A tegnapi gyakorlaton roppantul feldühített a mérőpárom. Még mielőtt bementünk volna a laborba, hencegett azzal, hogy bele se nézett a kiadott előiratba, de "mentjük a menthetőt" alapon olvasást imitált várakozás közben. Az óra elején a gyakorlatvezető elég részletesen magyarázta el mindkét mérést, amit végeztünk, eszközöket, azok használatát, ami alatt a leányzó aktívan piszkálta ki a körmei alól a koszt, értsd úgy, hogy nem figyelt. A mondókája befejeztével az oktató, mint ahogy mindenhol szokás visszakérdezett, hogy érthető-e a feladat. Ennek a drága lánynak majd leesett a feje, úgy bólogatott: igen, igen, minden világos.

Tulajdonképpen a lényeg az volt, hogy egy mérőpár 2 tagja készíti el a 8 elemű hígítási oldatsorozatot, értelemszerűen annak függvényében, hogy a kisebb vagy a nagyobb pipettát vette ki a tárolóból, a hígabb illetve töményebb 4-4 oldatot. Vani már itt elvesztette a fonalat, folyamatosan tőlem kérdezgetett, hogy ezt most akkor hogy kell, mennyit kell bemérni, holott papíron csak a kijelölt asztaloknál tartózkodhattunk volna, a 1,5 méteres távolság betartása végett. Gyengébbek kedvéért elhangzottak a pontos térfogatok az előkészítés során, de hagyjuk már, tudjunk már kiszámítani ennyi kémia után egy hígítást. Ezt még lenyelve türelmesen válaszolgattam neki, az alapján, amit hallottam, pedig ha figyelt volna, nem lett volna szükség rá. (feltételes mód). Telónyomkodás közben nagy nehezen összemérte a saját oldatait, valamiért nagyon lassan, cserébe pontatlanul is mért. Az első mérést már malmozva ültem végig, addigra kész voltak a törzsoldataim, a második eszközt előkészítve, feltöltve, jelre állítva hagyta ott neki, hogy haladjunk (nem kezdhettem el, mert növekvő koncentrációkkal mértünk és enyém volt a töményebb fele a sorozatnak). Olyan kiszóró értékei lettek, hogy ihajj.

Mire sikeresen(?) befejezte az első feladatot, ekkor már az ügyesebbek íratták alá a mérési adataikat a jegyzőkönyvükben, jelezvén ezzel, hogy végeztek. A helycserés támadás közben mondtam Vaninak a tényállást: desztillált vízzel már lemértem, ő rögtön kezdheti a sajátjait mérni (tudtam, hogy nekem még mindkét módszer hátra van). Valami félremehetett, nem jutott el a tudatáig, fogalmam sincs mi történhetett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy édesem kiöntötte a Donnan-pipettából a jelreállított olajat és felszívta a saját leghígabb oldatát és a pipetta csőrét az olajba meríti. Ekkor szóltam neki, hogy héló, nem így kell,ez volt az a pont, amikor végleg elszakadt bennem a cérna és veszítettem el az addigra már labilissá vált, de még éppenhogy fennálló zen-állapotomat.

Természetesen először magamat hibáztattam, cseppszámolás közben nem igazán tudok figyelni arra, hogy ő mit csinál, bíztam abban, hogy ez azért mégsem olyan bonyolult feladat, és a kérdései alapján nem is sejtettem milyen gaztettre készül. Egyet nem értek, van egy csoda aranyos laboráns néni, és jelen volt 2, azaz kettő gyakorlatvezető oktató. Miért engem zavart mérés közben, ha nem tud valamit, miért nem azoktól kérdezi mindenféle következmény nélkül, akik nyilvánvalóan nálam mindenképp többször (az én 0 darabomnál mindenképp) végezték el ezt a mérést, tapasztaltabbak és egyértelműen sokkal jobban tudják az egész témakört nálam, aki most foglalkozik vele a gyakorlatban életében először.

Végül segítséggel vagy anélkül rájött, hogy elszúrta, újrakezdte ekkor már a helyes eljárásmóddal, naná, hogy eddigre kiürült a labor, már csak a ma reggeli gyakorlatot készítették elő körülöttünk serényen. Azt hagyjuk, hogy milyen dzsuvát hagyott maga után, nekem érdekes módon sikerült a lehetőségekhez képest kevés olaj szétlocsolásával elvégeznem, de eddigre már mindegy volt, úszott az egész asztal, a környéket is beterítette az oleum helianthi.

Ezek után még volt pofája sürgetni, hogy miért nem vagyok még kész. Annyi azért volt benne, hogy a mosogatásban, elpakolásban úgy csinált mintha segítene, inkább csak akadályozva benne. Kedvem lett volna megmutatni neki a papírvattát és annak használatát, minden erőm kellett az önuralmam megtartásához.

A csoportból utolsóként távoztunk. Az ürességtől kongó épület lépcsőjén lefelé haladva ő még meg is jegyezte: jó kis gyak volt ez, sokkal rosszabbra számítottam. Kényszeredett mosollyal válaszoltam, hogy aha, igen szerintem is.