Szemerkélő eső, jeges fuvallat süvít az utcákon, a kémények pöfékelik ki a füstöt. Ősz van. Az utcákon az emberek szorosabbra húzzák magukon a kabátot. A dermesztő hidegben fáznak. A szürke, ködös időben egy, a környezetbe nem illő fiatalasszonyt pillantunk meg. Piros kabátjában egy babakocsit tol. Gyönyörű szőke, fürtös hajú kislánya a gyermekek gondtalan nyugalmával tekintget kifelé a kocsiból. Édesanyja oly szeretettel néz rá, s beszél hozzá. Bár tudja, kisbabája nem válaszol. Ahogy rájuknézek, szeretnék én is egy ilyen meghitt pillanat részese lenni. Sokan megvetően fordulnak utánuk az elhaladók közül. "Hisz olyan fiatal ez a lányka, annyi lehetőség állhatna előtte, hogy el rontotta az életét. Biztos felelőtlenek voltak a fiújával. Ejnye, ejnye," ingatják a fejüket. Lassan kiérnek a térre. A lány leül egy padra egy őszülő apó mellé. Kivesz a táskájából egy kis elemózsiát, és átadja a bácsinak. "Ne haragudj, édesapám, most csak ennyire tellett, tudod mi is szűkösen élünk. Mesélj, jól vagy?" Erre a bácsi egyetlen szóval válaszol: "Köszönöm" és látom, ahogy néhány könnycsepp gördül le az arcán.
Valahogy ebben az énközpontú világban sokszor csak elmegyünk egymás mellett, pedig észrevehetnénk ilyen apró csodákat. Igen, kérdések merülhetnek fel: Miért nem fogadják maguk mellé? Hogyan hagyhatja valaki, hogy az édesapja az utcán éljen? Miért nem dolgozik a bácsi?
Sokszor az információk ismeretének hiányában elítéljük a nincstelen, otthontalan embereket és családtagjaikat is. Bele sem gondolunk, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet velünk az, hogy elveszítjük munkánkat, lakóhelyünket és még a szükséges élelmiszert sem tudjuk megvenni. És van, hogy ez nem velünk történik meg, de sehogy sem vagyunk képesek segíteni bajba jutott, rászoruló családtagjainkon.
Tegyünk azért, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink egy sokkal emberségesebb, szeretetteljes világban élhessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése