Ma meglehetősen közlékeny vagyok. Cikáznak a gondolataim. Egy Julisos ebédet kivéve nem szóltam senkihez és nem is szóltak hozzám élő szóban. Talán ezzel a sok beszéddel akarom leplezni a világ és magam(!) elől is, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. 

Nem éri meg jónak lenni?

 Azért a pofátlanságnak is van határa... Kölcsönadom az egyik köpenyem az első laborra, majd a végén bociszemekkel könyörög, a héten hadd maradjon nála, hétvégén hazamegy vidékre és hozza a sajátját. Volt ez 1 teljes hónapja. Erre tegnap a táskája aljából koszosan gyűrötten rángatja ki, mondván, hogy én majd még úgyis kimosom. Nem vártam semmi viszonzást, ezt visszaélésnek érzem a jóindulatommal.

 Van, hogy nem kell kinyitni a számat. Van, hogy a csönd előrébb visz, mintha mindenáron a másik arcába tolnám erőszakosan a véleményemet. Tanulni kell ezt is, hogy mikor jó megtartani magamnak a gondolataimat. Most megint ez a pillanat van.

 Folytatva az elmaradt beszámolóim pótlását, érkezzen egy újabb kajás poszt. Kicsit kaotikus időrendben, de itt talán nem is lényeges a pontos sorrend, mert kiragadott pillanatokat igyekszem megörökíteni.

Pénteken Gy. unokatestvérééknél jártunk a város másik végén, az alföldieknek a hegy tetején, szerintem csak egy kis dombocska volt. Kifejezetten érdekes látvány és tapasztalat, amikor a lomtalanítás miatt az elit környéket ellepik ezt a különleges sportágat végző állampolgárok. Mindenesetre el tudom képzelni, nem ez a nagy átlag, hanem egy nyugodt, békés és biztonságos élhető környezet. 

Különleges Gy. fiúunokatestvéréének a helyzete. A 30-hoz közeledve nem igazán volt senkije korábban, idén valami netes társkeresőn ismerkedett meg egy külföldi lánnyal. A lezárások miatt csak néhányszor találkoztak, és nyáron már össze is költöztek. Lehet, a mai világban már nem olyan ritka, számomra mégis a német lány szokatlan bátorságára vall, egy majdnem teljesen ismeretlen férfivel  összeköltözni egy idegen országban. 

Nagyon kettős bennem, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy egy olyan nyelv a közös, ami egyiküknek sem anyanyelve és nem is feltétlenül beszélik a legjobban. Igyekszem nem ítélkezni, mert én még nem voltam hasonló helyzetben és egyre valószínűbb, már nem is leszek. Egyfelől szép, mert így valóban egy teljesen egyedi párkapcsolati kommunikáció alakulhat ki, ami erősíti is a kapcsolatot, másrészről viszont úgy leélni egy életet, hogy a számodra legnagyobb prioritást jelentő emberrel nem tudsz a neked önazonosságot jelentő anyanyelven kommunikálni, rejt néhány buktatót magában. Gondolom ilyenkor sokkar érzékenyebbé válik a nonverbális kommunikáció mindkét oldalon, de tényleg nem tudom. Drukkolok nekik, mire elmúlnak a mézes heteik, elmélyüljön annyira a kapcsolatuk és megtanuljanak úgy kommunikálni, hogy a nehézségekben is együtt tudjanak maradni és amikor elkezdik felfedezni a másik hibáit, ne elbeszéljenek egymás mellett, hanem megoldást keressenek és találjanak is.

Az újabb kitérő után folytatom a pénteki eseményeket. Megérkeztünk a lakásba, már pizzaillat fogadott, a lány saját maga gyúrta a tésztát és mindenféle kívánalomnak eleget téve készült vegán, laktózmentes és húsimádó verzió is. Társasoztunk, beszélgettünk és ülve a kanapéjukon, olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Erre az alkalomra készült a vegán almás mákos pite is, amiről a csipetcsapat meg sem tudta mondani, nem szenvedett ezért egy állat sem. Nekem nem olyan nagy szám valamit elhagyni a receptből, a pitetésztába van, hogy amúgy is csak zsiradék, liszt, cukor (vagy helyettesítő) és víz kerül, esetleg kis élesztő vagy sütőpor, függően a kamra tartalmától és a kedvemtől, rugalmasan alakítom a hozzávalók listáját és általában jó sül ki belőle. A legnagyobb dicséret, amit kaptam, mindenki azt mondta, olyan, mint a Mama pitéje, állagra és ízre is (azt hiszem ő nem szokta ilyen kombinációban a tölteléket, de nem ez a lényeg).

