confessions No. 19

 már a többedik bejegyzésnél kezdek bele egy blogon, hogy hozzászólást írjak, de végül kitörlöm, mert elbizonytalanodok, hogy valóban van-e egyáltalán szüksége tanácsra a szerzőnek.

van-e jogom egyáltalán leírni a meglátásaimat egy olyan témában, amiben nekem sincs sok tapasztalatom és egyébként minden egyéni és egyedi esetek vannak, inincs általános megoldás?

inhibitio

 Úgy nem lehet posztot írni, hogy közben állandóan villog, csilingel a messeger. Képtelen vagyok kizárni ezeket a külső ingereket, amik megakasztanak a gondolatmenetben. Könnyen elterelődik a figyelmem.

Nem tudom, nem számít kibeszélésnek-e az, hogy magamban folyamatosan elemzem, hogy ki miért mit csinált. Néha szeretem ezt megosztani a környezetemmel, mi zajlik épp a fejemben, milyen gondolatok jutnak eszembe másokkal kapcsolatban. Leírnám ide, de félek, túl sok intim információt tartalmazna, amit nem érzek etikusnak közreadni.

Másrészt viszont nehéz úgy megfogalmazni ezeket a tényeket, hogy külső szemlélőként is jól értsétek. Kétértelmű, sokrétegű, a kellő ismeret hiányában könnyen félreérthető az, amit leírok, a szándékom, a hangnem. Félek, hamar megbélyegeznétek, milyen rosszindulatú vagyok.

Sőt, egyre jobban bennem van a félelem, hogyha valaki rámtalál, netán felismer, akkor sem ő, sem én nem érezné korrektnek, hogy kiről, mit tálalok ki, milyen mértékben. Viszont az már világosan látszik számomra, hogy az állandó felszínesség továbbra sem az én asztalom, nem érzem magam otthonosan benne. Ideig-óráig képes vagyok kajás-képes posztokat produkálni, de ezt kevésnek érzem.

Kénytelen vagyok mégis gátmetszést végezni magamon, azt mondják, ha reped jobban is fáj és lassabban is gyógyul.

 Végül a nyárra szánt terveimből, hogy kicsit méregtelenítem magam testileg a növényi étrenddel és lelkileg a képernyőidő csökkentésével és az olvasás növelésével csak részlegesen valósultak meg dolgok. Lényegében elértem a célom, de nem azon az úton jutottam el idáig, mint ahogy én azt előre kigondoltam. 

Egy kevésbé tudatos és rágörcsölés nélküli, egy intuitívabb, de sokkal egyenesebb és rövidebb út vezetett el az egyensúly felé. Már vágyom az egyensúlyra, nem az egyik végletből esve a másikba billegek, tenni akarok, azért hogy megteremthessem azt az életet, amit élni vágyok. Érzem, hogy közeleg az ősz és emiatt egyre produktívabb vagyok. Félreértés ne essék, a nyár vége nálam a kétségbeesés kis csíráját sem hordozza magában, nekem ez egy reményteli pillanat, hogy ismét elérünk az év számomra legtermékenyebb időszakába.

Bár ez a rekkenő hőség nem hagy alább, a gesztenyefákon növekvő masszírozó labdára emlékeztető kis zöld labdacsok és az autók menetszele miatt megzördülő falevelek már engedik láttatni az ősz közeledését. A kánikula lusta tehetetlensége elleni küzdelmet percről percre vívom.

Szeptember közeledtével a napkelte időpontja egyre jobban kitolódik.
Az időtlenségem és szétfolyásom kiterjedését egyedül a szemeszter kezdetének erősödő villogó jelzése szab határt. Elhagyott darabkáimból kaparom össze magam, életem megannyi szálát, amik összekuszálódva, összegubózódva egy teljes gombolyaggá alkotnak engem.

A kisvároska csöndes ébredezése éppoly szívderítő élmény számomra, mint az álmos főváros nyugtalanító rohanása. Izgalmas, mégis szokatlan dolog részese lenni külső szemlélőként.

Lépésről lépésre haladok a rögös úton. Egyik lábat a másik után, nem gondolkozva minden egyes levegővételem miértjén, csak csinálni, és nem megkérdőjelezni a józan pillanataimban eldöntött elveket, amik megérzésem szerint a jóllétemhez elengedhetetlenek. Van erőm. Kértem és kaptam. Lassan elég erős leszek hálásnak lenni.

 Itt  ülök és folynak a könnyeim, hogy vége. Már nem fogok tudni többé írni? Szeretnék, talán ez is a baj, hogy görcsösen akarok. Nem megy, bezárult a könyvem, most a hideg is kiráz attól, hogy a nagyvilág elé tárjam az életemet és a gondolataimat. 

Hinta-palinta

 Most valahogy nem vágyom rá, hogy világgá kürtöljem a lelkemben zajló folyamatokat.

Olyan dolgok vannak bennem, amiket magamnak is szégyellek bevallani. 

Nem megy most az őszinteség magammal, túl fájdalmas terhek ezek. 

aestivus 3 (adj.)

Ha már így a hozzászólásoknál felmerült, leírom, hogy számomra mik a nyár elengedhetetlen programjai, tartozékai (a sorrend nem számít):

    

    tevaszandi lenyomatú barnulás a lábfejemen

✅legalább egy nap, amikor csak olvasok 📚🕮

✅lekvárfőzés

    átbeszélgetni egy éjszakát alvás nékül

✅dinnyét enni 🍉🍉🍉

    kirándulni

✅lecsó

✅egész nap aludni, mert annyira meleg van

✅este naplementében sétálni 

✅lángosozni

✅bringázni

✅fröccsel üdíteni magam egy forró, tikkasztó nap végén 🍷🍷

    főtt kukorica 🌽

✅tervezés nélkül spontán kiélvezni az életet

✅bőrig ázni egy kiadós esőben

✅az esős napokon bekuckózni és értelmetlen romcsi filmeket nézni

✅strandolni

✅sátrazni ⛺

✅éjszakába nyúlóan kártyázni, társasozni (ó, azok a családi kanasztapartik) 🂳🂳🂳🂳

✅✅✅kertben, parkban, Dunaparton olvasgatni

✅hajókat nézni 🚢

✅megfeledkezni az időről és annak múlásáról 

✅a Nappal kelni madárcsicsergésre 🌅🌄🌇🐦

✅tücskök ciripelésére elaludni 

✅egész nap őszibarackot enni 🍑

✅lejárni a lábunkat városnézés közben

✅✅nyaralás

✅tábortűz és szalonnasütés 🔥

    rendszerezni a sulis cuccokat, rendbe rakni az íróasztalt és helyet csinálni az új tanévnek, a régit szétválogatva elrakni / kidobni

    tűzijáték augusztus 20-án

    feszegetni a határaimat

    grillezés

✅simsezni egy napon keresztül ♢♦

Nektek mitől lesz a nyár igazi?

    

piciny csodák #32

Kicsit jó most nekem. 

:o

lassan esett le, hogy már 6. napja augusztus van

confessions No. 18

fúúú... talán nem annak a barátnőmnek kellene ragelnem a családommal és nyaralással kapcsolatos feszkóimról, akinek most válnak a szülei.

signatura: Robbanásveszély, hűvös helyen tartandó! Használat előtt felrázandó!

Onnan lehet tudni, hogy egy nyaralás nem az én tempómban zajlik, hogy nincs kedvem elővenni a canonomat és megállni fotózni. Ma egy ilyen nap volt. A 35 km-es biciklitúra után holnapra egész napos gyalogtúrázást terveznek a többiek. Ebből köszönöm, de nem kérek, azt hiszem helyette olvasni fogok a kocsiban, vagy annak környékén. Ma kipurcantam teljesen. 

Fájnak a csontjaim, egész pontosan az ossa ischiadica-(i)m.*

*hogy ragozza az ember magyarul a latinul már ragozott (többesszámban levő) szavakat? ossorum ischiadicorum lenne? teljesen belezavarodtam a declinatio-kba

Lemaradtam

Gyűlnek a blogos tartozásaim, amiket talán sosem fogok behozni.

