Végül a nyárra szánt terveimből, hogy kicsit méregtelenítem magam testileg a növényi étrenddel és lelkileg a képernyőidő csökkentésével és az olvasás növelésével csak részlegesen valósultak meg dolgok. Lényegében elértem a célom, de nem azon az úton jutottam el idáig, mint ahogy én azt előre kigondoltam. 

Egy kevésbé tudatos és rágörcsölés nélküli, egy intuitívabb, de sokkal egyenesebb és rövidebb út vezetett el az egyensúly felé. Már vágyom az egyensúlyra, nem az egyik végletből esve a másikba billegek, tenni akarok, azért hogy megteremthessem azt az életet, amit élni vágyok. Érzem, hogy közeleg az ősz és emiatt egyre produktívabb vagyok. Félreértés ne essék, a nyár vége nálam a kétségbeesés kis csíráját sem hordozza magában, nekem ez egy reményteli pillanat, hogy ismét elérünk az év számomra legtermékenyebb időszakába.

Bár ez a rekkenő hőség nem hagy alább, a gesztenyefákon növekvő masszírozó labdára emlékeztető kis zöld labdacsok és az autók menetszele miatt megzördülő falevelek már engedik láttatni az ősz közeledését. A kánikula lusta tehetetlensége elleni küzdelmet percről percre vívom.

Szeptember közeledtével a napkelte időpontja egyre jobban kitolódik.
Az időtlenségem és szétfolyásom kiterjedését egyedül a szemeszter kezdetének erősödő villogó jelzése szab határt. Elhagyott darabkáimból kaparom össze magam, életem megannyi szálát, amik összekuszálódva, összegubózódva egy teljes gombolyaggá alkotnak engem.

A kisvároska csöndes ébredezése éppoly szívderítő élmény számomra, mint az álmos főváros nyugtalanító rohanása. Izgalmas, mégis szokatlan dolog részese lenni külső szemlélőként.

Lépésről lépésre haladok a rögös úton. Egyik lábat a másik után, nem gondolkozva minden egyes levegővételem miértjén, csak csinálni, és nem megkérdőjelezni a józan pillanataimban eldöntött elveket, amik megérzésem szerint a jóllétemhez elengedhetetlenek. Van erőm. Kértem és kaptam. Lassan elég erős leszek hálásnak lenni.