6.0 8.3

 De, hogy jót is írjak, befestettem a hajam és most tetszik. Rákentem a kettővel világosabb színmélységű arany árnyalatú festéket. Tisztában vagyok vele, hogy nem javasolt otthon világosítani, én mégis vettem egy nagy levegőt, úgy voltam vele, hogy üsse kavics, legfeljebb bejelentkezem a fodrászhoz, ha annyira elszúrom, adok egy második esélyt. És lám, beigazolódott, hogy jó volt a megérzésem, viszont egy életre megtanultam, hogy 7-nél kisebb számot nem kenek a fejemre.

Sikerült minden vizsgámat akkorra felvenni, ahova szerettem volna,  meglátjuk, még simán feje tetejére fordíthatom a rendszert, ha jön egy kattanás. Lehetetlen előre tervezni, azt sem tudom, mi lesz holnap, hogyan látnám előre, mi lesz egy-másfél hónap múlva. Tele vagyok amúgyis szorongással a vizsgákat illetően. Nehezen osztom be az időmet, ennyi év után is vannak napok, amik elúsznak, és tudom, hogy a feladat nem lesz kevesebb, pont annyi időt fog igénybe venni, mint amennyit ténylegesen felhasználok rá, a halogatásomat felkészülés terén nem tudtam még levetkőzni. Ennek velejárója az is, hogy elképzelni sem tudom, milyen időben nekikezdeni, viszonylag kényelmesen, a saját tempómban haladni és nem halálrastresszelni magamat azon, hogy nem készültem fel elég rendesen. Világéletemben az utolsó utáni pillanatban próbáltam a fejembe szuszakolni rengeteg tudást, nyilvánvalóan elég sikertelenül. Patópálságom már sok téren javulást mutat, egyre kevesebbszer szeretnék 10 perc alatt 1 órányi tevékenységet elvégezni, most is itt ülök, üres időtöltéssel, az üres kalóriák analógiáján, csak hízok, telik az idő és egyre éhesebbnek érzem magam az időelcseszős pótcselekvésektől.

Már tele van a fejem mások agymenéseivel, apró-cseprő nyűgeivel, örömeivel, nem hallom a saját gondolataimat. Bár instáról kijelentkeztem, a yt videós vállalásomat még nem sikerült megvalósítanom. Unom és mégis csinálom. Menekülök. Félek önmagammal szembenézni. Pedig el sem kezdődött a vizsgaidőszak.

Aztán szerettem volna támogatni a mélylevegő projektet, gondoltam egy pár képeslapnyit ki tudok gazdálkodni, párezer forint nekem is belefér, tetszettek a képeslapok is, amit már korábban beharangoztak, gondoltam 5-600 ft-os darabáron win-win szitu. Egyetértek az üzenetekkel, amit közvetítenek és néhány ismerősömnek egészen jól jönne néha egy kis kezdőlökés az érzékenyítésben, főleg önmagukkal, a tökéletességet hajszoló elvárásaikkal és megfelelési kényszerükkel kapcsolatban. Vártam a bővebb információ érkezését, hát.... megrökönyödtem. Én értem, ők ezt önkéntesen csinálják egyéb teendők mellett, de mit gondoltak ki a csuda fog 2000 forintot adni egy képeslapért? Őszintén kérdezem, én vagyok a zsugori, garasoskodó sóher, hogy sokallom ezt? Nincs 8k-m 5 db képeslapra. 

És tudjátok mit gondoltam, amikor felocsúdtam első megdöbbenésemből? Hogy lehet, hogy a számomra irreálisnak tűnő összeg másnak is az, karácsony környékén, ajándékok, menü, netán másfelé is jótékonykodik az ember, ilyenkor a nagyobb ajándék mellett sokan kis apróságokkal is meglepjük a másikat és bizony sokan vesztették el az állásukat, megélhetésüket is. Mertek nagyot álmodni, kíváncsi vagyok, vajon ezzel jön-e be annyi, mintha szélesebb réteget megcélozva harmad-negyed áron kínálnák a portékát. Elszomorodtam, gondolom többen vannak hasonlóan, így beszűkítve a célközönséget potenciális adományozóktól estek el.