, hogy ideális, valami mindig lesz, ami megnehezíti, de ezzel megszilárdítja a bizalmunkat egymásban.

    Édesanyával a kapcsolatunk sokat javult. Visszatekintve az elmúlt 4 évre, mióta eljöttem, alapjaiban változott meg a hozzá való viszonyulásom. Az idő múlásával jelentősen leredukálódott a kilengéseink száma. Többször is főzött rám, kértem és ő a tőle telhető túlcsorduló anyai szeretetével elkészítette a lehető legfinomabb ételeket, amit egy ember kívánhat: a nagybetűs Anya Főztje. Jut eszembe, múltok nagymamám is tiszta boldog volt, hogy készíthetett nekem, hogy fontos és nélkülözhetetlen tagja az életemnek.

    Voltam otthon is. Tanulni ugyan kellett, de emellé befért néhány program is. Például jártuk az erdőt, este ihattunk csodafinom Zöld Olivért, ami nincs is minden évben és amúgyis a kedvenc borom a virágos ízével. Az unokatesóim nőnek, alig tudom követni. Coconut már jár, pedig csak most született, a nagyok pedig szélsebesen közelednek a kamaszkor felé. Bolka a maga 11 évével dacossága ellenére nagyon értelmes, ha olyanja van, jókat lehet vele beszélgetni mindenféléről, mély témákról, de ugyanannyira érdekli még az állatvilág, mint amihez óvódás kora óta hozzá vagyunk szokva. De ha olyanja van, akkor köszöni szépen tojik bele a világba, őt aztán ne akarja senki kirobbantani a saját univerzumából, köszöni ott jól van. Lolka focirajongása továbbra is rendületlen, szeretem a bátor, őszinte és nyílt megszólalásait, őt még nem rontotta el az illedelmes megfelelési kényszer, bármit, de tényleg bármit szóvátesz és megkérdez. Nagyim jól van, vidáman parancsolgat, igyekszik a maga módján bár segítséggel, de a családtól függetlenül mozogni, de már nem vágyik vissza a munkába (5 éve ment nyugdíjba, hosszú volt az út idáig, büszke vagyok rá, hogy megbékél lassacskán).


Barátok

    Őszintén semmi kedvem nincs az emberekhez (ezt most is így érzem). Hálás vagyok a barátaimért, hogy minden hétre jutott velük is program. Amit külön kiemelnék, hogy a kedvtelenségem ellenére egy találkozót sem mondtam le, mert könnyebb lett volna otthon begubózni, sorozatozni vagy olvasni. 

    Mostanság idegesít mindenki. Zavar, hogy másoktól függök, hogy nem csinálhatok mindent akkor, amikor a saját időmben vagyok. Remete lettem? Ijesztő számomra, hogy ennyire vágyom a magányra, hogy ennyire szűkek a saját határaim, amin még Gy-t is nehézkesen engedem be.


Felfedezések

  • Millenáris Széllkapu: egymás után kétszer is voltam. Ajánlom mindenkinek, még amíg nem vandálkodták szét. Szép kis park, könnyen megközelíthető és a függőkerten keresztül át lehet sétálni az igazi Millenáris területére, amit mintha szintén felújítottak volna, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
  • By Beans Coffee: Nem csak ínyenceknek. Minimalista stílus, hangulatos kis kávézó, és a kávé nagyon finom. Érdekessége, hogy a tulaj saját, costa rica-i kávéültetvényéről származó kávészemeket az általuk név szerint, személyesen is ismert pörkölőmester küldi Göteborgból. Igazi kézműves termék, a multicégek világában mégjobban felértékelődik a visszakövethetőség és a személyhez való köthetőség jelentősége. Ahogy ott egy keddi reggel kómásan kortyolgattuk a feketét, egyszer csak Gy. megbökött, hogy ott a tulaj, egy tök átlagos üzletembernek tűnt, akinek a hobbija az extrémsportok kipróbálásnak halmozása. Ott cimbizett, közvetlenül dumálgatott valami fickóval, talán a haverja lehetett, nem tudom.
  • Sirius Teaház: Végre! Már mióta várok erre a pillanatra, hogy elmondhassam magamról, voltam a a titkos helyen, már egyedül is megtalálom. Évek óta hallgatom, hogy milyen mesés hely. Már többször nekifutottunk a megkeresésének, persze eddig nem találtuk, jól álcázza magát.
  • A nőgyógyászati vizsgálat nem is fájdalmas, egyáltalán nem volt kellemetlen. Most voltam először (tudoooom, shame on me, illet volna már jóideje, de hát nem volt panaszom (mondjuk most sem) így nem volt sürgető rászánni magam), és már úgy gondolom, kár volt ezt idáig halogatni.
  • INIGO imaest, csütörtök esti zenés szentségimádás: az újdonság erejével hatott mindkettő, ha tehetem megyek, jólesik kicsit kizökkenni a rohanásból és jelen lenni. Az imaestek pedig pótolják a hittanórákat.
  • ARC kiállítás: idén néztük meg először, a továbbiakban szerintem lelkes látogatói leszünk
  • Donna Mamma Pizza Napoletana: nem gyakran rendelünk pizzát, de amikor igen, akkor viszont csakis a legjobbat. Nincs törzshelyünk, pizzériaszédelgők vagyunk. A margherita itt is zseniális. (Kb. csak azt eszem, ha jó a pizza, akkor az "üres, feltét nélküli" is teljes élményt nyújt.)



    Programok
    • Word Press Photo kiállítás: miután már nem olvastam a képek leírásait, egészen élveztem, volt néhány kép, ami kifejezetten megragadt az emlékezetemben, annyira tetszett
    • ARC
    • ebéd a Stexben Édesanyával ezt muszáj idevésnem, olyan finom volt a mustáros hátszíncsíkok vajas, zsályás tagliatelle-vel (azóta, ha jól láttam, lekerült az étlapról, sad story)