Why?

Miért van az,

• hogy amire a legjobban vágyunk, azt nem, vagy nem abban a pillanatban kapjuk meg amikor vágyunk rá? 
• hogy sokszor csak utólag, gyakran több év, évtized elteltével értjük meg, azt, hogy ennek így kellett lennie?
• hogy a boldogságunkért küzdeni kell, de elveszteni azt, a legegyszerűbb dolog a világon?
• hogy másoknak csak az ölébe pottyannak a jó dolgok?

Szeretnék egyszer én is:

• felhőtlenül boldog lenni
• abban a tudatban élni, hogy biztonságban vagyok
• úgy élni, hogy mások javát szolgáljam
• játszani, a felnőtt világ borzalmainak elfeledésével
• megbocsájtani, a rossz emlékeket kitörölni
• olyan barátokat, akik számára én is fontos vagyok és nem érzem magam feleslegesnek
• egy szerető társat
• sikerélményt (nem munkában)
• emberhez méltó életet élni, úgy, hogy ne a félelem vezéreljen

Nem, nem akarok telhetetlen lenni, ennyi jót meg sem érdemlek., egyszerre pláne nem. De mikor lesz teljesen az életem? Egyáltalán létezik-e olyan pillanat, amikor a kirakós játék darabkái összeállnak, és az életem minden részében pozitív dolgok történnek?

Káosz. Ezzel az egy szóval lehetne jellemezni az agyamat. Tele vagyok kérdésekkel, megoldatlan problémákkal, feldolgozatlan fájdalmakkal, kavarognak a gondolataim. 

Mi lesz velem?

Miért alakult így az életem?

Ki is vagyok én?

My deepest sympathy

Sufferings

Körülöttem mindenki boldog: vannak barátaik, jobb esetben párjaik is, a családi problémáikat tudják normálisan kezelni, sikereik vannak munkában / tanulásban, kiegyensúlyozottak, érik őket örömök. Szebbek, jobbak, okosabbak, tehetségesebbek abban is, amiben én jónak érzem magam. De mindenesetre nem egyedül kell megküzdeniük kudarcaikkal.
Bár tudom, hogy nem kéne magamat összehasonlítani másokkal, mégis nehéz az ilyen dolgokon átsiklani. A barátságaim egyoldalúak, az itthoni terhek nagy részét is én cipelem. Az elismerések kellőképpen elkerülnek ahhoz, hogy teljesen elkenődjek, de a legnagyobb fájdalmam, hogy egyedül vagyok. Nem érzem magam fontosnak sehol, bármilyen közösségben vagyok, inkább kívülállóként, mint annak részeseként érzem magam. Nem érzem, hogy bárkinek is szüksége lenne rám.

Friends???

Elfáradtam. Pontosabban belefáradtam egy barátságba. Nem tudom egyáltalán van-e ilyen, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy igen.
Nagyon kimerítő egy olyan emberrel közeli kapcsolatban állni, aki nem tudja kezelni az életében megjelenő és jelen levő problémákat, akinek a hangulata folyamatosan hullámzó. Hirtelen érzelemkitörések: egyszer fent, egyszer lent.
Én. Én! ÉN!!!!!!!!!!!! üvölti mindig arcomba a viselkedésével.
Fáj. Hihetetlen, nem írtam le eddig soha vele kapcsolatban. De nem! Kibírom , tűröm, nem hagyom, hogy becsavarodjak. Kínzó gyötrődés.
Belém nyilall a sajgó fájdalom. Mindent megtettem érte, értünk. Küzdöttem, de megviselten, agyonhajszoltan hullottam a földre a véres harc után.
Nem, nem én vagyok a hibás. A barátok jönnek-mennek. De sebzett szívem sajog. Újra kisercen a vér, a gennyes seb felszakadt.
Magához emel,
 s a mélybe taszít.
Besegít,
 Árt.
Elmondhatatlanul nagyon csalódtam.

