Ismerős érzés, amikor vársz valakit, de nem jön el, mert az utolsó pillanatban lemondja? Ez már számtalanszor megtörtént mindenkivel, mégis mindig csalódottságot érzünk, ki jobban, ki kevésbé. Az igazságérzetünk megszólal, ez nem ér!
Hé, én készültem, rendbe raktam és kitakarítottam a lakást, a legszebb tányéraimmal terítettem, a kedvenceidet sütöttem, de mert nem tudtam, hogy éppen mi esne jól neked, mindegyikből csináltam, és Te faképnél hagysz?
Vártalak, és Te cserbenhagytál. Ilyenkor nem tudom, hogy én rontottam-e el valahol, vagy ennyire nem érdekellek Téged. Ha az utóbbi, akkor miért nem állsz elém, és mondod meg, hogy vége, ennyi volt, a továbbiakban ne is számítsak Rád? Miért hagyod, hogy hiú ábrándokat kergessek? Hagyod, hogy szenvedjek és a soha be nem teljesülő álmaimnak éljek?
Vegyes érzelmek kavarognak bennem, és megannyi kérdés, melynek középpontjában egy szó áll: MIÉRT???? Hisz tudod, milyen vagyok, mennyire magamra veszem az ilyen helyzeteket. Még ha nem is mondom mindig, tisztában vagy vele, hogy fáj. Sajog a szívem, egyre több és mélyebb seb tátong rajta bevarratlanul. De az élet megy tovább, a többiek nem tudhatják meg, milyen sérülékeny vagyok. Újabb réteggel leplezem gyengeségemet, és bízom benne, hogy a következő alkalom, amely feltépi a hegeket, nem a közeljövőben lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése