Minden szempontból borzasztóan kimerítő időszakot élek/ünk meg, mióta lediplomáztam. A családtámogatási rendszer megváltoztatása olyan következményekkel járt a mi életünkre nézve, ami a munkába állásomon túl, a tervezettnél jóval nagyobb igénybevételt jelent mindkettőnkre nézve. Eleve emiatt egy hónappal hamarabb kezdtem el dolgozni az eredeti elképzeléshez képest. Ráadásul a helyzetet tetézi a hitelfelvételhez szükséges jövedelem és munkaviszony igazolás miatt a nyomás, hogy nincs időm a munkahellyel variálni, nagyjából szinte az első értelmes szembe jövő lehetőséget el kellett fogadnom, kompromisszumot kötve. Nyilván nincs ideális állás, és tengernyi áldozatot hozva értem el, hogy álmaim szakmájában, a hivatásomban keressem meg a mindennapi betevőt, ettől még állandő szorongáscunamival telnek mindennapjaim.
Emellett rengeteget kivesz belőlünk a kétségbeesett ház- és telekkeresés. Természetesen ez sem zökkenőmentes, mert miért is lenne az. Jelenleg teljesen kilátástalannak érzem, hogy egyszer valaha legyen egy saját kertesházunk, de ebből a lakásból 7 év után nagyon mehetnékem van. Mindeközben felemészt a bűntudat, hogy hálásnak kellene lennem, mert teljesen ingyen élünk itt, nem kell sem lakbért sem rezsit fizetnünk, ezzel támogat minket a család.