szerepcsere

 Érdekes tapasztalatokkal és felismerésekkel gazdagodtam az elmúlt pár hétben.

Voltak feltételezéseim, mindkét lakótársamról, akikkel 3-4 éve együtt laktam. Arculcsapásként ért, hogy jó és rossz értelemben is mindkettejükben pozitívan és negatívan csalódtam. Talán nem is ez a legmegfelelőbb szó, valós tények tudatosultak bennem, rádöbbentem számomra újdonság erejével bíró apróságokra.

Évekkel ezelőtt, amikor az egyetemet kezdve elköltöztem otthonról a család tulajdonában lévő frissen felújított lakásba, félelmekkel és aggodalmakkal telt szívvel kezdtünk el lakótársat keresni. Eredetileg úgy volt, hogy két középiskolai évfolyamtársam, jó barátnők, a szüleink megbeszélése révén ígérték, hogy jönnek, végül úgy alakult, hogy nem szerettek volna a szülői akaratnak behódolni és különben is csak egyiküket vették fel ide. Elfogadtuk és tudomásul vettük, hogy nem ők lesznek a nagyszoba lakói, beletörődtem, hogy ennek másképp kell lennie. 

Már elkezdődött a szorgalmi időszak, amikor véletlenül futottunk össze a szülővárosomban egy régi ismerőssel, aki pont lakást keresett. Átmenetileg a nagymamájánál lakott, de szeptember közepén be is költözött, akkor még nem is tudván, mekkora lesz a mi közös kalandunk. 

Voltak elképzeléseim, milyen is lesz majd egy olyan embert beengedni a személyes életterembe, aki nem családtag, de álmodni sem mertem volna arról a sok élményről, leckéről, amit ez az időszak számomra hozott. Hiszem, hogy sokat tanultunk egymástól, egymásról, kapcsolatokról, együttélésről, kommunikációról, asszertivitásról.

Voltak súrlódások, a kezdeti nehézségek minket sem kerültek el, de szépen lassan összecsiszolódtunk, megszoktuk egymás bogarait, furcsa hóbortjait és szépen lassan egyre mélyebb barátság szövődött közöttünk Szelessel.  Ott volt, amikor az első igazi csalódás ért egy fiúval kapcsolatban, de leginkább a saját elképzelt álomképemben, de ott volt akkor is, amikor Gy. jelenléte bekúszott a mindennapjaimba. Együtt örültünk egymás sikereinek, együtt szívtunk életünk első vizsgaidőszakában és utána a többiben is. 

A vele való szorosabb ismeretség során megtanultam, mennyire különbözőképpen vagyunk bizalmatlanok egymás iránt. Azt figyeltem meg, hogy  bár én eleinte nehezen nyitok, de ha valakiben már megbízom, azzal megosztok minden egyes apró lélekrezdülést is, ha vevő rá az illető, ha nem és csak utólag jövök rá sokszor, hogy nem volt kölcsönös, ami persze zavar, mert nem érzem fairnek. 4 év után fantasztikusan keveset tudok róla, pedig sosem maradt bennem hiányérzet, elképesztően jól forgatva a szavakat elérte, hogy ne is kelljen túl sok infót kiadnia magáról, gyakorlatilag 90%-ban üres csevegés volt minden a részéről.

Rá kellett jönnöm, vannak sokkal szemérmesebb, szégyenlősebb emberek, akik első ránézésre nálam jóval nyitottabbnak tűnnek, könnyebben barátkoznak, órákat tudnak beszélgetni, úgy hogy attól egy kevésbé szemfüles, mély beszélgetésekre vágyó ember igényei kielégülnek.  Mindezek kapcsán szembesültem saját naivitásommal, sokkal megfontoltabban kell megválogatnom az embereket és a hozzájuk intézett szavaimat.

