Nyárvége, vagymi

Keserű szájízzel ér véget a nyár. A naptár szerint holnaptól ősz. De csak a naptár szerint… elnézve az időjárás előrejelzést a hűtési és fűtési szezon egymást fogja érni, szerencsétlen klíma (jó, tudom, levegő-levegő hőszivattyú) nem sok pihenőt kap majd. Inkább az időjárásról írok, mert ami a szívemen azt nem hánynám ide a blogra, mert egyesek szerint nem való. Úgyhogy csak nyelek tovább és bánatomat felzabálom, hello érzelmi evés a béke érdekében, hiába dúl bennem háború. Jelenleg nincs olyan közeg, még a naplóm se, ahol teljesen őszintén és nyersen felvállalhatnám, amit érzek, mindenféle finomkodás mellőzésével. Így nehéz megtalálni önmagamat, hogy kivé váltam mostanában. Pedig nagyon vágyom arra, hogy újra legyen öndefinícióm. Teljesen elvesztem. Fogalmam sincs ki vagyok, mit akarok és tök őszintén most nincs is erre időm és lehetőségem, hogy megkeressem az utamat, miközben mindenki részéről érkeznek a sürgető kérdések. 

4

4 évvel ezelőtt egy szép augusztusi szombaton, kicsit kiöltözve beslattyogtunk a tőlünk 5 percre lévő házasságkötő terembe, a polgári esküvőnkre. Utána a szüleinkkel és testvéreinkkel a kedvenc éttermünkben ebédeltünk. Amúgy hihetetlen abba belegondolni, hogy idén már 10 éve alkotunk egy párt. 2016-ban ilyentájt még azt sem tudtuk, hogy létezik a másik. Vagyis valahogy ilyenkor derült ki a gólyatáborban, hogy csoporttársak leszünk, de mivel másik betűben voltunk, abszolút fogalmatlanok voltunk egymás személyét illetően).

Boldog Gáspár napot!

WABA

Talán nem értékelem eléggé, hogy tudok szoptatni, van tejem. Az elején fájt, de nem adtam fel, pedig akkor az lett volna a könnyebbik út. A kórházban azt a pár ml tápszert leszámítva (amibe azért mentem bele mert éhes volt a gyerek és nem akartam hogy emiatt ne engedjenek haza), 6-6,5 hónapos korig kizárólagosan szoptattam és csodálatosan gyarapodott kisbaba. Aztán azóta elképesztően kíváncsi lett, mindent kóstolna, tapizna nyalogatna, beleértve az ételeket is. Kis felfedező. Nem mindig kellemes, néha idegesít, hogy vannak olyan napok, amikor csak rajtam lógna a gyermek. De bűntudatom van, hogy nem vagyok elég hálás a testemnek az anyatejért, hogy képes vagyok ilyen módon táplálni a gyermekemet, a kezdeti összeszokás nehézségeit leszámítva eddig nagyjából problémamentesen. Pedig emiatt büszkének kellene lennem büszke is lehetnék magamra, mert igenis nagy dolog, ennél jobbat nem tehetek immunológiai szempontból vagy a mikrobiom tekintetében.

Ma van az anyatejes táplálás világnapja 1992 óta és ezzel megkezdődik a szoptatás világhete.

Majdnem annyit volt már kint, mint bent

Csomó ismerősömmel, rokonommal azért nem szervezek találkozót, mert szégyellem a kinézetemet. Rólam nem olvasztja le a szoptatás a kilókat úgy, mint másokról, pedig nem eszem sokat (yazio), mégis ragaszkodnak hozzám a kis köcsögök. Más a kórházból mínusz tízzel megy haza, én meg még mindig csak a közelében sem vagyok a várandósság előtti súlyomnak sem. Mondhatnátok, hogy ez hülyeség, meg minek az ember köré ilyen kapcsolatokat megtartani, de ez nem változtat a helyzeten. Bőven elég, hogy magamnak nem tetszek, nincs szükségem arra, hogy a dagadt testemet vagy engemet bármilyen szempontból megjegyzéssel illessen bárki. Egyszerűen úgy érzem, csak akkor indulna be a fogyás, ha drasztikus eszközökhöz, koplaláshoz és állandó éhséghez folyamodnék. Viszont a szoptatás miatt, a tejtermelés érdekében nem merem meglépni, meg hát ekkora alvásdeficitben nem is nagyon kivitelezhető. A mozgás sem megy nagyon mostanában.

