kávé, család és egyebek, egy bejegyzés, amiben majdnem nem esik szó a Zegyetemről

 1 hete nem ittam kávét. Pontosabban ittam, de tényleg csak az íze kedvéért. Mindig fennhangon büszkélkedtem azzal, hogy nem vagyok kávéfüggő, nincs rám hatással. Hát nagyon nem így van. Rá kellett jönnöm, hogy bizony a szervezetem már igenis követeli ezt a koffeindózist. Hogy az indokolatlan hőség, a hidegfront érkezése vagy a megvonás okozta a fejfájásomat, nem tudom, mindenesetre nem kis mennyiségű fájdalomcsillapítót kapkodtam be a múlt héten. Tegnap már nem volt szükségem rá, majdnem normálisan éreztem magam egész nap. Belátom, hogy óvatosabban kell bánnom egyrészt a kijelentéseimmel másrészt az addikciót kiváltó szerekkel. Érdekes módon a refluxos tüneteim nagymértékben javultak. Vajon miért és különben is ki gondolta volna?

Hétvégén otthon jártunk Gyvel. Jó volt kiszakadni, még ha csak egy napra is, a fővárosi lelketlen forgatagból. Régen láttam a családomat, hiányoztak már. Beérett a gyümölcse a tudatos kapcsolatkiépítésnek és fenntartásnak a kisebb unokatesóinkkal.

Ehhez tudni kell, hogy nekünk a nagyobb unokatesókkal elsőfokon nem igazán alakultak ki mély kötelék. Engem kifejezetten rosszul érintett régebben, hogy összességében az egyetlen emlék/élmény, ami róluk kapásból eszembe jut, az az, hogy amikor évente 3-4-szer Nagyit és a család ott élő részét látogattuk meg, nekik mindig volt valami fontos, sürgős és halaszthatatlan programjuk, tájfutóverseny, zenekar, pizsiparti, stb. Utólag értem, mert én is átéltem hasonló helyzeteket, amikor meg volt a választási lehetőségem, hogy mivel illetve kikkel töltöm a szabadidőmet, mégis, talán ha másképp alakul, most nem itt tartanánk.

Pont ezek miatt, amiket leírtam, nekünk a tesóimmal az unokatesóink megszületése óta lényeges szempont volt, hogy azért a 0-nál több legyen a kapocs. Így történhetett meg az, hogy pénteken Bolka felhívott a titkos legkedvencebb kakaóscsiga receptem ügyében. Lediktáltam neki, de nem gondoltam, hogy 11 éves fejjel nekiáll. Mire szombat délután megérkeztünk a vonattal, a konyhánkat az éledő tészta és a töltelék illata lengte be. Büszke vagyok rá, mert szinte egyedül (Édesanya csak annyit segített, hogy mit hol talál meg) csinálta meg elejétől a végéig és csodás, ízletes lett a végeredmény. Kis cukikám (tuuuudom, egy 11 éves fiút ne cukizzak), mindenképp kíváncsi volt a véleményemre és értékelésemre. Lényegében célt értek erőfeszítéseink, az, hogy egyetemen tanulunk más városban, nem jelenti azt, hogy ők ne számíthatnának ránk, várnak minket haza és szeretünk közösen időt eltölteni.

Az már megint más tészta, hogy mióta ismerik Gy-t, azóta mindegy, hogy én hazamegyek-e, Lolka és Bolka első kérdése, hogy ugye ő is jön / jött, hol rejtegetem. Van igényük arra, hogy a számukra nagy életeseményeiken részt vegyünk és tudjunk róluk, amiért hálás is vagyok.

Végre kezemhez kaptam azt a jegyzetet, ami eddig csak pdf-ben állt rendelkezésemre. Szépen be is kötötték könyvnek, nem kell bénáznom a spirálozott verzióval. Íme egy funfact rólam: nem tudom hogyan, de egyszerűen nem bírok vigyázni a füzetek, másolt könyvek spirálozására, a műanyagot   eltöröm, a fémet összenyomom, ezen okokból nem is szeretek spirálost használni semmiből.

Felfedeztem az essence shine last & go! lakkjai közül a Don't Worry árnyalatot és beleszerettem. Már jóideje kerestem valami hasonlót, valami természetesebb, kellemes árnyalatot, ami nem zaklat fel, amikor ránézek (ellentétben a pirossal). Egészen más miatt tértem be a boltba, ez határozottan feldobta a napomat.

Anna, ha olvasod, még mindig nem tudok kommentelni hozzád, pedig nagyon tetszik az a táska.