Ez a melegfront nem a barátom. Fáj a fejem, néha megszédülök és nincs étvágyam. Ami mérhető itthon, azok mind teljesen normálisak (vérnyomás, vércukor, láz). Konkrétan megint az van, hogy gyomorfájásig nem eszem. Csak amikor már órák óta fáj és létezni sem tudok. Hányingerem van a diétakompatibilis ételek gondolatától. De igazából minek is gyötröm magam? Így is úgy is indítani akarnak, az egyedüli ok, hogy ez a protokoll. Nem tudom, hogy ezzel kapcsolatban valaha el fogok-e jutni az elfogadásig. Tartok tőle, hogy nem. A teljes biokémiai hátteret nem tudom (de most akkor utána nézek), de sejtésem szerint van némi összefüggés az oxitocin, a szerotonerg és dopaminerg rendszerek között, vagyis ha itt az egyikkel probléma van, borítja az egyensúlyt, gátolva a szülést…

Jól érzem, hogy nem érzem

Normális alaptónusú, nem contractilis gravid uterus. Méhtevékenység nincs.

T-14 nap

Én erre nem állok készen. Magamért sem tudok kiállni, hogyan tudnám megvédeni egy másik kis emberi lény érdekeit.

Eddig magabiztos lazasággal álltam hozzá, hogy lesz, ami lesz. De ahogy közeledünk, nő bennem a zsigeri tiltakozás mindenféle beavatkozással szemben. Leginkább az a bajom, hogy nem feltétlenül az egyéni mérlegelés számít, hanem a félelem vezérelte szokásrendszer. Szeretnék én együttműködő lenni, gondolatban mégis csak a wcs van a lelki szemeim előtt, belenyúlnának a folyamat legelején a kockázatoktól tartva és sürgetnének, emiatt nem haladnék az általuk diktált ütemben, ami újabb beavatkozást igényelne. A folyamatábra vége egy nagy hasi műtét, ezzel kapcsolatban vannak aggodalmaim. Mert nagy valószínűséggel ha hagynak, akkor elkerülhető. 

Hello, kognitív torzításaim és negatív automatikus gondolataim!

Érzem, hogy ezek a kimondott és magam előtt tagadott dolgok húznak le, közben rettegek, hogy egyrészt ebből mindent megkap a kisbabám is, másrészt olyan elakadások, amik miatt bevonzom a lehető legrosszabb forgatókönyvet önbeteljesítő jóslatként.

Némán sírok, nehogy bárki észre vegye

Hát szóval. Lelkileg nem vagyok épp a helyzet magaslatán. Szomorú és csalódott vagyok. Ma felkelni és enni sincs kedvem. Tegnap muszáj volt, jött a húgom. Elfáradtam, és nyomaszt az is, hogy alig voltak felszabadult boldog pillanataim az elmúlt 9 hónapban. Közben jön az önvád, hogy hosszútávon ez milyen hatással lesz majd a babára. Aki egyébként tökéletesen jól van és pontosan akkora, amekkorának ennyi idősen lennie kell. De erről pozitív visszajelzést sem a magán sem az állami egészségügyben nem kaptam, csak a szorongásomat erősítették meg. 

Gy. sincs jól, valószínűleg ez sem segít, hogy jobban legyek, mert aggódom érte és amúgy is azt érzem, hogy nem tudok a támasza lenni és mellette állni 100 százalékosan. Közben próbálom maszkolni a saját lelkivilágomat előtte, nehogy miattam még rosszabbul. legyen.

Túlaggódás

Értem én, hogy óvatosak, rám és a kisbabámra akarnak vigyázni, de ennek semmi értelme, hogy bepánikoltatjuk a kismamákat. Az meg pláne nem segít,  hogy fikázzuk a magánorvost, akiben amúgy sem bízom már egy ideje és utólag amúgy sem tudok mit tenni, ami elmaradt az elmaradt. Első gyerek, hát honnan kellett volna tudnom, hogy mi az, amit ő nem kért, de amúgy kellett volna más orvos szerint?

Megviselt ez a mai nap, reggel 6:40 óta vagyok úton. Amúgy a babával is minden rendben, tökéletes ctg, uh. Ide-oda küldözgettek, aztán csodálkoztak hogy azonnal a rendelőbe beesve 15-20 perc ácsorgás után magas a vérnyomásom. Mindegy talán a plusz 1 köröm a kórházban pontot tett a dolog végére, leírták papírra, hogy a vny napló, amit vezetek, az jó, ha erre kapnék dopegytet, ájuldoznék. 

Azért üzenném az sztk-s orvosnak, aki a ctg-met értékelte ki, hogy tájékoztatási kötelezettsége lett volna azzal kapcsolatban, hogy a vérnyomásom miatt ő már szólt a terhes ambulancián, hogy érkezem, de én ezzel csak az ultrahangnál értesültem miközben mérték a vérnyomásom (ami természetesen magas lett). Le lehet nézni a gyógyszerészeket, de nekünk nem így tanították sem a vérnyomásmérés helyes módját, sem a betegjogokat. És nem, persze hogy nem jártam még náluk, mert területileg csak ctg szempontból tartozom hozzájuk, lehet szájat húzni, hogy újra be kell vinni az adatokat, de elhihetik, hogy nem én találtam ki. Az meg tényleg nonszensz, hogy az éppenhogy határon levő cukorterhelésre egy mitugrász frissenvégzett rezidens ráírja a gdm-et és hogy nincs túlhordás. Nincs annak a gyereknek semmi baja, a lepény már meszes lenne most is, ha baj lenne…. Ja, már mindent értek, székely lány (a nyilvántartás szerint).

Hagyjanak minket békén a faszba. 

Majd kijön az a gyerek, amikor ki akar, anyja-apja utálják mindketten a sürgetést. 

Olyankor mi van, ha nem jelenek meg az indítás egyeztetésen?

Arra eddig senki nem készített fel, hogy ez ennyire magányos műfaj lesz.

36+6-->37+0

Már tényleg csak annyi a dolgunk, hogy várunk és közben eljárok a vizsgálatokra. Egész nap aludnék és ennék, nem tudom mennyire szabad bedőlni a testem jelzéseinek, résen kell lennem, hogy valóban éhes vagyok-e. Nem most szeretnék elszállni a kilókkal, közben pedig az is van, hogy a vérvételem most egész jó is lett, emiatt nem csak a görcsös odafigyelés múlt el, hanem féligmeddig elengedtem ezt a diétázósdit, amit nagyon nem kéne. Pontosan tudom, hogy a saját dolgomat nehezítem meg, ha engedek a gyeplőn, a menstruációim is könnyebben elviselhetőek és kevésbé fájdalmasak voltak, amikor relatív tisztán ettem. Most tudom, hogy aláeszem a fehérjét és a zöldségeket és nyilván nem lakok jól a 160 gramm szénhidráttal így, de őszintén, belefáradtam és meguntam, nehéz kitartónak maradnom, amikor kb. 10 étel közül választhatnék, ami minden szempontból jó a testemnek. Úgy ennék már egy zabkását normál tejjel és mézzel vagy egy májkrémes (fehér!) kiflit, esetleg koktélparadicsomot a reggeli tükörtojáshoz, brie sajtot pink lady almával (mert most a granny smithen kívül semmilyen más almafajtát nem visel el a cukrom), vagy egy kis kéksajtos gnocchit.

Amúgy egyelőre nincsenek jóslóim (de majd az nst megmondja), én még nagyon nem érzem, hogy jönni akarna.

Elfáradtam, kimerültem, pedig nem is kellett végül főznöm. Jó volt őket látni, ők is örültek nekem így utoljára egyben. Elővettem a fagyasztóból egy sárgabarackos sütit, amit még nyáron sütöttem, de a diéta miatt nem ehettem meg és a héten vettünk sajtostallért a helyi sütiboltban. Végül narancsot sem facsartam nekik, megittak egy liter baracklevet és néhány kávét. Beszélgettünk, társasoztunk és kimentünk az út túloldalán lévő játszótérre a hat éves unokatesómmal. Amennyit stresszeltem előtte, ahhoz képest egész jól éreztem magam én is. Elköszönéskor megkértem őket, hogy légyszi kicsit hamarabb szóljanak mostantól. Miután elmentek, megettem a levesemet és kidőltem másfél órára. Azóta ki is takarítottam és élvezem, ahogy a nap megvilágítja az illatos és tiszta lakást.

Jönnek is meg nem is

Egekben a vérnyomásom. Hát nem igaz, hogy még előző nap sem lehet tudni, hogy 200 km távolságból érkezve számítanak-e ebédre vagy sem. Egyáltalán hányan jönnek, meg mikor. Ez egy alapvetően kétszemélyes háztartás, ha vendégek jönnek nem baj, de spájz, kamra, extra tároló hiányában ezzel számolnom kell, mert nincs itthon annyi minden*, hogy hirtelen a semmiből 5 főnek ebédet rittyentsek, nem erre vagyunk berendezkedve. Viszont mivel már elég nehézkesen mozgok és emellett Gy-nek ma is hosszú napja van (vagyis nem akarom még bevásárlással is fárasztani a nap végén), leadnék egy kifli rendelést, ehhez viszont tudnom kellene hogy főzni fogok-e holnap vagy sem. Arra most nincs pénzem, hogy ha mégis úgy alakul, akkor majd rendelünk pizzát/bárhonnan kaját.

*már süti alapanyag sincs annyi, de kész sütit veszek elő a fagyasztóból, azt már kitaláltam

újabb unalmas szófosásom

Menet közben kiderül ám itt minden turpisság, hogy milyen hiányosságok voltak az ex-nőgyógyászomnál. Minden harmadnap szembejön valami újabb információ, amit ő nem mondott el. Pedig utánaolvasok hiteles forrásokból, még a szakmai protokollokon is végigrágtam magam. Mindenesetre most az esélytelenek nyugalmával írtam egy emailt a kórház UH-ambulanciára, hogy így 36+1 hetesen kéne időpont a 36. heti ultrahangra sos. Meglátjuk. Majdcsak lesz valahogy, majd a következő gyereknél okosabbak leszünk.

Kicsit kezdtem bepánikolni, hogy mennyi feladatom van még, mennyi minden hiányzik még, aztán fogtam és összeírtam papírra. Az eisenhover-mátrix továbbra is jól működik nekem, teljes mértékben elmúlt a szorongásom. Így történhetett meg az, hogy a belvárosban élő húgomat kértem meg, hogy vegyen a kedvenc c&a-s bugyimból egy mérettel nagyobbat, amibe belefér majd a nagy betét normálisan. Mára rendrakás a program a lakás minden pontján, hogy holnap Gy. anyukájával ki tudjunk takarítani (najó, kit akarok átverni, nagyrészt ő fog takarítani, én csak előkészítem és adogatom neki az eszközöket). Annyira cukik Gy. szülei, ahogy be vannak zsongva, nagyon várják már ők is ezt a kisfiút, az első* unokájukat. Az ő szeretetük gyógyír nekem, tőlük megkapom mindazt, amit egész eddigi életemben hiányoltam. 

Amúgy olyan bénán van ez kitalálva, hogy amikor amúgy terhes egy átlag várandósság, az első és a harmadik trimeszterben, akkor van a legtöbb kötelező vizsgálat. Jó nyilván értem, a baba érdeke is, de ezekben az időszakokban a hétköznapi létezés is nehezére esik az embernek, és a mindennapok (a számomra) extra stresszes telefonos időpontkérésekkel telik, lavírozva a munkahelyem és a férjem munkahelye között, közben minden időhatáros, mindenhol tele vannak az időpontok és minden azonnal kell, nem nagyon lehet túlságosan előre gondolkodni. Ott van a 2. trimeszter, anyuka kicsattan, energikus és nincs semmi teendő.