Ma indulunk péntekig családi nyaralásra, remélem jó lesz. A szerencsére a sok közös program Gy-vel és barátokkal, családdal leköti azokat a tartalékaimat, amik szabadok voltak tavaly ősszel, mikor újraélesztettem a blogot.

Hálás vagyok értük, hogy nincs időm se erőm blogolni. Más kérdés, hogy megvisel a kánikula is, egész nap csak alszom, iszom egy csomó vizet, a hatékonyság mostanság háttérbe szorult.

Nem tudom eldönteni, hogy ömlesztve írjak mindenről és mindenkiről egy posztban, vagy apránként adagoljam.

Re:

Válaszolok Kaminak bejegyzésben, mert a hozzászólásaim elszállnak. Többedszerre megfogalmazni nem is olyan könnyű. 

Azt hiszem egyébként én hasonló típus lehetek,annyi különbséggel, hogy én sokszor vagyok nemjól annyira, hogy kihasson az étkezéshez fűződő viszonyomra. Még tanulok nemet mondani és döntéseket hozni a lelki jóllétem érdekében. Lassan haladok, keresem a hangom.

Február közepe felé kezdett beállni egyfajta ritmus, egy olyan rendszer, amibe nem zavartak bele a családommal töltött hétvégék és az ingázás okozta fáradalmak. Be kell látnom, ahogy telik az idő, egyre jobban kimerít az állandóság hiánya vagy éppen az, hogy az az állandó, hogy semmi sem állandó. A lassításra való törekvéseimben, hogy valóban csakis magamra hallgassak nagy szerepe van a családtól való távolságnak. Az a rendszertelenség, ami otthon mindenkire jellemző, visszavetik a javulásomat a rutin kialakítására. Szeretem őket, a spontaneitást, de érzem, hogy hátráltat a változékonyság. Nehéz számomra a folyamatos kiszámíthatatlanság. Nyilván, nem az ő felelősségük, hogy kudarcba fulladt anno ezirányú tevékenykedésem, nem gondolom, hogy rajtam kívül bárki más hibás ebben. 

Márciusban mindenkinek felborult a rendszer. Az én rendszerem még bizonytalan lábakon állt, így könnyen egyensúlyt vesztettem. Na eléggé elkanyarodtam.

Szerencsére a fentiekhez hasonló alapfeltételezéseim azt hiszem nincsenek, cserébe van más. Lefogyni nehéz. A "meg sem próbálom, mert úgysem sikerülne" mentalitás kelepcéjébe elég csúnyán beleestem.

Nagyon köszönöm mindenkinek a segítőkészségét. Azt hiszem ezek az eszközök mindeddig is a kezemben voltak, szerencsére nem mondtatok el semmi újat. Én ezt sikernek könyvelem el, hogy elméleti síkon tudom, mit kellene csinálnom a sikerhez.

Fenntartom viszont továbbra is, hogy a fejemben kell rendet tennem, ha egyedül nem megy, akkor szakértői segítséggel. Péter bácsi, az úszóedzőnk mondogatta mindig, hogy fejben kell nyerni, fejben kell nagyon ott lenni, ha ez nincs meg, ő nyúzhat bármeddig is minket, mindhiába.

Nem vagyok egy győztes típus, talán pont amiatt, mert gyakran a célvonal előtt adom fel és visszafordulok, nem törődve azzal, hogy ez mennyivel nagyobb erőfeszítés, mint a véghajrában megküzdeni önmagammal.

De ha már egyszer annyi energiát áldoztam az Akaraterő c. könyv olvasásába és feldolgozásába (lelkesgyógyszerészhallgatókijegyzetelteezzelújkönyvetírva), akkor itt az ideje, hogy hasznosítsam is azt a tudást, aminek birtokában vagyok.

Jé, mire megírtam a bejegyzést a kifogások és a szomizás helyett meglepő módon sokkal jobban érzem magam és bizakodva tekintek előre.