az élet szar.

 és én nem akarok élni.

Lejöttem az életről

 Egy lejtmenet kezdetén vagyok. Annyira jól még, hogy felismerjem, de annál már rosszabbul, hogy meg tudjak állni. Elhagyom magam, de ahhoz, hogy gatyába rázzam magam, én egyedül kevés vagyok. Rengetget szorongok, közben nem érzek semmit. Bénult légüres tér vagyok.

Lucie Morel

 

esti mesék.

 Nincs kedvem melltartót venni és kimozdulni. Irigylem Gy-t, aki simán visszaaludt az ébresztőórája idegesítő sivalkodására. Nem is kellett volna kelnem vele, hiszen csak 10-kor kell elindulnom, de képtelen voltam visszaaludni. Álmos vagyok, az órám szerint nem aludtam 8 órát sem. Nehézségünk egyébként az ellentétes bioritmusunk, a közös idő és az én rossz-alvóságom tekintetében. Vagy egy ágyban alszunk, vagy az alvásminőségemre figyelek egyedül, külön szobában. A lakás adottságai miatt más lehetőségünk nincs, alhatnánk a lányszobám galériáján a földön, de elég volt már ebből a kempingezősdiből. Ágyon pedig csak a nagyszoba galériáján tudunk, ott fél el kihúzva a brimnes ágy. Viszont a  tv is ebben a szobában van és ha meccs van, akkor nincs mese, 11-ig szűrődik fel a kékfény és a lámpa (ami azért kell, hogy a villódzást csökkentsük). Próbálkoztam már alvómaszkkal, számomra rettentő kényelmetlen, izzadós az arcom, a selyem is zavarta.

Megszenvedtem

a végzős évért. 4x vizsgáztam kórtanból és már másodjára is úgy jöttem ki, hogy azelőtt ennyi tudással és ilyen felkészülten még életemben nem buktam meg. Pláne nem kétszer. Egymás utánA siker kulcsát végül a tanerővel való smúzolás jelentette. 

De aztán ezt is túléltem. Nem szoktam a vizsgáztatókat hibáztatni, korábban soha nem is tettem, ebben az esetben viszont elengedhetetlen megemlítenem. Megalázott, csalódott és egyben dühös vagyok. A mai napig összeugrik a gyomrom és szorongani kezdek, akárhányszor szóba kerül vagy csak eszembe jut az a sok vizsgaalkalom. 4 hónappal ezelőtt volt, mialatt megannyi esemény zajlott az életemben, mégis a mai napig vannak rémálmaim, melyekből többször is zokogva ébredtem. 

Mindkét hölgyemény szégyellheti magát. Hogy történhet ilyen a 21. században azóta már világ (és egyéb, de az kit érdekel) ranglistás egyetemen? Azt már meg se említem, hogy vannak páran, akiknek nem sikerült és emiatt 2 évvel később kapnak diplomát (ha kapnak), mert ennyire megváltozott minden a curriculum reformmal. (Előrébb került a tanmenetben és emellett új tárgyik is vannak az alsóbbéveseknek.).

 Minél tovább húzom, annál nehezebben veszem rá magam a blogolásra. Borzasztó nehezen adaptálódtam ahhoz, hogy sokkal kevesebb időm van elmélyedni a gondolataimban, mióta egy évvel ezelőtt Gy. ideköltözött. Konkrétan kongott az ürességtől a kézzel írott naplóm is.

Írhatnék hosszú beszámolót az elmúlt időszakról, hogy végül sikerült a szigorlat, milyen volt a gyakorlat és bosszankodhatnék azon, hogy a fotós még mindog nem küldte el a képeinket (esküvő szept.17-én volt, fotózás okt. 16-án......). Mégis inkább amellett döntöttem, hogy a jelenben maradok. (Hogy a csudába tudom visszakapcsolni az írásjel után automatikus nagxbetűt androidon?)

Lassan visszatalálok magamhoz, megszokjuk egymás állandó jelenlétét és a közös szokásaink kialakítása mellett jut idő az eddig megszokott tevékenységeinkre is.

repül az idő, de vele szállnak el a félelmeim is

Időközben július lett. Borzasztó stresszes két hónapon vagyok túl, de most már egyáltalán nem tűnik teljesen esélytelennek, hogy egyszer valaha végre gyógyszerész leszek. Tőlem ez a cél számomra is hihetetlenül nagy erőfeszítést kíván, hosszú önismereti folyamat. Még vár rám egy nagy megmérettetés egy kórtan szigorlat formájában jövő héten, de már nem félek tőle, elhiszem, hogy meg tudom ezért meg is csinálom. 

Közben zajlik nagyban az esküvőszervezés is, a save the date kártyák kiszórása után szerencsére nem olyan sürgős a meghívók kiosztása, de ezek is már a kezünkben vannak. Édesanya csinálta meg teljesen, most épp egy grafikusiskolát végez munka mellett, jó gyakorlás volt neki, és így igazán személyes lett. Szerintem teljesen tükröz minket a meghívó is, egyszerű, hagyományos, mégis benne van a lazaság is. A ruhám is készül a varrónőnél, a vizsga előtti délután megyek az első próbára, izgatott vagyok.

Egy kis akadályba ütköztünk a tánctanárral. A ceremóniamesterünk ajánlásával kerestük fel őt, és most nagyon el van havazva, de nem tudom hányszor lehet basztatni a lányt, hogy hello jönnénk, segíts rajtunk. Ha nem ér rá, mondja azt, de ne ígérgessen, hogy majd ír, amikor nem teszi. Kívánom, hogy ennél nagyobb szorongásunk ne legyen a z esküvővel kapcsolatban a következő 77 napban.

Majd egyszer talán leírom a fájdalmas részeit is, mert akadnak, mind Édesapa hiánya, mind az egyházi adminisztráció számomra is merev és irgalom nélküli hozzáállása. Vaskalapos szigor, amivel újabb vallási sebeket szereztem. Megégettem magam ismét. Szerencsére a mindennapokban nem ez a jellemző, van gyógyír, ami balzsam a lelkemnek és megtapasztalom Isten megtartó irgalmas szeretetét. Mert hiszem, hogy feltétel nélkül szeret és megbocsát.

kiüresedett ünnep

 Vártam a húsvétot, szeretem ezt az ünnepkört. A nagycsütörtöki szertartástól a nagyszombat késő esti vigíliáig bezárólag, a húsvétvasárnapi ráérős reggelikkel együtt. Gimnazistaként volt egy mély lelki élményem, akkoriban az iskolalelkész a saját személyiséget, szívét beleadva élhettem át a virrasztást. Az adventi roraték bensőséges hangulatát idézte

Évek óta kimaradt, izgatott várakozással töltött el a feltámadás ünnepének közeledte és hogy végre ismét személyesen tapasztalhatjuk meg templomi légkörben, felelevenítve a szent három nap történéseit. A szokások helyenként változnak, idén nem sikerült jól választanom, sajnos egyáltalán nem volt megteremtve az az intim közeg, amire már úgy vágytam. Minden kötelezőt "letudtunk", kipipálhattuk a listát, viszont a meghittség, a lelki többlet hiányzott.

Kicsit rajtam is múlt. Nem vigyáztam erre a törékeny kincsre, ami bennem van. Teljes mértékben az én felelősségem, kikkel veszem körül magam, milyen környezetet választok magamnak. Többször éreztem már nehézséget a vallásos hitem megélésében árral szemben és most hatványozottabban  fellépett ez a probléma. Sokkal könnyebben lebeszélődök időjárási és hasonló "fontos" okokra hivatkozva a kényelmet választva. A szembeszél próbatétel. Valahogy nem tudtam azonosulni azokkal a hatalmas problémákkal, hogy még nincs tökéletesen glédába állítva minden egyes fűszál, a majdnem elrontott fonott kalács és a kevés étel feletti aggodalom sem tudott meghatni, miközben úgy éreztem kimaradok a megváltás öröméből a szakadó eső miatt.

bekontrek

Sziasztok, Kedves Olvasóim! 