Ismerkedés ismeretlen érzésekkel

Nagyon furcsa élmény nekem azt megtapasztalni, hogy én, aki világ életemben morning person voltam, a kimerültség és kialvatlanság azon szintjére értem, hogy reggel 9 előtt nem tudok magamról és a túlélésre játszok. Régebben addigra megváltottam a világot. Háromszor. Most kérnem kell, hogy 10-nél korábbra ne adjanak időpontot, ha lehet, mert nem érünk oda és 8-nál hamarabb eddig egyszer sem tudtunk elmenni a boltba, és akkor már emberek vannak ott (nyitásra szerettem járni). A szoptatás miatt továbbra is maximum 2 kávét iszom, harmadikat csak alkalmanként, mert egyébként a saját dolgomat nehezítem meg.

füstjel

élünk, megvagyunk. 

én még mindig túlélő üzemmódban. kialvatlanul. kövéren. magas kortizolszinttel. magány. nincs szabadidőm. énidőről álmodni sem merek.

a gyermek óriási. fogzik. négykézláb mászik. a kúszást köszönettel kihagyta. minden érdekli. kivétel az evést, ott még megelégszik többnyire az anyatejjel. ja, meg a kávésbögre, söröskorsó amin még felizgatja magát a rendes emberi élelmek közül.

Gy. próbaidőn. ő sincs jól túlzottan. tetszett neki az apáknapi ajándék. nagyon büszke apuka. szereti nagyon  kisbabát ő is.

a paprikák tetvesek, tripszesek, őket elengedjük. pedig már volt 2 bébipaprika is rajtuk brüh. a paradicsom reméljük nem kap el, semmit már van sok zöld bogyó, az elsők kezdenek pirosodni. újabb próbálkozás a citrusokkal, emeltük a tétet a citrom mellett egy limefával. amit tavaly kaptam, nem élte túl a gyermekágyat télen.

ja és ordas nagy kamu, hogy a szoptatással olvadnak a kilók. 

megfoghatatlan

még mindig annyira a túlélésre megy ki a játék, hogy még (nem) nemigazán érkeztem meg az anyaságba. nincsenek gondolataim, nem tudom mit “kellene” éreznem. nincsenek érzéseim, csak gépiesen csinálom a kötelességem. elgondolkodni ezeken nincs időm és energiám, nem tudnám néhány szóval jellemezni, vagy kifejezéssel leírni. az alapszükségleteim kezdenek végre lassacskán nem minden nap luxusnak számítani. de ez is olyan hullámzó. frontok, szél, telihold, egyik sem a barátunk. kialvatlanság. konstans magas kortizolszint. lemondás. éhes étvágytalanság. közben meg olyan hihetetlen, hogy 2 sejtből egy ilyen csupavigyori kupac szeretet lesz. egyelőre nem tudjuk kitől örökölte ezt a derűs és békés személyiséget, de nagyon drukkolunk, hogy így is maradjon.

Megint olyan labilis a lelkiállapotom, hogy smink nélkül mezítelennek és védtelennek érzem magam. Évek óta nem voltam így. Egyelőre semmim nincs itthon, még egy szempillaspirál sem, és vacillálok, hogy egyáltalán bevásároljak-e. Bizonytalanságom oka pedig az, hogy nem tudom, mi az ami nem ártalmas kicsibabának, mert elkerülhetetlennek érzem, hogy ne tapizza le rólam. Valami viszont kell, mert úgy érzem ez adna most egy kis önbizalmat (vagy legalábbis egy barrier lenne, hogy a külvilág viszontagságai ne egyenesen az arcomba csapódva érjenek).

hangyák

Mióta beköszöntött a tavasz, ismét szenvedünk  a hangyákkal. Eleinte 'csak' a padló és a szegély közötti résekből jöttek, mostanra megtalálták a konyhapult és a falburkolat közötti szilikonozásban a hézagokat. Reggelizés helyett ma is konyhát takarítottam, elment teljesen az étvágyam.