Csak sírok, mert mást nem tudok, de bízom benne, hogy találok gyógyírt. Kiszakadt egy darabka a szívemből.

Languidity

A mai személytelen világban az emberek közönyössé váltak, mind egymás, mind a saját világuk iránt. Elidegenedtünk, úgymond külső szemlélői lettünk mindannyian a társadalomnak, a változásuknak.
Gyakran tapasztalom azt, hogy az emberek nagy részét semmi, vagy csak igen kevés dolog érdekli. De nem is akarják, hogy más dolgok foglalkoztassák őket. Hatalmas probléma, hogy az általános dolgokon kívül a társadalmi kérdések is hidegen hagyják embertársainkat. Elmennek a bajban levők mellett. Tudom, részben a rengeteg negatív impulzus hatása ez, de akkor is szomorú.
 Hihetetlen, azonban sokakat még a nagyon mély témák sem érintik meg. Nem gondolom, hogy mindenkinek a nyakába kellene borulni, és kisírni magunkat a vállukon, hiszen nem olyan borzalmas ez a világ. Ellenben szomorúan tapasztalom, hogy már semminek nem tudunk örülni. Nézzünk körül, van hol laknunk, van mit ennünk (legtöbbször ugyan pénztárcához mérten, de mégis van választási lehetőségünk, nem csak a szükségeset tudjuk megvenni), valójában, ha úgy tetszik, az életünk tele van rejtett csodákkal, amiket sokszor észre se veszünk. Az érdektelenségbe ez is beletartozik. Nyilván, ez csak az én saját, szubjektív véleményem.
Sűrűn megesik az is velünk, hogy egy olyan emberrel kerülünk össze, akit kb. semmi sem köt le. Hányszor hallottam már, hogy minek csinálunk valamit, nincs is semmi értelme. Annyira nem tudok azonosulni az ilyen emberekkel. Tudom, ne magamból induljak ki, de szerencsére a környezetemben az emberek többsége hasonló mentalitással bír az enyémhez. Az iskola nem kötelező, lehetőség arra, hogy szélesítsük a látókörünket az új információk által. Nehéz belátnom, de az emberek zöme úgy tekint rá, mint kötelező rosszra. Nem egyszerűbb úgy tanulni, ha nem keserű szájízzel állok neki? De vonatkozik ez minden kötelezőre. Számomra könnyebb szeretni, és élvezni addig is, amíg csinálom.
Kedves olvasóim, ha vagytok, ti mit gondoltok erről?

Expectations

Nem értem, kinek jó az, ha a társadalmi elvárások szerint élünk, mert úgy szokás. Ha nem érzem úgy, hogy egy embernek mondjuk ajándékot kellene adni, mert nem gondolom olyan komolynak és közelinek a barátságunkat, de ő egyszer adott, akkor nincs visszaút. Udvariatlannak tűnhetek, ha nem adok én is. Másrészt viszont ezzel nemcsak őt, a környezetét/környezetemet, de magam is becsapom. Ajándékot azért adok, mert szeretem azt, aki kapja és örömet szeretnék neki szerezni.

Ugyanígy van ez  a vendégségnél is. Ha meghívnak valahova, akkor illik visszahívni az embert, de mi van ha én nem szeretném?

Nem szeretem az olyan embereket, akik nem is gondolkoznak, nem is a szívük szerint cselekszenek, hanem arra vannak kiélezve, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ez már önmagában is ellentmondás, hiszen annyira különbözőek vagyunk, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Nekem az tetszik, ha fehér a szobám fala, másnak az, ha neon színű, egy harmadik embernek meg a csokoládébarna.

Véleményem szerint fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt aközött ami nekünk jó és ami még nem sérti a másik ember jogait, nem lehetetleníti el a másik létezését.