A halogatásom áldozatául esett a blog is. Annyi minden zajlik a háttérben, amikről nem írhatok, mert nem csak rólam van szó. Nehéz időszakon vagyunk túl, de talán már látszik a vége és érezhető a javulás. Azért dióhéjban egy szóval össze tudnám foglalni: posztkovid.

Így öt év után megszületett bennem a felismerés, igazán csak mi vagyunk egymásnak Gy.-vel. Támogató a családunk a maguk módján, de mindkét oldalon vannak nehézségek, egyet nem értések, helyzetek, amikben ki kell állnunk egymásért, a másik mellett a családjainkkal szemben. Nincs más, csak MI KETTEN. Talán épp időben, még a házasságkötésünk előtt jöttem rá. Pillanatnyi kételkedéseimben ez a tudat erősíti meg bennem az elhatározást.

Azt hiszem ez a húsvét egészen más területen hozta el nekem a megújulást, újjáéledést, mint ahol eredetileg vártam vagy szerettem volna. Nem ígérek semmit, az a biztos, de remélem mihamarabb találkozunk.

Szeretettel:

Vanille

    Hálás vagyok annak a néhány tartalomgyártónak, akik megemlítik, hogy tudják, mi a helyzet, de tudatosan ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő tartalmuk továbbra is a kikapcsolódás maradjon, ami segítség a nehéz helyzetekben. Megjegyezném, hogy most 2-3 napig ez ömlik az életembe nem csak a hírekből, hanem azokról a felületekről, amiket szabadidőmben használok. Önző dolog, és együtt érzek én is*, de továbbra is szeretnék mindenről a megfelelő forrásból értesülni és azt gondolom, hogy. A sajnálkozás nem visz előrébb, cselekedj lokálisan, gondolkodj globálisan. Igenis azt gondolom, hogy a mentálhigiénés tartalmakért követett emberek ne adományt gyűjtsenek, hanem készítsenek olyan tartalmat, ami segít megküzdeni akár az ott élőknek, akár az itthon szorongóknak az aggodalmainkkal. Szükség lenne arra, hogy tudjuk kezelni a bénító szorongást és valamilyen szinten képesek legyünk a mindennapi tevékenységeinket elvégezni. Ehhez a mentális egészséghez viszont az is kell, hogy legyen hova nyúlni erőt meríteni.

*nem mondom, hogy nincs bennem félelem, mert az egyik határvárosban élnek rokonaink itt Magyarországon

lájf ápdét

 Az elmúlt hetekben sokat dolgoztam rajta, hogy most itt lehessek. Olyan szokásokat igyekszem kialakítani illetve visszaállítani, hogy jobban beleférjenek azok a dolgok az életembe, amiket fontosnak tartok. Kezembe vettem az irányítást, úgy érzem jó az irány, amerre elindultam.

Húzós féléven vagyok/vagyunk túl, annyi minden történt. Lassan tanuljuk a közös együttélést Gy-vel, sok volt a mélypont, mostanra kezd beállni a harmónia, dolgozunk magunkon és a kapcsolatunkon, fejlődünk. Részben emiatt sem írtam. Kimerített és minden időt elvett, kiszívta az energiámat ez a folyamat. Nehéz, de abszolút megéri, napról napra egyre jobban szeretem, nem hittem, hogy lehet fokozni. Újra minden porcikámmal szerelmes vagyok.

Mindeközben zajlik az esküvőszervezés, alakulgatnak a részletek is, azt hiszem, a lényegi tartóoszlopokat sikerült időben lefoglalnunk. Hétvégén találtunk egy szimpatikus cukrászdát a lagzihelyszín közelében, várom, hogy megkóstolhassuk. Idő közben lettek szolgáltatóink is, fotós, dj és ceremóniamester és végre van ihlet ruhaügyben is, természetesen sikerült ismét a nehezebbik utat választanom. A héten kipostázzuk a save the date kártyákat, ezzel el vagyunk maradva picit, mentségül szolgáljon, hogy Gy. omikronos lett.

antikarácsony

 Olvasom itt mindenkinél, milyen gyorsan eltelt a karácsony, hallgatom Gytől, de rossz, hogy egy év van hátra még karácsonyig. Közben tombol bennem az érzés, nincs ebben az elmúlásban mit gyászolnom, mert bennem meg sem született az ünnep, idén nem éltem át. Eleinte bántott a család elsőszámú karácsonyrajongójaként, de beletörődtem, nem is volt, elmaradt.

 Idegesített a sok időrabló tevékenység, a családi programok, frusztrált, hogy a tanulás szempontjából fölösleges dolgokra megy el az idő. Az egyetem egyik legnehezebb vizsgaidőszakával küzdve, most  szerencsére nagyon beállt a fókuszom a kötelességek teljesítésére. Nehezemre esik bármi mással foglalkozni, háztartást vezetni, család és baráti  kapcsolatokat életben tartani.

Pont akkor állt ki egy kocsi, mire odaértünk, kulcs hiányában éltünk a lehetőséggel. Filmbeillő módon a garázson keresztül jutottunk be. Onnan fel a harmadikra lifttel. A villamoson kezdődött bennem, és amikor már tíz perce feküdtünk a csengőn és csörgettük a mobilt, amit a folyosóról hallgattunk, hogy nagyon is fel van hangosítva, bizonyossággá vált bennem a megérzés. Közben Gy. hívta a segélyhívót, összeveszett vagy háromszor a diszpécserrel, hogy tényleg szükség van rá. De ez is milyen már, hogy konkrétan ott egy bajban lévő ember és még nekünk kellett győzködni, hogy valóban baj van.

Megérkeztek szépen sorban, nem is emlékszem, kik értek oda először, hirtelen sokan lettünk az ajtó előtt, megtelt a folyosó a rendőrökkel, tűzoltókkal és a mentősökkel. Eddigre a szomszédok is összefutottak, siránkoztak, kifejezetten idegesítő volt a kedvességbe és segítőkészségbe burkolt kíváncsiságuk.

A lokalizáció miatt és a bejárati ajtó védelmében órákig tartott, mire a tűzoltók bejutottak és kinyitották a lakást belülről. Meg sem lepődtem az újonc arcát látva, amikor a rendőr odajött a tényt közölni. Persze még előtte a mentősök bementek, de a kibontatlan felszereléssel fordultak is vissza azon nyomban. További hosszú várakozás volt, mire megérkezett az ügyelet, ilyenkor az ügyeletes orvos állapítja meg a halál beálltának nagyjábóli időpontját és okát. Sok mindenre gondoltunk, végül a boncolási jegyzőkönyvből tudtuk meg, hogy infarktus volt, pillanatok alatt történt a baj, senki nem tudott volna segíteni rajta, még ha kórházban feküdt volna ezalatt, akkor sem élte volna túl.

Hetekig fel sem fogtam mi történt, nem engedhettem meg a mai napig sem, hogy magával ragadjon a gyász és elsodorjon. Az első vizsgám után vártam a kéretlen gratuláló hívást vagy sms-t. Édesanyánál és nagymamámnál szoktam lejelentkezni, nála sohasem, csak informálódott a hátam mögött nagyimtól, és bejelentkezett nálam. Hiába mondtam neki, hogy ez idegesít, hogy hagyjon békén, minden egyes alkalommal eljátszottuk. Pedig még nagyimmal is megbeszéltem, sikertelenek voltak a próbálkozásai a leállítására.