És hogy most, 2 héttel a választások után mi van? Az egyik oldal várakozással figyeli, követi az eseményeket, a másik oldaltól viszont silent treatment. A gyereket nem büntetik, elvárják, hogy lehetővé tegyük a láthatást amikor nekik úgy szottyan kedvük, viszont amikor konkrétan kérem, hogy csak egy órára szükségem lenne segítségre, akkor mindig van valami halaszthatatlan kertészkedés vagy takarítani való. Nem baj, nem elvárás, ügyes vagyok én egyedül is, csak akkor ne hangoztassuk fennhangon, mennyi segítséget kapok tőlük. De erre így nincs is szükségem, amúgyis egyszerre összeszorul és felfordul a gyomrom minden egyes találkozó alkalmával ettől a viselkedéstől. Nálunk is keserédes a változás tavaszi szele.

Hát lássuk mi jön ezután

Ígéretből volt bőven…

Ilyen sokan ennyire hülyék nem lehetünk. Úgy értem, a számok minket igazolnak, mégha a családjainkban Gyvel mi voltunk/vagyunk azok, akik akartak változást, akik hisznek abban, hogy lehet ennél jobb világ. Még a mi generációnkból is családon belül elhitték az agymosást, vagy a szüleinkben vakon bízva követték őket kritikus gondolkodás nélkül tanultságuk ellenére. Nem mi vagyunk a kisebbség, hanem a többiek. 

meghenteltek 2.0

bár 4 hónapja szültem, a mai napig nem tudom megmondani, hogy milyen érzés, amikor fájásom van. a tolófájás meg van, de az előtte levő, rendszereződött fájásokat nem tapasztaltam meg. a folyamatos tompa derékfájdalomra emlékszem, meg hogy minden kényelmetlen volt, sehogy sem volt jó, se ülve, se állva, a fekvésről ne is beszéljünk. hányingerem volt, aztán az oxi bekötése után végighánytam.

szóval amit észből tudok, hogy kábé mit kellett volna éreznem, ehhez abszolút semmi köze nem volt annak amit a gyakorlatban tapasztaltam. ha megkérdeznék, mondjuk vizsgáznom kellene belőle, akkor csak annyit tudnék válaszolni ‘fogalmam sincs’, a testem nem tudja nem olvasta a tankönyveket, a testem nem azt érezte, pontosabban nem érezte azt, amit elvártak tőle, amit hivatalosan kellett volna.

Olyan dolgok törnek bennem felszínre, amit nem szeretnék ide kiteregetni. Annyira ezek körül forognak a gondolataim, hogy másról írni nem is nagyon tudnék. Úgy érzem magányos maradtam ezekkel az érzéseimmel, mert nem mondhatom el senkinek, az egyetlen, akire valóban tartozik, vele pedig nem szeretnék konfliktust, nincs erőm konfrontálódni. Így hát visszanyelem és elfojtom szépen, amivel gyakorlatilag csak elnapolom a problémát szomatikus tüneteket okozva magamnak a jelenben.

Rage

Ha nem kerítenétek ekkora feneket a szoptatásnak, hanem elfogadnátok, hogy ugyanolyan természetes dolog, mint az, hogy eszünk, iszunk, megöleljük egymást egy kisbaba jelenlétében. Nem kell túlszexualizálni. Én meg attól érzem kellemetlenül magam, amikor ti rendszeresen egymás fenekére csaptok vagy fogdossátok, amikor smároltok az orrom előtt (50+ létetekre, tök örülök, hogy ennyi év után is ennyire szeretitek egymást, de már nem túlfűtött tinik vagytok, basszus), mert ez viszont tényleg a hálószobába tartozik. Így semmi értelme összepakolni a gyereket, hogy a 10 perces autóút elringassa/végigüvöltse, hogy aztán mi a kisbabámmal kettesben száműzetésben legyünk egy másik szobában, a többiektől elkülönítve, mintha fertőző betegek lennénk. Most jelenleg az a realitás, hogy egész nap cicin van, és nálatok tilos társaságban szoptatni, pedig még pont abban a korban van a gyermek, hogy éppen még alkalmas lenne rá. Nekem ez így túl nagy kényelmetlenség, hogy ugyanazt csináljam, mint itthon, ugyanabban a magányban, de egy idegen környezetben, ahol semmi nem esik kézre. Tudom, hogy nagyon jó érzés egy kisbabát ölelgetni, gyömöszkélni, de ez ma nem fog menni, hogy a szokásos módon a nyakamra jártok és az első levegővételnél, amikor épp nincs cici a szájában, kitépjétek a kezemből, hogy aztán a ti arckrémetek, kézkrémetek, öblítőtök szagát és a ti emberszagotokat érezzem rajta. Utálom mások szagát a babámon, arról nem is beszélve, hogy arcon puszilgatjátok többszöri határozott kérésem ellenére, amire rendszeresen hiába kérlek titeket.

Buszos kalandjaink margójára- Nénik

Hogy lehet azt mondani egy kisbabára, hogy túl szép az arca ahhoz, hogy fiú legyen?

Egyébként egy sötétkék bundazsákban volt kék helikopteres sapkában, de először meg kellett kérdezni, hogy “kislány?”. Majd amúgy felszállt velünk a buszra és elvárta volna, hogy vele beszélgessek, miközben a vadállat buszsofőrnek teljes testsúlyomból tartottam ellen, hogy ne boruljon fel a babakocsi. Szegény, biztos egyedül él és magányos.

Itt sorakoznak piszkozatban a félbehagyott bejegyzések, de most nincsenek szabad perceim átolvasni, sorrendbe szerkeszteni a bekezdéseket. Van köztük már, ami elavult és egyáltalán nem releváns, de nincs szívem a törlés gombra nyomni.

I smell snow

Sok évvel korábban, még mielőtt gyerekünk született volna, én megígértem magamnak, hogy én olyan anyuka akarok lenni, aki a hóesésben kiviszi majd a gyerekeit. Januárban ez nem jött össze, nehézségnek, akadálynak éreztem a havat (én, a tél és hóimádó…), haragudtam rá. Tegnap viszont eszembe jutott az évekkel ezelőtt magamnak tett fogadalmam, fogtam magam, nem érdekelt, hogy nehéz tolni a babakocsit és majdnem egy órán keresztül kint voltunk. Időközben hazaért Gy. is és egy kicsit hógolyóztunk (ha nem lett volna a zsebemben a telefon-airpods-bkv bérlet szentháromság, még meg is fürdetett volna a hóban.

Egyébként, megvan nektek a Christmas…again?! Disney film? Talán spoilermentesen a film lényege annyi, hogy a főszereplőnek addig kell újra és újra átélnie a karácsonyt különböző forgatókönyvekkel, amíg a tényleges jelen valóságában meg nem találja az örömet és boldogságot. Na, kicsit így érzem magam a mostani havazás miatt, nagyjából pont ugyanúgy kezdett el most is behavazódni a környék a hónap első hétfő-keddjén, mint januárban. Kíváncsi vagyok, így hogy ez most idén már a második alkalom, milyen sebességű lesz a reakció. Az biztos mindenesetre, hogy nekem tudatosan most más a hozzáállásom, nem hagyom, hogy hetekre elzárjon a külvilágtól, nem engedem, hogy lehúzzon és a hó miatt beforduljak, nem akarom hogy megváltozzon a személyiségem ezen része és a rajongásom a kényelmetlenségek miatt utálattá váljon. Ebben olyan vagyok, mint  Lorelai, teljes mértékben azonosulni tudok a véleményével:

“Everything’s magical when it snows. Everything’s pretty.”

 

 

Ismeretlen ismerős

Követek threadsen egy végstádiumú daganatos nőt és minden nap aggódom, amíg nincs bejegyzés. Pedig igazából valójában nem sok lehet neki hátra.

Ja, amúgy mai vicces, hogy redditen belefutottam egy bejegyzésbe, ami az egyik szomszédunkról szól. Olyan fura érzés volt róla abból a szemszögből olvasni.

Szia január, viszlát!

Soha korábban nem volt még ilyen nehéz januárom. Sosem értettem azokat, akik szerint az év első hónapja szürke, nyomasztó és lehangoló, nem tudtam azonosulni a depresszív téli időjárást utálókkal. Most viszont a négy fal közé ragadtunk a kisbabámmal egy bő két hétre az utóbbi évekhez képest extrémnek számító hideg (10-15 évvel ezelőtt még biztosan nem mondtam volna ezt, még kamaszként is ezek voltak az átlagos telek) és a járhatatlan utak miatt, és ez testileg, lelkileg és mentálisan is megnyomorított. Úgyhogy hiába van még hátra 3 nap, én most elköszönök.