Fontosak a szabályok, az életünk megkönnyítésére születtek, de a permanens szabálykövetés elidegeníti az embereket. Amikor már csak az a fontos, hogy az előírásokat betartsuk a világ embertelenné válik, hideg, kemény érzéketlen, szürke robotok leszünk. Mindig lesznek "szélsőségesen becsületes", legalábbis magukat annak mondó álszent, képmutató emberek, akik ország világ előtt hirdetik, hogy ők milyen erkölcsösek, milyen jók, de az igazi énjük a színfalak mögött marad. Az ilyenek elutasítják, pocskondiázzák azokat a társaikat, akik némi betekintést nyernek a maszk alatti rothadó belsőre és ezzel szembesítik őket.

Empty

Üres tehetetlenséggel vagyok tele.

Desperate

Nem tudom, mit írjak. Magamon kívül kinek írjam? Olvas egyáltalán valaki? Mit gondolnak rólam az olvasók? Mi a véleményük? Egyszer szeretnék belelátni az emberek fejébe.

Familiar

Ismerős érzés, amikor vársz valakit, de nem jön el, mert az utolsó pillanatban lemondja? Ez már számtalanszor megtörtént mindenkivel, mégis mindig csalódottságot érzünk, ki jobban, ki kevésbé. Az igazságérzetünk megszólal, ez nem ér!
Hé, én készültem, rendbe raktam és kitakarítottam a lakást, a legszebb tányéraimmal terítettem, a kedvenceidet sütöttem, de mert nem tudtam, hogy éppen mi esne jól neked, mindegyikből csináltam, és Te faképnél hagysz?
Vártalak, és Te cserbenhagytál. Ilyenkor nem tudom, hogy én rontottam-e el valahol, vagy ennyire nem érdekellek Téged. Ha az utóbbi, akkor miért nem állsz elém, és mondod meg, hogy vége, ennyi volt, a továbbiakban ne is számítsak Rád? Miért hagyod, hogy hiú ábrándokat kergessek? Hagyod, hogy szenvedjek és a soha be nem teljesülő álmaimnak éljek?
Vegyes érzelmek kavarognak bennem, és megannyi kérdés, melynek középpontjában egy szó áll: MIÉRT???? Hisz tudod, milyen vagyok, mennyire magamra veszem az ilyen helyzeteket. Még ha nem is mondom mindig, tisztában vagy vele, hogy fáj. Sajog a szívem, egyre több és mélyebb seb tátong rajta bevarratlanul. De az élet megy tovább, a többiek nem tudhatják meg, milyen sérülékeny vagyok. Újabb réteggel leplezem gyengeségemet, és bízom benne, hogy a következő alkalom, amely feltépi a hegeket, nem a közeljövőben lesz.

Just a lovely moment

Szemerkélő eső, jeges fuvallat süvít az utcákon, a kémények pöfékelik ki a füstöt. Ősz van. Az utcákon az emberek szorosabbra húzzák magukon a kabátot. A dermesztő hidegben fáznak. A szürke, ködös időben egy, a környezetbe nem illő fiatalasszonyt pillantunk meg. Piros kabátjában egy babakocsit tol. Gyönyörű szőke, fürtös hajú kislánya a gyermekek gondtalan nyugalmával tekintget kifelé a kocsiból. Édesanyja oly szeretettel néz rá, s beszél hozzá. Bár tudja, kisbabája nem válaszol. Ahogy rájuknézek, szeretnék én is egy ilyen meghitt pillanat részese lenni. Sokan megvetően fordulnak utánuk az elhaladók közül. "Hisz olyan fiatal ez a lányka, annyi lehetőség állhatna előtte, hogy el rontotta az életét. Biztos felelőtlenek voltak a fiújával. Ejnye, ejnye," ingatják a fejüket. Lassan kiérnek a térre. A lány leül egy padra egy őszülő apó mellé. Kivesz a táskájából egy kis elemózsiát, és átadja a bácsinak. "Ne haragudj, édesapám, most csak ennyire tellett, tudod mi is szűkösen élünk. Mesélj, jól vagy?" Erre a bácsi egyetlen szóval válaszol: "Köszönöm" és látom, ahogy néhány könnycsepp gördül le az arcán.
Valahogy ebben az énközpontú világban sokszor csak elmegyünk egymás mellett, pedig észrevehetnénk ilyen apró csodákat. Igen, kérdések merülhetnek fel: Miért nem fogadják maguk mellé? Hogyan hagyhatja valaki, hogy az édesapja az utcán éljen? Miért nem dolgozik a bácsi?
Sokszor az információk ismeretének hiányában elítéljük a nincstelen, otthontalan embereket és családtagjaikat is. Bele sem gondolunk, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet velünk az, hogy elveszítjük munkánkat, lakóhelyünket és még a szükséges élelmiszert sem tudjuk megvenni. És van, hogy ez nem velünk történik meg, de sehogy sem vagyunk képesek segíteni bajba jutott, rászoruló családtagjainkon.
Tegyünk azért, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink egy sokkal emberségesebb, szeretetteljes világban élhessenek.