A Mamáról jut eszembe saját Nagymamám is. Valami belső megérzés okán a hetek óta sóvárgott rakottkrumplimmal várt haza, amiből aznap már nem ettem, mert késő volt már ilyen szintű kalóriabevitelhez, de jó púpos 2 adagot el is csomagolt nekem. Tényleg jóideje kerülgetem az sütését, 2 adag ételért ennyit nem babrálok, ennél több nem fogy el és kidobni nem szeretném, fagyasztva meg fura lesz (tapasztalat). 

Most épp olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor a főzés nem annyira élvez elsőbbséget, nem bírok még az ételeken gondolkozni. Nem nagyon szoktam otthonról hozni, nagymamámtól főleg nem, mert túl zsíros, és valószínűleg máskor sem fogok, most azonban fontosabb a tanulás, mindegy mi az, csak ezen ne kelljen gondolkozni, és főleg ne nekem kelljen megcsinálni. Ennek következményeképp született meg az elhatározás a környékbeli menüzőhelyek kipróbálására. Ma lesz az első, remélem nem fullad kudarcba, izgatott vagyok.

kávé, család és egyebek, egy bejegyzés, amiben majdnem nem esik szó a Zegyetemről

 1 hete nem ittam kávét. Pontosabban ittam, de tényleg csak az íze kedvéért. Mindig fennhangon büszkélkedtem azzal, hogy nem vagyok kávéfüggő, nincs rám hatással. Hát nagyon nem így van. Rá kellett jönnöm, hogy bizony a szervezetem már igenis követeli ezt a koffeindózist. Hogy az indokolatlan hőség, a hidegfront érkezése vagy a megvonás okozta a fejfájásomat, nem tudom, mindenesetre nem kis mennyiségű fájdalomcsillapítót kapkodtam be a múlt héten. Tegnap már nem volt szükségem rá, majdnem normálisan éreztem magam egész nap. Belátom, hogy óvatosabban kell bánnom egyrészt a kijelentéseimmel másrészt az addikciót kiváltó szerekkel. Érdekes módon a refluxos tüneteim nagymértékben javultak. Vajon miért és különben is ki gondolta volna?

Hétvégén otthon jártunk Gyvel. Jó volt kiszakadni, még ha csak egy napra is, a fővárosi lelketlen forgatagból. Régen láttam a családomat, hiányoztak már. Beérett a gyümölcse a tudatos kapcsolatkiépítésnek és fenntartásnak a kisebb unokatesóinkkal.

Ehhez tudni kell, hogy nekünk a nagyobb unokatesókkal elsőfokon nem igazán alakultak ki mély kötelék. Engem kifejezetten rosszul érintett régebben, hogy összességében az egyetlen emlék/élmény, ami róluk kapásból eszembe jut, az az, hogy amikor évente 3-4-szer Nagyit és a család ott élő részét látogattuk meg, nekik mindig volt valami fontos, sürgős és halaszthatatlan programjuk, tájfutóverseny, zenekar, pizsiparti, stb. Utólag értem, mert én is átéltem hasonló helyzeteket, amikor meg volt a választási lehetőségem, hogy mivel illetve kikkel töltöm a szabadidőmet, mégis, talán ha másképp alakul, most nem itt tartanánk.

Pont ezek miatt, amiket leírtam, nekünk a tesóimmal az unokatesóink megszületése óta lényeges szempont volt, hogy azért a 0-nál több legyen a kapocs. Így történhetett meg az, hogy pénteken Bolka felhívott a titkos legkedvencebb kakaóscsiga receptem ügyében. Lediktáltam neki, de nem gondoltam, hogy 11 éves fejjel nekiáll. Mire szombat délután megérkeztünk a vonattal, a konyhánkat az éledő tészta és a töltelék illata lengte be. Büszke vagyok rá, mert szinte egyedül (Édesanya csak annyit segített, hogy mit hol talál meg) csinálta meg elejétől a végéig és csodás, ízletes lett a végeredmény. Kis cukikám (tuuuudom, egy 11 éves fiút ne cukizzak), mindenképp kíváncsi volt a véleményemre és értékelésemre. Lényegében célt értek erőfeszítéseink, az, hogy egyetemen tanulunk más városban, nem jelenti azt, hogy ők ne számíthatnának ránk, várnak minket haza és szeretünk közösen időt eltölteni.

Az már megint más tészta, hogy mióta ismerik Gy-t, azóta mindegy, hogy én hazamegyek-e, Lolka és Bolka első kérdése, hogy ugye ő is jön / jött, hol rejtegetem. Van igényük arra, hogy a számukra nagy életeseményeiken részt vegyünk és tudjunk róluk, amiért hálás is vagyok.

Végre kezemhez kaptam azt a jegyzetet, ami eddig csak pdf-ben állt rendelkezésemre. Szépen be is kötötték könyvnek, nem kell bénáznom a spirálozott verzióval. Íme egy funfact rólam: nem tudom hogyan, de egyszerűen nem bírok vigyázni a füzetek, másolt könyvek spirálozására, a műanyagot   eltöröm, a fémet összenyomom, ezen okokból nem is szeretek spirálost használni semmiből.