*(2.) Azért a perinatális gyász világnapján nem felejtek el megemlékezni az egy évvel ezelőtt történtekről. Már tavaly is nagyon boldogok voltak, amikor beavattuk őket az örömhírbe és elképesztően támogatók voltak bánatunkban. Amellett, hogy nehéz időszak volt ez nekünk Gy-vel, alapvetően mégis pozitívan emlékszem vissza rá. Az, ahogy egymás vállán sírtunk, ahogy összekapaszkodtunk mélyítette és erősítette a kapcsolatunkat. Hiszem (mert nekem így a legkönnyebb kezelni), hogy a meg nem született kisbabánk megágyazott a testvérkéjének a szívünkben és a testemben is, előkészítette neki a helyet és az utat.

Szabad?

Szabad amiatt rosszul éreznem magam, mert valahogy mindig én felejtődöm el? 

Hogy én mindig csak nyelek mindenkinek, de valahogy senkit nem érdekel a családban, hogy velem mi van?

Szabad úgy éreznem, hogy a származási családomban abszolút nincsenek rám tekintettel és nem figyelnek rám?

Visszatértem arra a pontra, hogy arról az oldalról inkább nem is kérek már semmit, úgysem számíthatok rájuk, inkább megoldom magamnak. Túl sok és egyre több a be nem tartott ígéret, ami így a hormontúltengésben borzasztóan megvisel. 

Még éppen időben

Most jöttem rá, ahogy olvasgatok önismeret és gyereknevelés témában, hogy a gyerekkorom traumája nem is apám halála. Persze nem teljesen független tőle, de a traumáim egyrészt anyám ráhagyó nevelési stílusának kiszámíthatatlanságaiból és következetlenségeiből fakadnak másrészt a bántalmazó iskolai közegből.

Párhuzamos világok

A szülőszoba látogatáson volt egy nő, nálam egy tizessel idősebb (najó, lehet csak 7-8), aki nem tudta, hogy létezik külön szakmaként ilyen, hogy szoptatási tanácsadó. Én teljesen meg voltam arról győződve, hogy ez egy alapvető ismeret 2025-ben, csak nem mindenki gondolja ezt egy hasznos kiadásnak. Fura volt az a nő, a kérdéseiből kiderült, hogy nagyon azt várja, hogy valaki majd megmondja, mit hogy kell csinálni, viszont ő vagy nem jár védőnőhöz vagy a védőnője csak aláírja a kiskönyvet (amit elképzelni semi tudok, mert imádnak okoskodni és beledumálni mindenbe, a legtöbb anyukának ez a baja, másrészt ő tényleg vakon van). Konkrétan olyanokra kérdezett rá, hogy a csecsemős nővér nem értette, mi a kérdés (pedig nagyon kedves és tapasztalt volt). Azt a részét még érteném, hogy nincs a környezetében kisgyerekes ismerős vagy nincsenek nőrokonok ilyen-olyan okokból, akiktől kérdezhetne, de baszki ott volt az okostelefon a kezében, nem kell ehhez hosszú nemzetközi kutatásokat, tanulmányokat végigolvasni angolul, a yt-on is rengeteg magyar videó van a teljes baba témakörben.

Én vagyok túl hisztis, vagy jogosan akadtam ki anyámra, aki a megkérdezésem nélkül idehívta a mi lakásunkba az öcsémet? És órákig itt üldögél, büdös, csak magától beszél és meg sem kérdezi, hogy vagyok. Felzabálja a kajánkat majd összefossa a wc-t, amit még lehúzni sem képes. Én egész eddigi életemben mindig csak adtam ebben a kapcsolatban, és nyeltem, mert neki minden el van nézve mindig és egyelőre nem látom a lelki szemeim előtt, hogy ez valaha változni fog. Szóval szerintem ez nem így működik. Anyám meg még meg is kérdezi, hogy ugye milyen jó meglepetést hozott magával?

Az elmúlt 2-3 évben már elkezdtem felismerni ezeket a határátlépéseit, de kezelni még mindig nem tudom, csak a belső feszültségem hatalmasodik el. És bár zavartak az ilyesfajta húzásai akkor is, amíg a belvárosban éltünk a család tulajdonában álló lakásban, nem éreztem jogosnak szóvá tenni, unfair lett volna tőlem, mert elsőszülöttként én kvázi elhappoltam ezt a lehetőséget a tesóim elől, és évekig kisajátítottam. De ez már a saját (najó nagyrészt a banké) otthonunk a férjemmel és lassan a hamarosan megszülető kisbabánkkal.

A másik kedvencem, hogy nyáron még olyan nagy hanggal mondta, hogy majd ha megszülök, eljön hosszabban segíteni. Most így, ahogy felvetettem, hogy konkretizáljuk, nekünk hogy lenne igazán segítség, már féligmeddig visszakozott, és csak annyit mondott, hogy “hát… majd meglátjuk”. Szóval, hiába éltem bele magam, de vannak dolgok, amik nem változnak. Pont így számíthattam rá egész gyerekkoromban is. Ezzel a hozzáállással inkább ne is jöjjön. Annyival zártam le a beszélgetést a végén, hogy ha véletlenül tud jönni és belefér, akkor köszönjük, de ha nem, akkor mondja meg, nincs sértődés, nem muszáj, nincs elvárás, csak akkor így számolunk vele. Ettől még az egész kurvaszarul esik, és csak még jobban meg akarom védeni ettől a kiszámíthatatlanságtól a gyerekemet. Közben azon rettegek, hogy én is ilyen elérhetetlen anya leszek, térben, időben, érzelmileg.

Közben előkerült a jó doktor. Szerintem utoljára ilyen kedves akkor volt velem, amikor 28 évvel ezelőtt a vidéki kórház szülészetén a kezébe pottyantam... Mindenesetre elmondta, mire számíthatok, mi vár rám a következő hetekben, de innentől a kórház veszi át a gondozást. Én meg rettenetesen megkönnyebbültem, hogy soha többet nem kell találkoznunk.

A történetemet hallva, mindenki olyan kedvesen reagált a környezetemben és ajánlott legalább egy jó nőgyógyászt. A bőség zavarában nem is tudom kihez menjek, kit válasszak majd a 6 hetes kontrollra.

A gyermek elvileg jól van, de kicsit ijesztő, hogy a 34. héten 2800 gramm a becsült súly, ha ez így megy tovább, hogy fogom megszülni? Velem is minden rendben, 2 hónap alatt nem híztam már egy dekát sem és a méhszájam is zárt, nincs felpuhulva. Az egyedüli nehézségem az, hogy rengeteg olyan étel is emeli a cukromat, ami normál esetben nem kellene, hogy emelje még IR mellett sem (de hát a terhességi hormonok, ugye), emiatt viszont nagyon beszűkült a választható ételek száma, unom már, azokat, amiket lehet és tolerál a szervezetem, eszem valamennyit muszájból.

Amúgy meg büszke vagyok magamra, mert nem akartam felnőttkölcsönzőt, nem halogattam, addig telefonálgattam, amíg nem kaptam időpontot GBS mintavételre és CTG-re is, pedig volt jópár buktató pont, ahol feladhattam volna, mert kicsit bonyolult ebben a kerületben a rendszer, és sokadik nekifutásra sikerült a megfelelő helyekre telefonálnom. A ctg terminus előtt  csak másik kerületi sztk-ban van, utána a kórházban, de a streptococcus kenetet viszont sem ők, sem a kórház nem veszi le, azzal menjek a mi kerületünk sztk-jába (ahol nincs ctg). Nyilván nagyterhesen pont jó, hogy ennyi fele kell rohangálni.

Miért nem lehet mindent egy helyen, leginkább a kórházban?

🥰

Ez volt az első éjszaka, amikor vele álmodtam, és az álmomban már megszületett. Megtelt a szívem hálával és szeretettel.