Leírhatatlanul csalódott és kiábrándult vagyok. A Tárgy, amit a kezdetek óta vártam, ami miatt hinni mertem, hogy érdemes leküzdeni mindent, ami bennem az érdeklődés legkisebb szikráját sem gyújtotta, amiről azt gondoltam, hogy majd annyira a kedvencem lesz, hogy szenvedélyemmé válik és emiatt is fogom szívesen tölteni vele az időmet, nemhogy a várakozásaimat sem teljesíti, de egyszerűen fizikai fájdalmat okoz az előadáson ülni, a gyakorlatokat végezni. Egészen más szemszögből közelíti meg az oktató, mint ahogy azt elképzeltem, hogy hogyan és mit is fogunk csinálni. Sírni volna kedvem kínomban. Elment az életkedvem is teljesen.

Elszontyolodtam, talán egy túlidealizált, túlromantizált kép élt A Tárgyról a fejemben, talán a feltételezéseimnek és a fantáziámnak köszönhetően estem csapdába, nem tudom biztosan. Mindenesetre, megint arccal értem földet a pottyanásban, de ez már olyan szintű képtelenség, komolyan. Egyszer jó lenne, ha nem törne le a lelkesedésem a már félév elején. Ahogy telik az idő, úgy érintenek egyre mélyebben az illúzióvesztések az egyetemmel és a szakmával kapcsolatban. Sűrűsödik bennem a kétely, vajon ez az én hivatásom? Hol a helyem? Itt a helyem? Mit keresek én itt?

Kezd erősödni bennem a tompa fájdalom, nem szeretném elveszettnek érezni magam, szeretném már végre biztosan érezni, hogy legalább az irány jó, erre kell menni. Fáj ez a csüggedtség.