Felfedeztem az essence shine last & go! lakkjai közül a Don't Worry árnyalatot és beleszerettem. Már jóideje kerestem valami hasonlót, valami természetesebb, kellemes árnyalatot, ami nem zaklat fel, amikor ránézek (ellentétben a pirossal). Egészen más miatt tértem be a boltba, ez határozottan feldobta a napomat.

Anna, ha olvasod, még mindig nem tudok kommentelni hozzád, pedig nagyon tetszik az a táska. 

A tegnapi gyakorlaton roppantul feldühített a mérőpárom. Még mielőtt bementünk volna a laborba, hencegett azzal, hogy bele se nézett a kiadott előiratba, de "mentjük a menthetőt" alapon olvasást imitált várakozás közben. Az óra elején a gyakorlatvezető elég részletesen magyarázta el mindkét mérést, amit végeztünk, eszközöket, azok használatát, ami alatt a leányzó aktívan piszkálta ki a körmei alól a koszt, értsd úgy, hogy nem figyelt. A mondókája befejeztével az oktató, mint ahogy mindenhol szokás visszakérdezett, hogy érthető-e a feladat. Ennek a drága lánynak majd leesett a feje, úgy bólogatott: igen, igen, minden világos.

Tulajdonképpen a lényeg az volt, hogy egy mérőpár 2 tagja készíti el a 8 elemű hígítási oldatsorozatot, értelemszerűen annak függvényében, hogy a kisebb vagy a nagyobb pipettát vette ki a tárolóból, a hígabb illetve töményebb 4-4 oldatot. Vani már itt elvesztette a fonalat, folyamatosan tőlem kérdezgetett, hogy ezt most akkor hogy kell, mennyit kell bemérni, holott papíron csak a kijelölt asztaloknál tartózkodhattunk volna, a 1,5 méteres távolság betartása végett. Gyengébbek kedvéért elhangzottak a pontos térfogatok az előkészítés során, de hagyjuk már, tudjunk már kiszámítani ennyi kémia után egy hígítást. Ezt még lenyelve türelmesen válaszolgattam neki, az alapján, amit hallottam, pedig ha figyelt volna, nem lett volna szükség rá. (feltételes mód). Telónyomkodás közben nagy nehezen összemérte a saját oldatait, valamiért nagyon lassan, cserébe pontatlanul is mért. Az első mérést már malmozva ültem végig, addigra kész voltak a törzsoldataim, a második eszközt előkészítve, feltöltve, jelre állítva hagyta ott neki, hogy haladjunk (nem kezdhettem el, mert növekvő koncentrációkkal mértünk és enyém volt a töményebb fele a sorozatnak). Olyan kiszóró értékei lettek, hogy ihajj.

Mire sikeresen(?) befejezte az első feladatot, ekkor már az ügyesebbek íratták alá a mérési adataikat a jegyzőkönyvükben, jelezvén ezzel, hogy végeztek. A helycserés támadás közben mondtam Vaninak a tényállást: desztillált vízzel már lemértem, ő rögtön kezdheti a sajátjait mérni (tudtam, hogy nekem még mindkét módszer hátra van). Valami félremehetett, nem jutott el a tudatáig, fogalmam sincs mi történhetett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy édesem kiöntötte a Donnan-pipettából a jelreállított olajat és felszívta a saját leghígabb oldatát és a pipetta csőrét az olajba meríti. Ekkor szóltam neki, hogy héló, nem így kell,ez volt az a pont, amikor végleg elszakadt bennem a cérna és veszítettem el az addigra már labilissá vált, de még éppenhogy fennálló zen-állapotomat.

Természetesen először magamat hibáztattam, cseppszámolás közben nem igazán tudok figyelni arra, hogy ő mit csinál, bíztam abban, hogy ez azért mégsem olyan bonyolult feladat, és a kérdései alapján nem is sejtettem milyen gaztettre készül. Egyet nem értek, van egy csoda aranyos laboráns néni, és jelen volt 2, azaz kettő gyakorlatvezető oktató. Miért engem zavart mérés közben, ha nem tud valamit, miért nem azoktól kérdezi mindenféle következmény nélkül, akik nyilvánvalóan nálam mindenképp többször (az én 0 darabomnál mindenképp) végezték el ezt a mérést, tapasztaltabbak és egyértelműen sokkal jobban tudják az egész témakört nálam, aki most foglalkozik vele a gyakorlatban életében először.

Végül segítséggel vagy anélkül rájött, hogy elszúrta, újrakezdte ekkor már a helyes eljárásmóddal, naná, hogy eddigre kiürült a labor, már csak a ma reggeli gyakorlatot készítették elő körülöttünk serényen. Azt hagyjuk, hogy milyen dzsuvát hagyott maga után, nekem érdekes módon sikerült a lehetőségekhez képest kevés olaj szétlocsolásával elvégeznem, de eddigre már mindegy volt, úszott az egész asztal, a környéket is beterítette az oleum helianthi.

Ezek után még volt pofája sürgetni, hogy miért nem vagyok még kész. Annyi azért volt benne, hogy a mosogatásban, elpakolásban úgy csinált mintha segítene, inkább csak akadályozva benne. Kedvem lett volna megmutatni neki a papírvattát és annak használatát, minden erőm kellett az önuralmam megtartásához.

A csoportból utolsóként távoztunk. Az ürességtől kongó épület lépcsőjén lefelé haladva ő még meg is jegyezte: jó kis gyak volt ez, sokkal rosszabbra számítottam. Kényszeredett mosollyal válaszoltam, hogy aha, igen szerintem is.

 Szerettem volna írni egy bejegyzést, mert felzaklatott egy esemény, de mivel azonnal kiventilláltam  Gy-nek, nem maradt bennem egy fikarcnyi betű sem. Több szempontból is tanulságos:

1. Rázúdítottam másra alkalmatlan pillanatában a napnak egy kvázi lényegtelen dolgot, ezzel megszakítva az aktuális tevékenységét és őt kizökkentve. Önző voltam.
2. A fejben már-már szinte bejegyzéssé komponált motívumokat elveszítettem olyan kifejezések kíséretében, amiket nem vállalok fel büszkén, sőt határozottan szégyellem. Beszennyeztem a számat, a lelkemet, összepiszkítottam, de semmi értelme és haszna nem volt.
3. Ennek következtében nem született ma poszt, pedig fáradtságom ellenére lett volna kedvem alkotni. 

+1 ráadás: Nem, szeptemberben még véletlenül sem lehet elrakni a fiók mélyére a szúnyogriasztót, épp itt repked körülöttem idegtépő hangjával egy vérszívó. 

 Leírhatatlanul csalódott és kiábrándult vagyok. A Tárgy, amit a kezdetek óta vártam, ami miatt hinni mertem, hogy érdemes leküzdeni mindent, ami bennem az érdeklődés legkisebb szikráját sem gyújtotta, amiről azt gondoltam, hogy majd annyira a kedvencem lesz, hogy szenvedélyemmé válik és emiatt is fogom szívesen tölteni vele az időmet, nemhogy a várakozásaimat sem teljesíti, de egyszerűen fizikai fájdalmat okoz az előadáson ülni, a gyakorlatokat végezni. Egészen más szemszögből közelíti meg az oktató, mint ahogy azt elképzeltem, hogy hogyan és mit is fogunk csinálni. Sírni volna kedvem kínomban. Elment az életkedvem is teljesen.

Elszontyolodtam, talán egy túlidealizált, túlromantizált kép élt A Tárgyról a fejemben, talán a feltételezéseimnek és a fantáziámnak köszönhetően estem csapdába, nem tudom biztosan. Mindenesetre, megint arccal értem földet a pottyanásban, de ez már olyan szintű képtelenség, komolyan. Egyszer jó lenne, ha nem törne le a lelkesedésem a már félév elején. Ahogy telik az idő, úgy érintenek egyre mélyebben az illúzióvesztések az egyetemmel és a szakmával kapcsolatban. Sűrűsödik bennem a kétely, vajon ez az én hivatásom? Hol a helyem? Itt a helyem? Mit keresek én itt?

Kezd erősödni bennem a tompa fájdalom, nem szeretném elveszettnek érezni magam, szeretném már végre biztosan érezni, hogy legalább az irány jó, erre kell menni. Fáj ez a csüggedtség.

csak engedem, hogy szeressen

 Tegnap este megváltozott valami bennem, azóta úgy érzem, hogy a Jóisten átölel gondoskodó karjával, ringat és simogatja közben a hajam. Ma reggel felébredve is ezt éreztem és átszőtte a napomat az ő jelenléte és szeretete. Most nagyon jó nekem.

A valóság múlhatatlan, kemény ragyogása*

 Lehet, hogy ismétlem önmagam, viszont újból arcul csapott az a felismerés, hogy akár élhetném is azt az életet, amiről álmodozom. Elképzelem, milyen lenne, ha mindig rend és tisztaság lenne a szobámban, ahol nem késlekednék, időben megtanulnék, megcsinálnék mindent és nem halogatnék. De mi van, ha ezen nem csak merengek? Mi van, ha fölkelek a kanapéról, és teszek mindezen körülmények megvalósulásáért? Csak nem véletlenül boldog lennék?

Bár nem hiszek egy túlidealizált, tökéletes élet létezésében, a tőlem telhetőt a saját emberi hibáimmal együtt még megtehetem a saját életem egyengetésében. Nem szükségszerű mindent vagy semmit alapon élnem, valahol a kiegyensúlyozottságomnak ez a kulcsa. Törekszem az egyszerűbbel, az ésszerűvel,  a kevesebbel való megelégedésre.

Ezen az úton haladva, figyelve másokat jövök rá, nem értem az embereket. Érzem én is, hogy hűvös van, kezd néha már kicsit ősziesebbé válni az idő. Túlzásnak érzem, hogy az első csípősebb (az augusztusi 30 fokoshoz képest a reggeli 17 °C annak tűnik) reggelen füstölgő kéményeket látok. Ugyanezen háztartások 24 fok felett azonnal kapcsolják be a klímát. Változatlanul bajaim vannak és nem értek egyet ezzel a túlzott jólléti és kényelmi társadalommal, mert baromira ésszerűtlen.

Hogyan tudjuk és tanuljuk meg értékelni, amink van az adott pillanatban, ha mindig van mindenünk? 

Szeretném megtalálni a dolgok helyét az életemben és helyükön kezelni őket, nem alárendelve magam nekik. A mindennapok részévé váltak a luxus cikkek, szinte már elvárás, hogy minden nap kell történnie valami extrának és különlegesnek, különben nem ért semmit a nap és nincs is értelme így élni. Ebben a világban magányos hajléktalannak érzem magam. Vágyom egy szerényebb, dísztelenebb és egyszerűbb általános életszemléletre, olyan világlátásra, amiben én is igyekszem otthonosan érezni magam. Távolodom attól a komfortérzettől, amit a világ diktál, amit a média sulykol belém, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.

Nem szeretem, hogy a szótáramban igencsak előkelő helyet foglalnak el a "kell", a "megfelelni", az "elvárás" és a "másoknak" szavak. Keresem a magam útját, azt az utat, amit én szívesen tudok járni, örömmel és teljes erőbedobással. Hosszú tanulási folyamat részese lehetek: ami másnak működik, nekem nem biztos, hogy fog. Nincs két egyforma recept, mert ha még az összetevők hasonlók is, az anyagi minőségük egyedi minden esetben.

Mottóm, hogy nem kell pazarolni, csak azért, mert van miből, ennek dacára én is beleestem a fogyasztói társadalom csapdájába. 

Nincs mit szépítenem, sokkal több tárgyam van, mint amit ténylegesen használok, amire szükségem van, holott egy kis szobában élek. Zárójel. Pontosabban nem lenne az olyan parányi, ehhez a mennyiségű felhalmozáshoz az. A kozmetikumokkal már kezdek egész jól állni (lekopogom), már nem akarok minden újdonságot azonnal beszerezni, csak akkor engedem meg magamnak, hogy megvegyem, amikor az adott terméktípusból elfogyott, amit használtam.  Nagy zárójel bezárva. Célkitűzéseim közé tartozik, hogy használjam el először, ami van, addig nem veszem újat. Néha elbukom, de egyre gyakrabban megfékezem az impulzív vásárlást, tudatosan kerülve a kísértésre buzdító haul videókat.

Na ennek az irománynak megint se füle se farka. Elragadtatom magam egy-egy téma kapcsán, beleteszek minden energiát, hogy aztán elfáradva egy-egy blokk végére ne bírjam befejezni.

Szóval lassacskán kinyílik a csipám és a homály mögül kiviláglik a "valóság múlhatatlan, kemény ragyogása, (...) s ennek a valóságnak az alapja az akarat"*, amit felnőve nemcsak elfogadok, de kívánok is már.

*Fekete István Tüskevár

 Annyira szeretném meglátni a szépet és írni róla, hinni, hogy jónak lenni jó, lecserélni a keserű szájízt édesre, a búskomorságot napsugárra.

Bárcsak képes lennék rá.

zúgolódás

 Megrendít az évfolyamtársaimban felfedezett űr, az empátia és megértés hiánya az oktatóink felé. Mélységesen elszomorodtam, hogy kinevetik azokat az embereket, akik zsebpénzért áldoznak ránk az idejükből, ráadásul két tűz között állva, egyszerre tartva élő előadást, streamelve az otthon pizsiben telefont nyomkodó (tisztelet a kivételnek) hálátlan népségnek. 

A helyzet az, hogy valójában az otthon maradók  kb. 10%-a van ténylegesen karanténban és közülük sem mindenki követné az előadást. Elegem van, hogy mindenki elégedetlenkedik, ahelyett, hogy örülne ennek a lehetőségnek nem mintha amúgy túl nagy lett volna korábban az előadás látogatási kedv. 

Nekem elképesztően nehéz lenne egyszerre figyelni az előadóban lézengő néhány hallgatót (még így a megritkított ülőhelyekkel sincs kihasználva a maximális létszám) és a közben párhuzamosan menő meetinget. Mellesleg halkan jegyzem meg, hogy csak akkor lennének kötelesek közvetíteni, ha a tantermi férőhelyek már beteltek.

Milyen lesz a jövőm, milyen világban kell helytállnom, ha a leendő kollégáim, szintén embereket segítő szakmákban az együttérzést mellőző, hideg, rideg robotok veszik át az irányítást?

Félek, erre nem leszek képes.

Eleve nem bírom, hogy mindenen lehet háborogni, nehezen viselem a békétlenséget. Miért nem lehet megelégedve a legegyszerűbbel boldognak lenni?

Szivélyes nyílvántartásokba: helyesen a négyzeten

 Az ember azt gondolná, hogy egy egyetemi professzor (vagy legalább a titkárnője) tud helyesen írni, ismeri és helyesen alkalmazza* a rövid és hosszú magánhangzókat.

*esetleg észleli, hogy a Word aláhúzta pirossal

confessions No. 22

 Az önazonosságom elveszett valahol félúton a kialvatlanság és a folyamatos időhiány között. 

confessions No. 21

 Unalmasnak és nem túl értékesnek találom jelen pillanatban a blogomat. 

alvásdeficit

 Nagyon elfaradtam a héten, mégsem bírom kialudni magam. Ma is fölébredtem 5-kor és nem bírok visszaaludni, pedig tegnap este tudatosan nyugi-program volt, de mindenféle bigyóbogyó mellett is nehezen aludtam el.

Éppenséggel a szomszed szobában járkált valaki a nyikorgó, recsegő parkettán, erre ébredtem. Nem lesz ez így jó.

Szóval ma 1 kávét iszom fejfájás megelőzésre, de ezen kívül lehetőleg koffein mentesen. 

 Végignézegettem a piszkozataimat és találtam pár érdekesnek tűnő címet, pár mondatokat, de most sincs türelmem kifejteni őket, pedig szívesen tenném. Ehhez el kellene vonulnom, a hétköznapokban képtelen vagyok ilyen szinten elmélyülni az írásban. Csöndre, magányra és ingermentes környezetre lenne szükségem hozzá tartósan.

retinol

 A-vitaminra van szükségem azonnal! Külsőleg, belsőleg, bárhogyan. 

Kikészült a kézbőröm, a körömágyam a sok kézmosástól és alkoholtól. Marja a sok kézfertőtlenítő, nem segít semmi. Fáj, gyulladt, cserepes. Sír a bőröm a gyógyulásért, időnként a falat kaparom én is.

lesen

 Lassan kezdem utolérni magamat és újra felvenni a fonalat a bloggerek életével. A nyári utazgatós-szociális életet élős tempó nem alkalmas aktív és figyelmes blogkövetésre. Egyre többeteknél kezdem tudni, hogy miről olvasok.* Virtuális valóság.

Vigyázz kommentszekció, visszatérek!

*az történt ugyanis, hogy felületesen átszaladtam a posztokat, nagyjából figyelve, de nem jegyeztem meg, mi volt a bejegyzésben, mik történtek korábban, mi lett a végkifejlet

novum et antiquum

 Nehezebben megy most ez a tanévkezdés, mint számítottam rá. Rengeteg impulzus ér, eleve új csoportom lett, de a  hibrid oktatással vált igazán bonyolulttá a helyzet. Amúgy is voltak órarendileg csak minden második héten lévő óráim, emellé bejöttek olyanok is, amik lesznek minden héten, hol laborban hol otthonról táv-verzióban. Csak győzze az ember követni, hogy mikor hol kellene lennie éppen, illetve a bejárós egyetemhez is vissza kell szoknom (általában 4-6 hét kell, hogy pl. a rendszeres étkezést be tudjam illeszteni a rohanás és szorongós-izgatott sűrű menetrendbe). 

Van egy lány, akivel már akkor összeakasztottam a bajszom, amikor először voltam elsős. Ő már akkor is csúszott hozzánk. Uncsi lehetett neki az előadás másodszorra, jegyzete volt egy évvel azelőttről és bizony végig beszélgette a teljes órát a barátnőjével viszonylag hangosan, normál hangerővel. Az előadó már többször célozgatott rá, hogy nem muszáj bent ülni, nincs katalógus, de egyszer sem kifejezetten rájuk szólt és nem kérte meg őket, hogy fáradjanak ki a teremből. Lehet, köcsög voltam, de megkértem őket szépen kedvesen, hogy légyszi halkabban, mert én figyelni szeretnék (tény, hogy engem se kötött le éppen a téma, könnyű volt kizökkenteni ilyen ingerekkel, főleg, amik még aprónak sem mondhatók, hogy mögöttem pofáznak). Hogy azóta a barátnővel mi lett, nem tudom, viszont a lánnyal akárhol futok össze olyan ellenséges, igyekszem jó keresztény lenni és jóhiszeműen a jót feltételezni, de róla süt, hogy nem csipázza a pofámat, árad belőle a vegytiszta gyűlölet. Érdekes módon, hiába csúsztam kétszer is, valahogy ő előbb vagy utóbb valamilyen módon az évfolyamtársammá válik újra és újra. Elképzelhető, hogy közre játszik a negatív kisugárzásában a saját kudarcai és azok feldolgozatlansága, az emberekhez való fordulásában a saját szeretethiánya. Könnyebb elfogadnom a gonoszságát, hogy próbálok valami mentséget találni, mi okozza ezt. Mondhatnám, hogy nehéz sorsú, szegény körülmények közül érkezik, de anyagilag mindenképp önmaga cáfolja ezt a saját autójával, hogy derogál neki békávézni a lakásától a suliig. Mindezen külsőségek mögött persze eléggé nyilvánvalóan érzelmi sivárság rejlik. Sivataglány. 

confessions No. 20

 időnként borzalmasan rendetlen vagyok

főleg az állandó rohanás következtében, amikor nincs időm a helyére rakni a dolgaimat

hazaszaladok-kipakolok-(mosok)-bepakolok-megyek tovább

piciny csodák #33

 a környezetemet rendbetéve kezdek lelkileg is egyenesbe kerülni és tisztán látni

szerepcsere

 Érdekes tapasztalatokkal és felismerésekkel gazdagodtam az elmúlt pár hétben.

Voltak feltételezéseim, mindkét lakótársamról, akikkel 3-4 éve együtt laktam. Arculcsapásként ért, hogy jó és rossz értelemben is mindkettejükben pozitívan és negatívan csalódtam. Talán nem is ez a legmegfelelőbb szó, valós tények tudatosultak bennem, rádöbbentem számomra újdonság erejével bíró apróságokra.

Évekkel ezelőtt, amikor az egyetemet kezdve elköltöztem otthonról a család tulajdonában lévő frissen felújított lakásba, félelmekkel és aggodalmakkal telt szívvel kezdtünk el lakótársat keresni. Eredetileg úgy volt, hogy két középiskolai évfolyamtársam, jó barátnők, a szüleink megbeszélése révén ígérték, hogy jönnek, végül úgy alakult, hogy nem szerettek volna a szülői akaratnak behódolni és különben is csak egyiküket vették fel ide. Elfogadtuk és tudomásul vettük, hogy nem ők lesznek a nagyszoba lakói, beletörődtem, hogy ennek másképp kell lennie. 

Már elkezdődött a szorgalmi időszak, amikor véletlenül futottunk össze a szülővárosomban egy régi ismerőssel, aki pont lakást keresett. Átmenetileg a nagymamájánál lakott, de szeptember közepén be is költözött, akkor még nem is tudván, mekkora lesz a mi közös kalandunk. 

Voltak elképzeléseim, milyen is lesz majd egy olyan embert beengedni a személyes életterembe, aki nem családtag, de álmodni sem mertem volna arról a sok élményről, leckéről, amit ez az időszak számomra hozott. Hiszem, hogy sokat tanultunk egymástól, egymásról, kapcsolatokról, együttélésről, kommunikációról, asszertivitásról.

Voltak súrlódások, a kezdeti nehézségek minket sem kerültek el, de szépen lassan összecsiszolódtunk, megszoktuk egymás bogarait, furcsa hóbortjait és szépen lassan egyre mélyebb barátság szövődött közöttünk Szelessel.  Ott volt, amikor az első igazi csalódás ért egy fiúval kapcsolatban, de leginkább a saját elképzelt álomképemben, de ott volt akkor is, amikor Gy. jelenléte bekúszott a mindennapjaimba. Együtt örültünk egymás sikereinek, együtt szívtunk életünk első vizsgaidőszakában és utána a többiben is. 

A vele való szorosabb ismeretség során megtanultam, mennyire különbözőképpen vagyunk bizalmatlanok egymás iránt. Azt figyeltem meg, hogy  bár én eleinte nehezen nyitok, de ha valakiben már megbízom, azzal megosztok minden egyes apró lélekrezdülést is, ha vevő rá az illető, ha nem és csak utólag jövök rá sokszor, hogy nem volt kölcsönös, ami persze zavar, mert nem érzem fairnek. 4 év után fantasztikusan keveset tudok róla, pedig sosem maradt bennem hiányérzet, elképesztően jól forgatva a szavakat elérte, hogy ne is kelljen túl sok infót kiadnia magáról, gyakorlatilag 90%-ban üres csevegés volt minden a részéről.

Rá kellett jönnöm, vannak sokkal szemérmesebb, szégyenlősebb emberek, akik első ránézésre nálam jóval nyitottabbnak tűnnek, könnyebben barátkoznak, órákat tudnak beszélgetni, úgy hogy attól egy kevésbé szemfüles, mély beszélgetésekre vágyó ember igényei kielégülnek.  Mindezek kapcsán szembesültem saját naivitásommal, sokkal megfontoltabban kell megválogatnom az embereket és a hozzájuk intézett szavaimat.