Telt-múlt az idő a napsugaras és egyre hűvösebb őszből télbe fordult a világ. Csak úgy röpültek a hetek, befejeződött a szorgalmi időszak, sikerekkel és kudarcokkal telt a vizsgaidőszak, hipp-hopp február lett és megérkezett Cicáslány is szerény hajlékunkba, hogy elkezdje egyetemi tanulmányait. Eleinte velem nem is nagyon állt szóba, de Szelessel szerencsére hamar megtalálták a hangot, azzal együtt, hogy tényleg keveset volt itt, többnyire otthon volt a családjánál. Nekem ugyan nem mondta, visszatekintve mégis egyre jobban sejtem, Cicáslánynak nem ment olyan könnyen a leválás, a kiszakadás a családi szeretetkötelék hálójából. Azt hiszem próbálták kilökni, minden hétvégén annyi ételt csomagoltak neki, hogy kitartson péntekig, de ezek legtöbbször a kukában végezték, rosszabb esetben dobozzal együtt is akár (pedig egy mikrobi laborban elemezhető csodás példányok is keletkeztek olykor). Szerintem otthon nagyon reménykedtek, hátha kibír itt egy teljes hetet, ami csak a beköltözése után 1-1,5 évvel valósult csak meg, nem is feltétlenül önszántából, hanem egy rossz órarend és egyéb programok következtében. 

Egészen addig Cicáslány nem igazán takarított, jellemzően koszt, mosogatnivalót hagyott maga után, de mivel ez hetente elenyésző időt vett igénybe, Szelessel nem volt szívünk szólni és nem szakadt le a kezünk attól a 2 tányértól és egy pohártól, amit bepiszkított. Nem is emlékszem már, mi és mikor hozhatta meg a fordulópontot, de onnantól kezdve szinte kínosan ügyel, hogy rendet hagyjon maga után. Ha Cicáslány takarít, nekem nem jelent egy ideje már plusz feladatot, olyan alapos Szeles felszínességével ellentétben, aki után  nekiálltam takarítani, közös edényeket mosogatni.

Szelesről eleinte meg voltam győződve, hogy rendesebb lány, mint Cicáslány, erre kiderült az ellenkezője. Szeles részben, Cicáslány viszont teljes egészében kiköltözött idén februárban. Arra számítottam, hogy Cicáslánnyal talán soha többet nem is leszünk lakótársak, de Szelessel 1 évig még tuti biztos. Hát nem fordult a kocka? A kettejük véglegesnek látszó kiköltözését, korrektségét ezzel kapcsolatban, ígéreteiket és a maguk után hagyott állapotokat is kitalálhatjátok.

Segítsek? Bizony, Cicáslány felnőtt a feladathoz, anno olyan tisztán hagyott itt mindent, hogy most, amikor készültem a visszatérésére szinte semmi dolgom nem volt. Február vége óta tényleg lerakódhatott volna az a fránya por, de nem, egy árva porszem, egy porcica, de semmi nem szemtelenkedett oda. Elhihetitek, igényes vagyok a tisztaságra, meglepett voltam, hogy még az én éles szemeimnek és szigorú kritériumaimnak is megfelelt, amit láttam. Szeles 2 napja hagyta el a fedélzetet, nem lányhoz méltó mocsokkal maga után. Jó, nem kellett vakarni a dzsuvát, bár azért volt dolgom vele rendesen, ugyanis nem enyhe maszatról beszélünk. Majdnem ki is felejtettem, talán már kapiskáljátok is, természetesen a sztori vége, hogy Szeles egyszer s mindenkorra hátrahagyta ezt a nyugalom-szigetet.

Na, ennyi dumálás végére szinte kifogytam a szavakból, de talán a konklúziót még levonom: nem tudhatjuk biztosan, milyen furcsa  és váratlan fordulatokat tartogat számunkra a Jóisten. Van humora, az fix, meglehetősen sajátos, ami úgy értékelhető, ha ráérez az ember, akkor viszont nagy hahota kerekedik.