Folytatva az elmaradt beszámolóim pótlását, érkezzen egy újabb kajás poszt. Kicsit kaotikus időrendben, de itt talán nem is lényeges a pontos sorrend, mert kiragadott pillanatokat igyekszem megörökíteni.

Pénteken Gy. unokatestvérééknél jártunk a város másik végén, az alföldieknek a hegy tetején, szerintem csak egy kis dombocska volt. Kifejezetten érdekes látvány és tapasztalat, amikor a lomtalanítás miatt az elit környéket ellepik ezt a különleges sportágat végző állampolgárok. Mindenesetre el tudom képzelni, nem ez a nagy átlag, hanem egy nyugodt, békés és biztonságos élhető környezet. 

Különleges Gy. fiúunokatestvéréének a helyzete. A 30-hoz közeledve nem igazán volt senkije korábban, idén valami netes társkeresőn ismerkedett meg egy külföldi lánnyal. A lezárások miatt csak néhányszor találkoztak, és nyáron már össze is költöztek. Lehet, a mai világban már nem olyan ritka, számomra mégis a német lány szokatlan bátorságára vall, egy majdnem teljesen ismeretlen férfivel  összeköltözni egy idegen országban. 

Nagyon kettős bennem, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy egy olyan nyelv a közös, ami egyiküknek sem anyanyelve és nem is feltétlenül beszélik a legjobban. Igyekszem nem ítélkezni, mert én még nem voltam hasonló helyzetben és egyre valószínűbb, már nem is leszek. Egyfelől szép, mert így valóban egy teljesen egyedi párkapcsolati kommunikáció alakulhat ki, ami erősíti is a kapcsolatot, másrészről viszont úgy leélni egy életet, hogy a számodra legnagyobb prioritást jelentő emberrel nem tudsz a neked önazonosságot jelentő anyanyelven kommunikálni, rejt néhány buktatót magában. Gondolom ilyenkor sokkar érzékenyebbé válik a nonverbális kommunikáció mindkét oldalon, de tényleg nem tudom. Drukkolok nekik, mire elmúlnak a mézes heteik, elmélyüljön annyira a kapcsolatuk és megtanuljanak úgy kommunikálni, hogy a nehézségekben is együtt tudjanak maradni és amikor elkezdik felfedezni a másik hibáit, ne elbeszéljenek egymás mellett, hanem megoldást keressenek és találjanak is.

Az újabb kitérő után folytatom a pénteki eseményeket. Megérkeztünk a lakásba, már pizzaillat fogadott, a lány saját maga gyúrta a tésztát és mindenféle kívánalomnak eleget téve készült vegán, laktózmentes és húsimádó verzió is. Társasoztunk, beszélgettünk és ülve a kanapéjukon, olyan volt, mintha mindig is így lett volna. Erre az alkalomra készült a vegán almás mákos pite is, amiről a csipetcsapat meg sem tudta mondani, nem szenvedett ezért egy állat sem. Nekem nem olyan nagy szám valamit elhagyni a receptből, a pitetésztába van, hogy amúgy is csak zsiradék, liszt, cukor (vagy helyettesítő) és víz kerül, esetleg kis élesztő vagy sütőpor, függően a kamra tartalmától és a kedvemtől, rugalmasan alakítom a hozzávalók listáját és általában jó sül ki belőle. A legnagyobb dicséret, amit kaptam, mindenki azt mondta, olyan, mint a Mama pitéje, állagra és ízre is (azt hiszem ő nem szokta ilyen kombinációban a tölteléket, de nem ez a lényeg).

A Mamáról jut eszembe saját Nagymamám is. Valami belső megérzés okán a hetek óta sóvárgott rakottkrumplimmal várt haza, amiből aznap már nem ettem, mert késő volt már ilyen szintű kalóriabevitelhez, de jó púpos 2 adagot el is csomagolt nekem. Tényleg jóideje kerülgetem az sütését, 2 adag ételért ennyit nem babrálok, ennél több nem fogy el és kidobni nem szeretném, fagyasztva meg fura lesz (tapasztalat). 

Most épp olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor a főzés nem annyira élvez elsőbbséget, nem bírok még az ételeken gondolkozni. Nem nagyon szoktam otthonról hozni, nagymamámtól főleg nem, mert túl zsíros, és valószínűleg máskor sem fogok, most azonban fontosabb a tanulás, mindegy mi az, csak ezen ne kelljen gondolkozni, és főleg ne nekem kelljen megcsinálni. Ennek következményeképp született meg az elhatározás a környékbeli menüzőhelyek kipróbálására. Ma lesz az első, remélem nem fullad kudarcba, izgatott vagyok.