Majdnem annyit volt már kint, mint bent

Csomó ismerősömmel, rokonommal azért nem szervezek találkozót, mert szégyellem a kinézetemet. Rólam nem olvasztja le a szoptatás a kilókat úgy, mint másokról, pedig nem eszem sokat (yazio), mégis ragaszkodnak hozzám a kis köcsögök. Más a kórházból mínusz tízzel megy haza, én meg még mindig csak a közelében sem vagyok a várandósság előtti súlyomnak sem. Mondhatnátok, hogy ez hülyeség, meg minek az ember köré ilyen kapcsolatokat megtartani, de ez nem változtat a helyzeten. Bőven elég, hogy magamnak nem tetszek, nincs szükségem arra, hogy a dagadt testemet vagy engemet bármilyen szempontból megjegyzéssel illessen bárki. Egyszerűen úgy érzem, csak akkor indulna be a fogyás, ha drasztikus eszközökhöz, koplaláshoz és állandó éhséghez folyamodnék. Viszont a szoptatás miatt, a tejtermelés érdekében nem merem meglépni, meg hát ekkora alvásdeficitben nem is nagyon kivitelezhető. A mozgás sem megy nagyon mostanában.

Ismerkedés ismeretlen érzésekkel

Nagyon furcsa élmény nekem azt megtapasztalni, hogy én, aki világ életemben morning person voltam, a kimerültség és kialvatlanság azon szintjére értem, hogy reggel 9 előtt nem tudok magamról és a túlélésre játszok. Régebben addigra megváltottam a világot. Háromszor. Most kérnem kell, hogy 10-nél korábbra ne adjanak időpontot, ha lehet, mert nem érünk oda és 8-nál hamarabb eddig egyszer sem tudtunk elmenni a boltba, és akkor már emberek vannak ott (nyitásra szerettem járni). A szoptatás miatt továbbra is maximum 2 kávét iszom, harmadikat csak alkalmanként, mert egyébként a saját dolgomat nehezítem meg.