repül az idő, de vele szállnak el a félelmeim is

Időközben július lett. Borzasztó stresszes két hónapon vagyok túl, de most már egyáltalán nem tűnik teljesen esélytelennek, hogy egyszer valaha végre gyógyszerész leszek. Tőlem ez a cél számomra is hihetetlenül nagy erőfeszítést kíván, hosszú önismereti folyamat. Még vár rám egy nagy megmérettetés egy kórtan szigorlat formájában jövő héten, de már nem félek tőle, elhiszem, hogy meg tudom ezért meg is csinálom. 

Közben zajlik nagyban az esküvőszervezés is, a save the date kártyák kiszórása után szerencsére nem olyan sürgős a meghívók kiosztása, de ezek is már a kezünkben vannak. Édesanya csinálta meg teljesen, most épp egy grafikusiskolát végez munka mellett, jó gyakorlás volt neki, és így igazán személyes lett. Szerintem teljesen tükröz minket a meghívó is, egyszerű, hagyományos, mégis benne van a lazaság is. A ruhám is készül a varrónőnél, a vizsga előtti délután megyek az első próbára, izgatott vagyok.

Egy kis akadályba ütköztünk a tánctanárral. A ceremóniamesterünk ajánlásával kerestük fel őt, és most nagyon el van havazva, de nem tudom hányszor lehet basztatni a lányt, hogy hello jönnénk, segíts rajtunk. Ha nem ér rá, mondja azt, de ne ígérgessen, hogy majd ír, amikor nem teszi. Kívánom, hogy ennél nagyobb szorongásunk ne legyen a z esküvővel kapcsolatban a következő 77 napban.

Majd egyszer talán leírom a fájdalmas részeit is, mert akadnak, mind Édesapa hiánya, mind az egyházi adminisztráció számomra is merev és irgalom nélküli hozzáállása. Vaskalapos szigor, amivel újabb vallási sebeket szereztem. Megégettem magam ismét. Szerencsére a mindennapokban nem ez a jellemző, van gyógyír, ami balzsam a lelkemnek és megtapasztalom Isten megtartó irgalmas szeretetét. Mert hiszem, hogy feltétel nélkül szeret és megbocsát.