Glamourous

Minden évszaknak megvan a maga varázslata.
Szeretem az őszt, mert:

• gyönyörű, ahogy a fák tarka levelein átszűrődik a vénasszonyok nyarának gyengülő napsugara
• imádom, ahogy a szőlőfürtökön megcsillan a fény
• a nyári mozgalmasság fokozatosan elmúlik, és helyette bekúszik a családiasságot, otthonosságot sugárzó meghitt légkör a tél közeledtével
• fantasztikus, hogy bár a költészetben általában az őszt az elmúlással azonosítják, valójában rengeteg értéket, kincset találunk
• szédítő illat- és ízkavalkádot teremt a sülő gesztenye, a karamellás almás pite, a sütőtök, a körte harmóniája
• a házak, az utcák, az erdők, a fák, az emberek várnak, ez egy nem túl stabilis állapot, törekszünk arra, hogy elérjük a beteljesülést, ami jelen esetben a tél
• ámulatba ejtő, ahogy minden átalakul a szemünk láttára, és a természettel együtt mi is változunk, kicsit befordulunk, mégis ilyenkor van alkalom arra, hogy minél több időt eltöltsünk barátainkkal, szeretteinkkel
• ahogy hallgatom az eső kopogását a tetőn, újra és újra rá kell jönnöm, hogy az ősz az egyik kedvenc évszakom

És íme, az egyik kedvenc versem, ami pontosan ezt a hangulatot fejezi ki, amit én is érzek. Dinamikus, mégis egyfajta nyugodtságot áraszt. Kifelé tekintünk, miközben elveszünk a saját lelkünk útvesztőin, közben egyre jobban kiegyenesítve a kanyargós utat.

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón...

S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Tóth Árpád fordításában

Sunday, but I stay at home

A környezetemben elvárás, hogy a vasárnapot a templomban kell tölteni. Még annak is, aki nem vallásos, mert úgy szokás. Ez nem azt jelenti, hogy nem hívő. Hiszem, hogy van egy természetfeletti, nálunk magasabb rangú létező, most mindegy az, hogy Istennek, Buddhának, vagy Allahnak nevezem. Nem is ezzel van a bajom
A vallásosság inkább arról szól, hogy a felekezetek versenyeznek, leszólják a másikat, ahelyett, hogy összefognának abban a szellemben, amiben hisznek. A keresztény egyházak tanítása a Biblián alapszik. Hol van az megírva, hogy földbe kell tiporni másokat azért, mert nem hisz, hogy kifelé mutatni az ideálisat, ahelyett, hogy a reálisat. Képmutató szabályok, amiket a magasabb pozícióban levők se próbálnak meg betartani, de kötelezővé teszik mindenkinek.

Hi everyone, I'm here

Sziasztok!

Ez a blog azért jött létre, hogy megoszthassam a gondolataimat veletek mindenféle témával kapcsolatban.

Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, lányos zavaromban nem is tudom, hogy mit is írjak. Remélem ez nem lesz mindig így.