Megrendít az évfolyamtársaimban felfedezett űr, az empátia és megértés hiánya az oktatóink felé. Mélységesen elszomorodtam, hogy kinevetik azokat az embereket, akik zsebpénzért áldoznak ránk az idejükből, ráadásul két tűz között állva, egyszerre tartva élő előadást, streamelve az otthon pizsiben telefont nyomkodó (tisztelet a kivételnek) hálátlan népségnek.
A helyzet az, hogy valójában az otthon maradók kb. 10%-a van ténylegesen karanténban és közülük sem mindenki követné az előadást. Elegem van, hogy mindenki elégedetlenkedik, ahelyett, hogy örülne ennek a lehetőségnek nem mintha amúgy túl nagy lett volna korábban az előadás látogatási kedv.
Nekem elképesztően nehéz lenne egyszerre figyelni az előadóban lézengő néhány hallgatót (még így a megritkított ülőhelyekkel sincs kihasználva a maximális létszám) és a közben párhuzamosan menő meetinget. Mellesleg halkan jegyzem meg, hogy csak akkor lennének kötelesek közvetíteni, ha a tantermi férőhelyek már beteltek.
Milyen lesz a jövőm, milyen világban kell helytállnom, ha a leendő kollégáim, szintén embereket segítő szakmákban az együttérzést mellőző, hideg, rideg robotok veszik át az irányítást?
Félek, erre nem leszek képes.
Eleve nem bírom, hogy mindenen lehet háborogni, nehezen viselem a békétlenséget. Miért nem lehet megelégedve a legegyszerűbbel boldognak lenni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése