Lehet, hogy ismétlem önmagam, viszont újból arcul csapott az a felismerés, hogy akár élhetném is azt az életet, amiről álmodozom. Elképzelem, milyen lenne, ha mindig rend és tisztaság lenne a szobámban, ahol nem késlekednék, időben megtanulnék, megcsinálnék mindent és nem halogatnék. De mi van, ha ezen nem csak merengek? Mi van, ha fölkelek a kanapéról, és teszek mindezen körülmények megvalósulásáért? Csak nem véletlenül boldog lennék?
Bár nem hiszek egy túlidealizált, tökéletes élet létezésében, a tőlem telhetőt a saját emberi hibáimmal együtt még megtehetem a saját életem egyengetésében. Nem szükségszerű mindent vagy semmit alapon élnem, valahol a kiegyensúlyozottságomnak ez a kulcsa. Törekszem az egyszerűbbel, az ésszerűvel, a kevesebbel való megelégedésre.
Ezen az úton haladva, figyelve másokat jövök rá, nem értem az embereket. Érzem én is, hogy hűvös van, kezd néha már kicsit ősziesebbé válni az idő. Túlzásnak érzem, hogy az első csípősebb (az augusztusi 30 fokoshoz képest a reggeli 17 °C annak tűnik) reggelen füstölgő kéményeket látok. Ugyanezen háztartások 24 fok felett azonnal kapcsolják be a klímát. Változatlanul bajaim vannak és nem értek egyet ezzel a túlzott jólléti és kényelmi társadalommal, mert baromira ésszerűtlen.
Hogyan tudjuk és tanuljuk meg értékelni, amink van az adott pillanatban, ha mindig van mindenünk?
Szeretném megtalálni a dolgok helyét az életemben és helyükön kezelni őket, nem alárendelve magam nekik. A mindennapok részévé váltak a luxus cikkek, szinte már elvárás, hogy minden nap kell történnie valami extrának és különlegesnek, különben nem ért semmit a nap és nincs is értelme így élni. Ebben a világban magányos hajléktalannak érzem magam. Vágyom egy szerényebb, dísztelenebb és egyszerűbb általános életszemléletre, olyan világlátásra, amiben én is igyekszem otthonosan érezni magam. Távolodom attól a komfortérzettől, amit a világ diktál, amit a média sulykol belém, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.
Nem szeretem, hogy a szótáramban igencsak előkelő helyet foglalnak el a "kell", a "megfelelni", az "elvárás" és a "másoknak" szavak. Keresem a magam útját, azt az utat, amit én szívesen tudok járni, örömmel és teljes erőbedobással. Hosszú tanulási folyamat részese lehetek: ami másnak működik, nekem nem biztos, hogy fog. Nincs két egyforma recept, mert ha még az összetevők hasonlók is, az anyagi minőségük egyedi minden esetben.
Mottóm, hogy nem kell pazarolni, csak azért, mert van miből, ennek dacára én is beleestem a fogyasztói társadalom csapdájába.
Nincs mit szépítenem, sokkal több tárgyam van, mint amit ténylegesen használok, amire szükségem van, holott egy kis szobában élek. Zárójel. Pontosabban nem lenne az olyan parányi, ehhez a mennyiségű felhalmozáshoz az. A kozmetikumokkal már kezdek egész jól állni (lekopogom), már nem akarok minden újdonságot azonnal beszerezni, csak akkor engedem meg magamnak, hogy megvegyem, amikor az adott terméktípusból elfogyott, amit használtam. Nagy zárójel bezárva. Célkitűzéseim közé tartozik, hogy használjam el először, ami van, addig nem veszem újat. Néha elbukom, de egyre gyakrabban megfékezem az impulzív vásárlást, tudatosan kerülve a kísértésre buzdító haul videókat.
Na ennek az irománynak megint se füle se farka. Elragadtatom magam egy-egy téma kapcsán, beleteszek minden energiát, hogy aztán elfáradva egy-egy blokk végére ne bírjam befejezni.
Szóval lassacskán kinyílik a csipám és a homály mögül kiviláglik a "valóság múlhatatlan, kemény ragyogása, (...) s ennek a valóságnak az alapja az akarat"*, amit felnőve nemcsak elfogadok, de kívánok is már.
*Fekete István Tüskevár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése