Az idei januárról

 összességében elmondhatom, hogy elégedett vagyok. Magammal, az élettel.

Test

Itt van hová fejlődnöm, elengedtem magam, ide fektettem be a legkevesebb időt és energiát. Jó lenne felvenni a fonalat mozgásügyben, nem nagyon van kedvem maszkban sportolni, a helyszínre jutni, eléggé bepunnyadtam. Persze, tudom, sportoláshoz nem kell, de kicsit nem hiszem el magamról, hogy a tempós gyaloglásomat a közteres meg a rendőr megértené, hogy tényleg e célt szolgálja. Nem az a hagyományos értelemben vett mozgásforma, nem tudná hova tenni. Az evéssel is kell kezdeni valamit, a vizsgaidőszak miatt lazultam, főleg azért, mert örültem, ha a stressz miatt bármihez volt gyomrom, de az időhiány sem volt utolsó szempont. A hónapban többször is kilakkoztam a körmöm, ami határozottan lendített a közérzetemen. És végre a mi évfolyamunk is sorra került az oltásnál.

Lélek

Misén jó régen voltam. Lenne kedvem, de borzalmas a szorongásom, hogy senkiben nincs annyi, hogy betartsa a távolságot, a nyakamba lihegnek és ettől frusztrált leszek. Továbbra is úgy vagyok vele, hogy ennyit nem ér, hogy tönkremenjek mások miatt. Olvastam viszont sokat a Bibliát, Ann Voskamp-tól az Ezernyi ajándékot, amibe az elején belevetettem magam, de ezt nem lehet együltő helyemben lenyomni, szóval elkezdtem apró falatokban, lépésenként haladni. Hálás vagyok azért a sok mély és tartalmas beszélgetésért, ami ebben a hónapban is megadatott.

Szellem

Rengeteget tanultam, gyakorlatilag az egész hónapot vizsgázással töltöttem. Lehetett volna még jobban is, de arra büszke vagyok, nálam már ez is haladás, hogy egyetlen tárgyból sem mentem harmadszorra vizsgázni. Édesanya és Gy. is sokat foglalkoztak velem, ciki vagy sem, nekem kellett az ő segítségük így egyetemistaként, egyedül nem ment. Emellett szerencsére elolvastam 5 könyvet, nyilván nem most volt itt az ideje a komolyabb, nagyobb lélegzetvételű Hochliteratur-nak, többnyire populáris és egy önsegítő könyv volt terítéken.

Emberi kapcsolatok

1 hónap kihagyás után, ami karácsony és a hazajövetelünk közt eltelt, jutott idő a családra is. Különösen fontos volt, mivel a húgom még itthon van, vele valószínűleg nyárig nem találkozunk. Eredetileg mentünk volna látogatóba, a vírus miatt viszont nem remélek lazítást, vagy mire lehetne, addigra vizsgaidőszak jön. Gy-vel rettentő hullámzó volt, nem mondanám ezt egy irigylendő idilli időszaknak, az amplitúdó is hatalmas volt: a mostazonnalházasodjukössze, mirevárunnehúzzuktovább és a mitkeresittezazember, nemisbírnámelviselniinkábbszakítsunk végletei között ingáztam, ami meglehetősen megviselt. Igyekezett ő, főzött, amíg tanultam, segített erőn felül a tanulásban, amikor azt kértem, gondolom szívesebben pihent volna az egész napos labormunka után. A baráti kapcsolataimban nagyjából hárommal teljesen naprakész vagyok, a többiek lemorzsolódtak idővel (az elmúlt 5-1,5 év alatt a gimi óta és a passzív félévek miatt).

Most így visszaolvasva a leírtakat, talán nem jön át annyira mit is érzek valójában, a tények nem adják át azt a teljességet, ami a szívemet betölti.

    Tegnap megkaptam az első oltást. Egyelőre nem fáj jobban a karom, mint első és másodévben Izomagy tesiórái után, remélem így is marad. Most néztem viszont, hogy amikorra vissza kell mennem a második körre, az pont egy gyakorlatom idejében van, egyszer belefér a hiányzás, nem szokásom kihasználni az összes lehetőséget úgysem, nagyobb stressz izgulni amiatt, hogy kapok-e aláírást, mint minden alkalomra becsülettel bejárnom. Egyébként a beadás közben, mire feleszméltem, hogy jé, itt történik valami, addigra mondták, hogy fogjam oda a vattát (amire nem volt szükség túlzottan, nem vérzett).

    Nagyon flottul és szervezetten zajlott, a katonák kedvesek és segítőkészek voltak, az orvosok is, a fél órás várakozással együtt összvissz 40 percet vett igénybe, amiben benne volt a papírok kitöltése, a triázs és hogy négyen álltak előttem sorba. Ismerőseimtől hallottam, ahol ők voltak, nem mindenhol lehetett ülve kivárni az első 30 percet, itt szerencsére ülőhely is volt, olvasgattam, vizet ittam, mások körülöttem annyira jól érezték magukat, hogy tovább is maradtak beszélgetni. Hazaszaladtam ebédelni, olívabogyós paradicsomszószos csirkét sütöttem még az előző este és kényelmesen elértem a vonatot is.

    3 órával később, már a szülővárosomban emelgettem a 10 kiló cukrot, amikor elmentünk Édesanyával vásárolni. Szereztünk vénusz sütőolajat is, kedden fánkot sütök, nálunk pedig nem szokott itthon lenni ilyesmi, évente egyszer-kétszer (egy fánk télen, egy lángos nyáron) sütünk bő olajban. Légyszi, drukkoljatok, szeretnék szép szalagosat, és szívesen fogadnám kommentben, vagy a mrsvanillecinnamon@gmail.com email címen a ti bevált fánkreceptjeiteket. A bevásárlás után az egész délutánom, estém a csokis kosárkák elkészítésével telt, ma ünnepeljük Lolka egyévtizedességét. 

    Mára az olvasáson és a köszöntésen kívül nem sok tervem van. Sonkás-tormás csigát sütök még, bár ezt nem annyira jó kedvemből, inkább maradékmentő céllal. A kocsonyába belefőzött nagymamám egy csomó füstöltet másfél hete, amit eleinte eszegettünk is, de már senki nem kívánja, gondoltam újraformulálom és elviszem vendégségbe. Legalább elfogy a karácsonykor felbontott, erejét vesztett torma is, mert az csak akkor finom, ha "tisztítsa" (mármint a légutakat).

    Gondolkoztam, hogy kitegyem-e ezt a bejegyzést az eleje miatt, mert biztos többeknek fájó pont ez a téma, van erről véleménye és légyszi, ne mondjátok, hogy elveszem az idősek elől. Azt gondolom, ha már annyit szívok ezzel az egyetemmel és ennyi előnyöm származik, hogy kaptam lehetőséget beadatni, akkor ezzel is védem az összes többi embert és igenis ez a felelősségteljes döntés, hogy élek a lehetőséggel.

post partum

 Mondanám hogy mesélek az elmúlt hetekről, de a tanuláson kívül annyi történt, hogy haladtunk A Koronával, lassan eljutunk a végéhez, már hasítunk a 4. évadban. Kíváncsi vagyok, fogjuk e folytatni, amikor jönnek újabb részek jövőre, a Westworld-öt például azóta se nézzük, hiába lenne mit, leragadtunk a 2. évadnál (azt hiszem tavaly folytatták).

Érdekes megfigyelést tettem magammal kapcsolatban: amikor nincs sok sürgető dolgom, és ráérnék aludni, akkor 5-kor visszavonhatatlanul kipattannak a szemeim, bezzeg most hétvégén egyik nap fél 9-ig(!!!) aludtam, naná, hogy lett volna mit csinálnom. Annyira nem mélyedtem bele a stressz élettanába, de gondolom van az a szint, amikor fokozódik az aluszékonyság. Komolyan, az otthoni vizsgázás egyetlen nagy előnye számomra az volt, hogy amíg vártam a soromra, alhattam. Korábban már többször tapasztaltam akár a felkészülési idő alatt is a személyes vizsgákon, hogy legszívesebben vízszintesben lennék és becsuknám a szemem és leginkább azzal küzdöttem, hogy ébren maradjak, nem a tényleges feladattal, hogy összeszedjem a gondolataimat a tételhez. Még mindig napirendi pont Selye János stresszelméletének felkutatása, amit Adél ajánlott. Fú, azt hiszem nem elég egy élet arra a könyvmennyiségre, amit szeretnék elolvasni. Bele kell húznom mindenesetre.

A vakációm első napja csodásan zajlott, igyekeztem figyelni magamat és csakis olyat tenni, amihez kedvem van. Egyszer Sarkifénylány* javasolta még, hogy kérdezzem meg magamtól, mihez van ma kedvem?, ez olyan szinten beégett, hogy azóta gyakran meg is teszem. Eleve jólindult a nap, a hófehér mesevilág, amire ébredtem, szívderítő látványt nyújtott. Bármi kötelesség, ami eszembe jutott, mondhattam rá, hogy de hiszen nem kell, Urlaub van! , meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tudatban sokkal hatékonyabb vagyok, kevesebb dolog értelmét kérdőjeleztem meg és nem nyomasztom magamat, ha valamit aznap nem sikerült befejezni, netán elkezdeni sem. Így jutott időm kakaós kalácsot sütni és Gilmore Girls**-t nézni.

*Néha sajnálom, hogy emberek csak úgy, búcsúzás nélkül eltűnnek az életemből, de, ha mondhatom így, hozzászoktam, életem egyik első alapélményei közé is tartozik ilyen esemény

**Már fogalmazódik bennem egy bejegyzés, mennyire kipukkant a lufi, csalódást okoz a sorozat, az eszményített ideák képe leomlott előttem. Még az is simán lehet, most látom utoljára, pedig eddig végtelenített újranézős sorozat volt (szerintem eddig legalább 4-5x láttam egyben a teljes sorozatot).

5/5

 Minden pipa a helyére került, most két hét szünet vár rám. Nem feltétlenül lesz ez pihenés, holnapután szaladnom kell egy kört, hogy megkaphassam az első oltást. Elfáradtam, meghíztam, nagyon nyúzott vagyok testileg és lelkileg is. Most pont ugyanúgy érzem magam, mint régen a nyáriszünet előtti utolsó tanítási nap délutánján. elterveztem, milyen hatékony leszek, miket fogok csinálni, de majd holnap elkezdem. A vége persze szerintem ugyanaz lesz, mint mindig, züllök, sorozatozni fogok és nem olvasok, nem takarítok. Pedig milyen jó is lenne kirándulni, sok könyvet kivégezni és összeszedetten venni az újabb lendületet.

Minden nem sikerülhet elsőre

 Tegnap szerettem volna egy 5/5-ös posztot írni, de sajnos megbuktam. A sors furcsa fintora, hogy amit könnyebbnek gondoltam, nem lett meg, a nehezebbnek vélt szigorlat pedig sikerült. Megyek jövő héten is, viszont már nem olyan kétségbeejtő a helyzet, ugyanis én most olvastam, de valamikor tegnap estefelé érkezett a hír, hogy a kirendelések és az önkénteskedés miatt 2 héttel tovább tart a vizsgaidőszak az arra jogosultaknak. Ez viszont azzal is jár, hogy később kezdődik a következő félév, nincs tavaszi szünet és egy héttel tolódik a tavaszi vizsgaidőszak, cserébe nekem is lesz időm pihenni, mivel nekem nem jár a hosszabbítás.

Erről itt még nem írtam, mert nem mertem. Elkezdtem egy bejegyzést, amit aztán nem fejeztem be. Úgy volt, hogy decemberben részt veszek a pedagógus szűrésben, amit menet közben lefújtak. "Már éppen kezdett bennem alábbhagyni az egész nap maga alá gyűrő szorongás az egyetemmel és a félévemmel kapcsolatban, amikor egyszer csak egy vonalas telefonszám hívott. Ekkor már tudtam, nem kerülöm el a sorsomat, a csoportom nagy részét már behívták. Folyamatosan pörgött az összes messenger csoport már reggel óta, volt, akit a járási hivatal ébresztett." Idáig jutottam, a sztori vége az, hogy a második turnusban kellett volna a szülővárosomba menni, az ominózus november végi telefon óta hetekig rettegve vettem kezembe az éppen csörgő mobilomat főleg, amikor idegen szám hívott (ami többnyire a futárokat jelezte), de lekopogom azóta sem kerestek.

Először volt egy kisebb mental-breakdown-om, látva a pontszámomat, egyrészt, hogy én még megbukni sem bírok rendesen, annyira közel voltam az átmenéshez, másrészt az zakatolt bennem, hogy pihenés nélkül hogy fogom bírni a következő félévet. Persze volt bennem némi önostorozás, hogyha erre nem vagyok képes, mi lesz később, de azóta lecsillapodtak bennem a kedélyek és ma motiváltan ébredtem. Meg tudom csinálni és meg is csinálom! Mire este ideért a húgom, már föltámadtam az önsajnálat süppedő lápjából.

