Megint olyan labilis a lelkiállapotom, hogy smink nélkül mezítelennek és védtelennek érzem magam. Évek óta nem voltam így. Egyelőre semmim nincs itthon, még egy szempillaspirál sem, és vacillálok, hogy egyáltalán bevásároljak-e. Bizonytalanságom oka pedig az, hogy nem tudom, mi az ami nem ártalmas kicsibabának, mert elkerülhetetlennek érzem, hogy ne tapizza le rólam. Valami viszont kell, mert úgy érzem ez adna most egy kis önbizalmat (vagy legalábbis egy barrier lenne, hogy a külvilág viszontagságai ne egyenesen az arcomba csapódva érjenek).

hangyák

Mióta beköszöntött a tavasz, ismét szenvedünk  a hangyákkal. Eleinte 'csak' a padló és a szegély közötti résekből jöttek, mostanra megtalálták a konyhapult és a falburkolat közötti szilikonozásban a hézagokat. Reggelizés helyett ma is konyhát takarítottam, elment teljesen az étvágyam.

És hogy most, 2 héttel a választások után mi van? Az egyik oldal várakozással figyeli, követi az eseményeket, a másik oldaltól viszont silent treatment. A gyereket nem büntetik, elvárják, hogy lehetővé tegyük a láthatást amikor nekik úgy szottyan kedvük, viszont amikor konkrétan kérem, hogy csak egy órára szükségem lenne segítségre, akkor mindig van valami halaszthatatlan kertészkedés vagy takarítani való. Nem baj, nem elvárás, ügyes vagyok én egyedül is, csak akkor ne hangoztassuk fennhangon, mennyi segítséget kapok tőlük. De erre így nincs is szükségem, amúgyis egyszerre összeszorul és felfordul a gyomrom minden egyes találkozó alkalmával ettől a viselkedéstől. Nálunk is keserédes a változás tavaszi szele.

Hát lássuk mi jön ezután

Ígéretből volt bőven…

Ilyen sokan ennyire hülyék nem lehetünk. Úgy értem, a számok minket igazolnak, mégha a családjainkban Gyvel mi voltunk/vagyunk azok, akik akartak változást, akik hisznek abban, hogy lehet ennél jobb világ. Még a mi generációnkból is családon belül elhitték az agymosást, vagy a szüleinkben vakon bízva követték őket kritikus gondolkodás nélkül tanultságuk ellenére. Nem mi vagyunk a kisebbség, hanem a többiek.