Nincs kedvem írni, úgy érzem megint cenzúráznom kell magamat. Névtelenül, arctalanul, bunkón és bántóan kapom a sorozatlövést. Valaki szerint ez a blog nyomorpornó. Nem akarom érteni, miért jár ideböfögni sértő hozzászólásokat, miért jó erre szánnia a szabadidejét, hogy másba belerúg. Tudtommal nem tartok pisztolyt senkinek a fejéhez, hogy engem olvasson, de kedvemet szegi, hogy egyre gyakrabban nyitom meg a bloggerfelületet ilyen kommentekre, és tök őszintén egyre motiválatlanabb vagyok, amiatt hogy rendszeresen szembesülök ezzel. Szóval azért szerintem nem ezt érdemlem, nem az öncenzúra miatt vagyok itt, ez nekem is egy hobbi, egy szelep, amin kieresztem a gőzt.

Tudom, ne is törődjek vele, mindenhol vannak trollok. Ennél jobban nem akarnám korlátozni a megjegyzéseket, szeretném, hogy annak is legyen lehetősége írni, aki a technikai malőrök miatt (vagy amúgy sem, de rendszeresen itt van aláírással) nem tud éppen bejelentkezni a g-fiókjába. Ennek viszont ez az ára, hogy időről időre számot kell vessek és újraértékelnem a dolgokat.

ignorált

Annyi minden megelőzhető lenne, ha egyszer az életben valaki hallgatna rám, amikor rossz megérzésem van, sok stressztől kímélne meg. Szerintem nem lesz ennek jó vége, elejét akarnám venni, de mindenki megint csak csitítgat, hogy ne idegeskedjek előre. Baromi idegesítő, hogy soha senki nem hisz nekem, mintha a falnak beszélnék, senki nem hallja meg már megint. Pedig szerintem nem alaptalanok az aggodalmaim.

hóolvadás

Elsodortak az ünnepek, a vendégségek és a látogatók. Szerencsére senki nem várja el a vendéglátást, sőt a családtagjaink étellel érkeznek, amit velük közösen fogyasztunk el, amit itt csak melegíteni kell és az egésszel annyi dolgunk van, hogy elmondom melyik programot indítsák el mosogatógépen miután ők bepakolták evést követően. Ha kérünk, természetesen hagynak itt a maradékból, de ha nem, akkor nem tukmálják ránk, ne legyen gondunk a túl sok étellel.

Átaludtuk magunkat az új évbe. Bár elvileg itt tilos lett volna, mégis durrogtattak rendesen… Szerencsére mi éjfélre pont elaludtunk és nem ébredtünk fel a kisbabámmal csak hajnali fél 3-kor, a szokásos etetési időben. Az éjszakáinkban látok valamiféle mintázatot, viszont a nappalaink még káoszosak, egyszerűen alig van valami rendszer, olyan össze-vissza alszik. Nem tudom, mit kellene csinálnunk, mert a nappali (el)alvásokkal hadilábon állunk még. Majd megkérdezem a gyerekorvost is, mert sokszor túlfárad a gyerek és emiatt nem tud elaludni, keservesen sír és semmi más baja nem lehet (teli has, tiszta pelenka, megfelelő hőmérséklet).  Annyira nem stresszelem túl, hiszen még mindig nagyon picibaba, bőven tart meg a negyedik trimeszter, csak őt sajnálom, mert kimerült és csak annyi a baja, hogy nem alszik valami sokat napközben. Kézben még csak-csak elvan, de képtelenség lerakni a kiságyba, babaöbölbe, de ez nekünk is fárasztó és neki sem jó, hogy fáradt.

A kívánságaim listájából egyet felejtettem ki: a szoptatással maradjunk is így, szerintem egész jól megy. Kicsit néha mohó a gyermek, de egyre ritkábban fáj a túl gyors evéstől a hasa. Óriásbébi, hosszú is, sok kiló is, kicsit hurkás de amúgy nagyon erős, izmos.