U.I. Olvasom a hozzászólásokat a kettővel ezelőtti posztnál, csak még nem jutottam el a válaszolásig, de elgondolkodtattak. Köszönöm nektek kami és Névtelen, hogy ennyi időt áldoztok rám a szabadidőtökből, hálás vagyok, hogy ennyit írtatok.

4/5

  Most csak ennyire futja, iszonyatosan elfáradtam és fáj a fejem. Már csak egy vizsga van hátra, azt kell túlélnem, hogy aztán február elsején újra kezdjük.

A sikeres vizsga örömére kilakkoztam a körmeim. Ezt a lakkot valakinél yt-on vagy instán láttam, ódákat zengett róla, amit én fenntartásokkal kezeltem, mert korábban nem működtek a rimmel lakkjaim. Lepattogott alap+fedőlakkal és akkoriban sokkal tartósabbak voltak a feleannyiba kerülő essence lakkok. A rossz tapasztalat óta nem is próbálkoztam velük, de ennek a színébe beleszerettem, látva természetes fényben a két réteg hatását. Harmadszor használom 3 héten belül, annyira tetszik és tartós is. A sally hansen big shiny fedőlakkjával szuper tartósnak bizonyul, csak azért kellett lemosnom 6 nap után, mert elkezdett lenőni és kilátszani a festetlen körmöm (és mert a kontaktlencse berakásnál, kivételnél kezdett zavarni a  körmöm hosszúsága). Nem kíméltem, mosogattam vele, sikáltam idegből vízkövet, csak ajánlani tudom.

Egyébként sikeres megküzdési stratégiának bizonyult, hogy tegnap úgy feküdtem le aludni, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy ma jó kedvvel ébredhessek. Elmosogattam, hajat mostam, nagyjából rendet raktam előkészítve a terepet a vizsgázáshoz. Nem mondom, hogy jól és sokat aludtam, fél 12-kor még rettenetesen dobogott a szívem, a pulzusom az egekben volt a szorongástól és reggel is hasonlóan ébredtem. Pozitívumnak könyvelem el, hogy rendesen tudtam reggelizni és a vizsga előtt bírtam enni egy tojásrántottát. 

Kudarc kerülő vagy kereső?

Sziasztok! 

    23 éves vagyok és képtelen a rendszerességre. Vagyis egy dolog mutat nálam periodicitást: az önszabotázs. Szeretnék végre megváltozni.

Fejben pontosan tudom, mit és hogyan kellene tennem, kezemben az összes eszköz, amit nem használok vagy nem tudok használni. 

    Szerintem túl magasra teszem a lécet és ezen a szinten már úgy vagyok vele, hogy belefér a kudarc. 3 'k' betűs szó, 2 szóösszetétel, ami ellentétnek hathat első olvasatra, mégis nálam kéz a kézben járnak. Rettegek a sikertelenségtől, mégis a legnehezebb felől közelítek minden feladathoz, hiszen itt a cél el nem érése az én fejemben már nem tűnik vereségnek, megengedett energianívó.

    Napok óta fogalmazgatok magamban egy témával kapcsolatban, de így fejben nem igazán jutok dűlőre magammal. Pár hete dolgozik bennem a felismerés, hogy mennyire nem tudom betartani a magamnak tett ígéreteimet, zavar. Bármi, amit elhatározok az egyik nap, aznap még csinálom, lelkes vagyok, előkészítek mindent másnapra, hogy könnyebben menjen a fogadalmam meg/betartása és akkor onnantól kezdve mehet is a kukába minden, nyomtalanul eltűnik belőlem. Jártam így már:

• fogyással,
• sportolással,
• több zöldség fogyasztásával,
• kevesebb hús / zsír / szénhidrát evéssel,
• olvasással,
• rendrakással,
• takarítással,
• naplózással, hálanaplóval, határidőnaplóval,
• tanulással,
• gyakorlással a zeneiskolai órára,
• szépségápolási rutinnal, 
• boldogságpillanatok gyűjtögetésével,
• spórolással,
• pénzköltéssel (amikor tényleg rászántam magam arra, hogy akkor kényeztetem magam és vásárolok),
• bármilyen rutin bevezetésével,
• kevesebb telefonnyomkodással,
• és sorolhatnám még...

Az őrület határán

 Annyira nevetek magamon. Kész, itt a vég. Annyira kivagyok, hogy szemüveggel a fejemen álltam be a zuhany alá hajat mosni. És mindez egészen addig fel sem tűnt, amíg bele nem túrtam a hajamba, hogy jobban bevizeződjön és beleakadt az ujjam a keretbe.

Mostanában annyit olvasok angolul, sok videót nézek. Magam sem tudom hogyan, de ami a magyar nyelven írt tankönyvből nem megy, azt külföldi szakirodalomból könnyedén felfogom és megjegyzem. Nem gondolkodom a miértjén, feltételezem, hogy sokkal jobban odafigyelek, mivel külföldiül van. Sokkal könnyebben megmarad, aminek a görcsösen akart bevésés, a diasorok és a könyv folyamatos olvasgatása helyett magam keresek utána. Sokszor a wikipédia is hiteles forrásból származik, cselesek, de már rájöttem, hogy a nagyon wtf tesztkérdések legtöbbje az adott téma wiki oldala alapján tevődik fel. Arra szerettem volna kilyukadni, hogy ennek folyományaként határozottan nehezemre esik összefüggő értelmes és választékos magyar mondatokat alkotnom. Akaratlanul is bekúsznak angol szavak, kifejezések, félmondatok, van, hogy hosszú percekig gondolkozom azon, hogyan is van ez magyarul. 

A hajam (tulajdonképpen a hajas fejbőröm), a bőröm és az emésztésem katasztrofális állapotban van. A stressz következtében visszatért a korpám, a kezelhetetlen bőrszárazságom mellett gyulladt pattanások nehezítik a tükörbenézés pillanatait. A téli vizsgaidőszaknak az az egy hatalmas hátránya, hogy ezután nincs ideje a szervezetemnek regenerálódni, mire befejezem, addigra kezdődik is a következő szorgalmi időszak. Egyébként minden más szempontból jobban szeretem ezt, nincs az a kegyetlen meleg, a hívogató napsütés, a nyár zaja és élénksége, amik elterelik a figyelmemet. Néha persze irigylem azokat, akik karácsony előtt vagy maximum január első hetében, tavasszal pedig május vége - június elején végeznek, aztán ilyenkor emlékezetem magam, hol is vagyok, ami segít észbe kapni, hogy ehhez mérten is viselkedjek. 

Drága Havazás!

Úgy örülök, hogy végre megérkeztél hozzánk! Képzeld, november óta minden reggel reménnyel a szívemben ébredek, hátha fehérbe öltözött világ tárul elém a függöny elhúzásakor. Szeretem, hogy amikor itt vagy, mindenki egy pillanatra lelassul, szeretem ezt a törékeny békét, ami sajnos hamar szertefoszlik a rohanásban.

A hópaplanról jut eszembe a tegnap esti nagy felfedezés, a súlypaplan. Mindig is jobban aludtam azoknál a rokonoknál, ahol az a régi típusú nehéz paplan volt, most már pár éve keresem a megoldást, talán már nektek is feltűnt, hogy nem vagyok egy hétalvó. Beleakadtam egy dormeo hirdetésbe, és már néven tudom nevezni, mit keresek, utánajárok, kiderítem, nekem mi lehet a megfelelő méret. Őszintén nem bírom ezeket az ikeás könnyű takarókat, ha tehetem még hálózsákból is a 20-30 éveseket választom, mert az nehezebb, persze nyilván, ha a hátamon kell cipelni, akkor marad a kisebb és könnyebb. Hiánypótló, komolyan mondom teljesen belelkesültem.

Egyébként bejelentkeztem a fodrászhoz a karácsonyi ajándékomért. A fejembe vettem, hogy keratinos kezelésnek vetem alá a hajam. Legtöbben ezt tartós hajegyenesítésként hívják, alkalmazzák, nekem ez csak másodlagos, nincs ellenemre ez sem, de a fő indok, hogy megerősítse a vékonyszálú szerkezetet. Kipróbálom, legfeljebb nem jön be és többet nem csináltatom meg. Tudom, hogy alapvetően egy hatalmas sokkhatás a beavatkozás, mind kémiailag, hiszen megnyitják a hajszerkezetet, mind fizikailag a magas hőmérséklet. Kíváncsi vagyok, mit tud és csuriban az ujjam, hogy ne kopaszodjak meg tőle. Remélem, majd pozitív tapasztalatom lesz, amiről jókedvvel fogok beszámolni.

Újabb fejlemény, bár magam meg sem lepődöm, kinyírtam ismét egy bazsalikomot. Negatív rekord, egy hét sem telt el. Na mindegy, hivatásos növénygyilkos vagyok, gondolom a 19-20 °C körüli, időnként teljesen átszellőztetett lakás mikroklímája a januári fényviszonyok között nem túl baráti a fűszernek.

Szerettem volna ma korábban kelni, de sikeresen kinyomtam mindkét ébresztőmet.Frissebben és kipihentebben még jobban is fog menni, mintha gyötörném magam. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok gazdálkodni azzal az idővel, amim most így van. Nem véletlenül választottam az évem mottójának ezt:

Az egész levél közel áll a szívemhez, de ez a mondat mostanában különösen megérintett. Még ősszel, amikor lehetett olyat, voltam egy imaesten, ahol ezen elmélkedtünk egy fárasztó nap estéjén, azóta dolgozik bennem a szöveg. Benne van minden, amiben változni szeretnék, de mégsem a megszokott mit nem csinálok tagadómódja ingerli az agyamat az ellenkező megtételére.

Dobby

Photo by Nick Page on Unsplash

Felhangosodott bennem az elégedetlenség, elvágyódom a jelenből, idealizálom a múltat, hogy akkor képes voltam erőfeszítést tenni és a jövőhöz is valami hasonló képzetet társítok. A jelenemben viszont alig engedek meg valamit magamnak, majd, ha letettem valamit az asztalra, majd ha átmentem a vizsgáimon boldog és szabad leszek. Jól tudom, nem fog senki zoknit adni nekem, magamat kell felszabadítanom. Tegnap is vágytam ki a napsütésre, sétálni, de a fejem zaklatott volt a mi van/lesz, ha...-któl. Rettegek, hogy kiesek a tanulásból, vagy tovább folytatom a séta után is az önszabotázst és továbbra sem kezdek neki, pedig a szervezetem tudja, hogy valószínűleg a mókuskerékből való kizökkenésre lenne a legnagyobb szükségem. Valahogy az a kép él bennem, hogy aki úgy igazán tanul, reggel fölkel, reggelizik és nekiül, ebédszünetet tart, de még vacsora után is folytatja, lefürdik és megy aludni. Csak ezt csinálja heteken át, nem pihen, nem szán időt egyéb tevékenységre. Gondolatban ezekhez az elképzelésekhez mérve magam, egyre nő bennem az önvád és önostorozás, hogy erre miért nem vagyok képes. Pedig a válasz erre az, hogy azért mert könyörgöm, nem vagyok gép. 

Sokszor nem merem bevallani, hogy nem tanulok félve az ítélkezéstől, a nekem drukkoló családtagok vélt vagy valós elvárásaitól. Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha őszinte lehetnék magammal is és velük, nem kellene becsapnom senkit azzal, hogy úgy csinálok, mintha a tananyaggal foglalkoznék, közben persze egész máson jár az agyam, mással foglalkozom. Nincs szívem bevallani azoknak, akik segítenek nekem pl. főznek, takarítanak helyettem, hogy nekem ne legyen más dolgom, csak tanulni, hogy néha jólesne olvasni egy fél órát, mert épp nagyon nem vagyok hasznos állapotomban. De nem merem elmondani, mert akkor azt fogják mondani, hogy tessék, akkor csináljam magam a főzést, stb.

Összeszedem magamban a pillanatokat, amikor tudatosan hagytam magam kiesni a folyamatból, amikor kényeztettem magam. Forró zuhany után bekucorodtam a puha pöttyös plédem alá egy gyógyteával a kezemben, olvasgattam, finom és egészséges vacsorát készítettem magamnak. Podcastet hallgatva kilakkoztam a körmeimet. Olyan jó lenne azt is leírni, hogy sportoltam, de sajnos odáig sem jutottam el. Mondhatnám, hogy nem túl sok a magamat szeretgetős pillanat, de szeretnék inkább ezekért is hálás lenni. A változtatásra az igény bennem van és nem várom, hogy csettintésre bekövetkezzen.

álmatlan forgolódások

 Szeretnék végre nem csak a keserűségről írni, de már nagyon kivagyok. Eleve a ciklusom rosszul alvós szakaszában vagyok (amiért egyébként hálás vagyok, a szervezetem megkímél a kellemetlen reggeli felismerésektől és nagymosástól ezzel), de napok óta rosszul alszom. Itt van egy hely a közelben, amire érthetetlen okokból kifolyólag még nem hívták rá a rendőröket, de november 11. óta is rendszeresen tartanak bulikat, a zene hangerejéből arra tippelek, hogy azért elég jelentős számban vannak résztvevők is. Fáradt vagyok, ki szeretném pihenni magam, így viszont lehetetlen. Próbáltam olvasni, autogén tréninget, szellőztetni, behúzni mégjobban a sötétítőt, hogy semmi fény ne szűrődhessen be. A telefonomat kínomban hoztam most magammal, de most már az is idegesít, hogy már csak 6 órát alhatok és rettegek, hogy túl fáradt leszek a tanulási ütemtervem betartásához, pedig a ma délelőtt is így úszott el. Ma napközben is, de tegnapig munkaidő után valaki felújított a házban, ami szintén zajos, mármint olyan szinten, hogy a saját hangomat sem hallottam (már megint!). 

Ehh..... 

Miért vált luxussá az, hogy figyeljünk a másikra és tekintettel legyünk rá? Vagy ez nem az idő múlásával alakult ki és mindig is voltak ilyenek is meg olyanok is? Önző módon én is a saját javamat akarom, mondjuk 23:51-kor aludni. 

nem bírok vigyázni a dolgaimra

 Borzalmasan érzem magam, bosszús vagyok, elveszítettem egy könyvet a szobámban. Minden más, amit ezzel együtt vettem, ott van a polcon, és most már jó egy hónapja bekattant, hogy hol lehet a Familiárisok. Először arra gondoltam, hogy talán mégsem vettem meg és meggondolva magam kitettem a kosárból, de aztán megtaláltam emailben is a számlát és végül a papíralapút is. Fogalmam sincs hol lehet, már felforgattam többször is mindent. Először arra is gondoltam, hogy hazavittem, aztán a számlán megnéztem és ez az opció kiesett, mert azóta nem jártam otthon karácsonyig. Az egyetemen nem hagyhattam, mert már az online előadásos időszakban mentem érte. Nem tűnhetett el csak úgy, ez nem egy vékony füzetke.

A szomorú az egészben, hogy fel sem tűnt volna, ha nem kapok annyi emailt, hogy értékeljem a boltot meg a könyvet. Már nem tudom, hogy haluzom-e utólag, vagy az elpakolás pillanatában tényleg bennem volt, hogy elrejtem magam elől,mert épp valami fontos tanulnivalóm volt. 

aminek kifejtésére tegnap nem volt erőm

 Felocsúdva a kimerülésből most kedvem van mesélni picit, az utóbbi posztok nem sikerültek valami szószátyárra. Na, nem mintha kialudtam volna magam a tegnapi vizsgám után, amúgy ez is tök érdekes, hogy amikor a legfáradtabb vagyok és legnagyobb szükségem lenne az alvásra, akkor nem szokott pihentető lenni. Majd bepótlom, ma szerintem este elég korán ki fogok dőlni.

Megküzdöttem a tegnapi sikerért, az biztos. Már próbálkoztam egyet a tavalyi év utolsóelőtti napján, amikoris olyan szinten megijedtem a vizsgától, hogy leblokkoltam. Szerintem itt még eddig nem írtam le, de borzalmas, mennyire nem tudok szóban megnyilvánulni. Az összes szóbeli vizsga olyan szintű stresszforrást jelent, hogy teljesen kezelhetetlenné válik a testem szorongása, gyakran érzem úgy, hogy nem én irányítok. Zavar és rettegéssel tölt el, számos ilyen lesz még az egyetemen, de ez csak az egyik része, belegondoltam, hogy mi lesz velem így az állásinterjúkon, a jövőben munka közben hogyan lehetnék hiteles, ha magam is bizonytalannak tűnök.

A múlt szerdai kudarc után újra nekiveselkedtem, már nem annak a tevékenységnek, amit én tanulásnak gondoltam, személeltváltás következett. A tudásanyag már a fejemben volt, ebből a tárgyból szorgalmi időszakban is rá voltunk kényszerítve a folyamatos tanulásra, ami olykor nem esett jól a kis lelkemnek, a vizsgára lészüléskor viszont határozottan előnnyé kovácsolódott. Fogtam magam és elkezdtem felmondani a tételeket, a fő célkitűzés az volt, hogy legalább 1-2 vázlatpontot tudjak mondani a tételcím minden szavához kapcsolódóan. Édesanya pont akkor ajánlotta fel a segítségét, amikor kezdett alábbhagyni a lelkesedésem, vasárnap szinte egész nap messenger videohívásban voltunk, ő volt a vizsgáztatóm, csak ő nem hagyta annyiban egy elégtelennel, amikor kapásból rávágtam, én ezt nem tudom.

Nem tudom mi ez az automatizmus bennem, vagyis néhány korábbi foszlányt már előkapart az emlékezetem általánosból és középsuliból, amik nagyon mélyen belém égtek. Minden egyes kacaj, ami ellenem irányult, a tanárok és a társaim, ahogy kinevettek, minden egyes másodperce bevésődött. Hogy ettől lettem-e kudarckerülő vagy a kudarckerülőségem miatt szövi át a lelkemet a mai napig talán most  nem is lényeg. Sokszor kell még emlékeztetnem magam, hogy már nem az a kisvárosi közeg vesz körül, ahol a tanár gondolatait olvasva meg kell felelni az elvárásnak és ha nem illesz be a skatulyádba, akkor nevetségessé válsz. Nem gondolnám, hogy a tegnapi vizsgáztatóval szerencsém volt, amikor a feltett kérdésre válaszolva a negatív visszajelzés helyett az hangzott el, hogy nem erre gondoltam, de végülis ez is válasz a kérdésre, megpróbálom máshogy feltenni a kérdést.

Most, hogy ennyire kitárgyaltuk a vizsgámat, nyargalhatunk is tovább. Mára nagy terveim vannak: leszedem az összes égősoromat a lakásban. Kerítek egy dobozt az összes karácsonyi dekornak, kiegészítőnek, még az is elképzelhető, hogy a bögréket is elteszem. Persze emellé még bele kell férjen a teljes aminosav metabolizmus, ami, hát hogy is mondjam, nem kis falat, de valamikor el kell kezdeni. Annyira szerteágazó téma, rengeteg specifikus  és könnyen összetéveszthető részlettel.

Megint elterelődött a figyelmem, lassan 2 órája írom ezt a bejegyzést. Az évet olvasásügyileg jól kezdtem, már befejeztem egy tavalyról maradt önsegítős könyvemet, még emésztgetnem kell, dolgoznom rajta, de egyszer végigértem rajta, a következő körben szeretném aktívan csinálni, a kérdéseket megválaszolni. Emellett elolvastam az eredetileg karácsonyra szánt limonádét is, ami miatt nem vagyok hajlandó szégyellni magam. Tudom, irodalmilag nem egy nagy jelentőségű mű, az agyam kikapcsolásához egy-egy tanulással töltött nap végén (szerintem kb. mostantól néhány nap kivételével, ami az évben max. 14 nap lesz összesen) jólesik egy üdítő könnyed olvasmány pár oldala a lelkemnek és az agyam pörgését is leállítja. A szilveszter estéjén utolsó pillanatban megrendelt Tükörjáró sorozat mind a 4 kötetét is a kezemben tarthatom már. Az első hármat elolvastam a tabletemen, a negyedik még nem elérhető pdfben, annyiért, amennyit egy ebookra szánnék, kötetenként csak párszáz forint volt a különbség a papíralapúhoz képest. Tudom, hogy ez beszippant, de jelenleg ez is a cél, ezzel javítom a koncentrációs képességemet, hogy ne kószáljanak mindig el a gondolataim, hanem képes legyek egyhuzamban odafigyelni értelmes mennyiségű időt.

Úgy érzem, kéne ide valami lezárás, a poszt végére, de most sem valahogy nem sikerül összefognom a szálakat. Ezek vannak velem, igyekszem a blogolásra nem egy feltételhez kötött jutalomként gondolni, bár vizsgaidőszakban hajlamos erre az ember (én legalábbis).

3/5 ✅

Reményik Sándor: Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.

TANULságok

 Az alapszükséglet nem lehet jutalom!

• most csak ennyire futja, de ezt mindenképp ideteszem emlékeztetőnek idénre
• olyan időbeosztásra lenne szükségem, amibe a tanulás mellett belefér annyi pihenés, hogy ember maradjak
• szükségem van keretekre, kvázi munkaidőre, hogy ne terjedjen szét az egész napra a kötelesség
• a tanulás nem egyenlő az egésznapos, reggeltől estig tartó magolással
• a nap végén vagy nap közben jusson idő, legalább egy óra magamra, kötelességmentesen (a mosogatás, takarítás, mosás nem tartozik ide)
• egy olyan nap végén, amikor 4-5 órát tanultam, már elégedett lehetek, arra a napra semmiképp sem jelenthetem ki, hogy ma sem csináltam, tanultam semmit
• a Bullet Journaling segít összeszedni magam, könnyebben megy az odakoncentrálás is és tevékenységre ösztönöz
• 90 percenként fel kell állni, 10 perc szünetet tartani