Telt-múlt az idő a napsugaras és egyre hűvösebb őszből télbe fordult a világ. Csak úgy röpültek a hetek, befejeződött a szorgalmi időszak, sikerekkel és kudarcokkal telt a vizsgaidőszak, hipp-hopp február lett és megérkezett Cicáslány is szerény hajlékunkba, hogy elkezdje egyetemi tanulmányait. Eleinte velem nem is nagyon állt szóba, de Szelessel szerencsére hamar megtalálták a hangot, azzal együtt, hogy tényleg keveset volt itt, többnyire otthon volt a családjánál. Nekem ugyan nem mondta, visszatekintve mégis egyre jobban sejtem, Cicáslánynak nem ment olyan könnyen a leválás, a kiszakadás a családi szeretetkötelék hálójából. Azt hiszem próbálták kilökni, minden hétvégén annyi ételt csomagoltak neki, hogy kitartson péntekig, de ezek legtöbbször a kukában végezték, rosszabb esetben dobozzal együtt is akár (pedig egy mikrobi laborban elemezhető csodás példányok is keletkeztek olykor). Szerintem otthon nagyon reménykedtek, hátha kibír itt egy teljes hetet, ami csak a beköltözése után 1-1,5 évvel valósult csak meg, nem is feltétlenül önszántából, hanem egy rossz órarend és egyéb programok következtében. 

Egészen addig Cicáslány nem igazán takarított, jellemzően koszt, mosogatnivalót hagyott maga után, de mivel ez hetente elenyésző időt vett igénybe, Szelessel nem volt szívünk szólni és nem szakadt le a kezünk attól a 2 tányértól és egy pohártól, amit bepiszkított. Nem is emlékszem már, mi és mikor hozhatta meg a fordulópontot, de onnantól kezdve szinte kínosan ügyel, hogy rendet hagyjon maga után. Ha Cicáslány takarít, nekem nem jelent egy ideje már plusz feladatot, olyan alapos Szeles felszínességével ellentétben, aki után  nekiálltam takarítani, közös edényeket mosogatni.

Szelesről eleinte meg voltam győződve, hogy rendesebb lány, mint Cicáslány, erre kiderült az ellenkezője. Szeles részben, Cicáslány viszont teljes egészében kiköltözött idén februárban. Arra számítottam, hogy Cicáslánnyal talán soha többet nem is leszünk lakótársak, de Szelessel 1 évig még tuti biztos. Hát nem fordult a kocka? A kettejük véglegesnek látszó kiköltözését, korrektségét ezzel kapcsolatban, ígéreteiket és a maguk után hagyott állapotokat is kitalálhatjátok.

Segítsek? Bizony, Cicáslány felnőtt a feladathoz, anno olyan tisztán hagyott itt mindent, hogy most, amikor készültem a visszatérésére szinte semmi dolgom nem volt. Február vége óta tényleg lerakódhatott volna az a fránya por, de nem, egy árva porszem, egy porcica, de semmi nem szemtelenkedett oda. Elhihetitek, igényes vagyok a tisztaságra, meglepett voltam, hogy még az én éles szemeimnek és szigorú kritériumaimnak is megfelelt, amit láttam. Szeles 2 napja hagyta el a fedélzetet, nem lányhoz méltó mocsokkal maga után. Jó, nem kellett vakarni a dzsuvát, bár azért volt dolgom vele rendesen, ugyanis nem enyhe maszatról beszélünk. Majdnem ki is felejtettem, talán már kapiskáljátok is, természetesen a sztori vége, hogy Szeles egyszer s mindenkorra hátrahagyta ezt a nyugalom-szigetet.

Na, ennyi dumálás végére szinte kifogytam a szavakból, de talán a konklúziót még levonom: nem tudhatjuk biztosan, milyen furcsa  és váratlan fordulatokat tartogat számunkra a Jóisten. Van humora, az fix, meglehetősen sajátos, ami úgy értékelhető, ha ráérez az ember, akkor viszont nagy hahota kerekedik.

túl lelkes

 Ma fölvettem a tárgyaimat és kezdtem bogarászni az intézeti honlapokat, és a távoktatási felületet is, de hiába. Várom az új tanévet, kíváncsi vagyok az új tárgyaimra, szeretnék készülni, utánaolvasni a követelményeknek, kötelező irodalomnak. Sajnos kielégítetlenek maradnak ezirányú vágyaim, sehol semmi információt nem érek el, nincs hozzáférésem jelszó hiányában vagy még nincs frissítve a hétfőtől kezdődő félévre.

Legszívesebben bekopogtatnék mindenhova, hogy hello, én vagyok, szeretnék lelkiekben is felkészülni, légyszi osszátok meg velem ezeket az infókat. Tartok tőle, hogy hirtelen fog rám zúdulni a sok tudnivaló, amitől már az első hét végére besokallok, dacból nem csinálok semmit és totál szívás lesz az egész.