A zserbó kész!

Már kamasz voltam, amikor először szembesültem a karácsonyi stressz létezésével. Szerencsés helyzetben vagyok, a környezet, amiben felnőttem, nem aggódja túl a dolgot, nem örököltem kötelező elvárásokat az ünneppel kapcsolatban. Nekem új volt, amikor a barátaim mondták, hogy a szüleik (és főleg az anyukájuk) kész idegroncsok ilyenkor.

Ezzel nem azt mondom, hogy mi nem várjuk és készületlenül érne minket a nagy nap. Inkább csak az a helyzet, hogy reálisan tudjuk, hogy nem lesz nagyobb a gyomrunk a jeles napok alkalmával, nem fogunk tudni többet enni. 

És különben is mi történik, ha nincs minden kész jelen esetben december 24-re? Felkel a nap 25-én is.

Nincs annál nagyobb öröm, amikor családilag együtt készítünk el valami ételt. De semmiképp sem dől össze a világ. 

Nem gondolom, hogy a karácsonynak (vagy bármilyen családi ünnepnek) arról kellene szólni, hogy széthajtjuk magunkat. Valami hiba úgyis csúszik a rendszerbe, emberek vagyunk. Sokan azt felejtik el, hogy a tökéletlenség teszi emberivé a boldogságot. 

 Idén először nem tervezek egyáltalán résztvenni a karácsonyi előkészületekben. Egyedül a mézeskrémest vállaltam be húgommal, az csak 1 óra kiesés a tanulásból. Ez a karácsony nekem is más, mint az eddigiek. Kimaradt a szokásos Karácsonyi Oratórium, a házi gubarúd sütés anyával, a menü kitalálásához az ötleteim, a közös főzés és valószínűleg fát díszíteni sem tudok majd. 

Korábban sosem értettem, hogy Gy. hogy képes a könyvtől felállva átszellemülni a Szenteste magasztos fennköltségéhez. Talán most érett meg bennem az elfogadás aziránt, hogy nem lesz teljes az ünnepem és ez így van rendjén. Befejezem az egyetemet, ami egyébként egy kegyelmi állapot, hogy tényleg csak a tanulással kell foglalkoznom és lesz majd meghitt ünnepem, amikor annak igazán itt lesz az ideje. Eljutott a tudatomig, hogy nekem most nem erről szól az életem és hálás vagyok, hogy sikerült kicsit fordítani a gondolkodásomon, a fontossági sorrenden.

Nem várom el, hogy hangulatba jöjjek, minden erőmmel azon vagyok éppen, hogy emberből géppé váljak a vizsgaidőszak erejéig. Kicsit tartok tőle, hogy amikor hazamegyek, kiesek a szerepemből, otthon nehezen megy mindig az összpontosítás, sok a "zavaró tényező", aki és ami eltereli a lankadozó figyelmem. Mindezek ellenére nem könyvelem el, hogy az idei ünnepemnek annyi. Nyitott szívvel állok elé, hogy a jelen valómban úgy éljem meg, ahogy tudom, igyekszem nem túlaggódni a dolgot. Sodródom a szeretetben ellenállás nélkül.

S hogy mire fel ez a cím? Nálunk, a családom apai ágához képest eretnek módon, nincs meg a rendszer, hogy advent vasárnapjain mit kell megsütni. Nincs nyomás, hogy most egyáltalán nincs kedvünk hókiflit sütni, sőt enni sem szeretne senki, de azért legyen meg, mert karácsonykor úgy szokás és különben is, minek kérdőjeleznénk meg, amit szoktunk, nem baj, hogy amúgy az egész család túlsúlyos és cukorbeteg és különben is ki tudja, mikor jön valaki, aki ezt szeretne enni, netán észre veszi, hogy nálunk idén nem készült el a hókifli és akkor jaj, mit fognak rólunk gondolni, ennek híre megy. Anyukám szerencsére ebben s/nem akar megfelelni senkinek. Persze ennek az is a következménye, hogy nem marad a nyakunkon a sok kőkemény süti, ami már egy hónapja várja a sorát a spájzban és így senkinek nincs kedve megenni. Kihangsúlyoznám, az efféle karácsonyvárással nincs bajom, ha nem feszültséget és frusztrációt okoz mindenkiben, nincs is annál szebb, amikor ez a rákészülés az összehangolódás és nyugalom jegyében telik.