Én vagyok túl hisztis, vagy jogosan akadtam ki anyámra, aki a megkérdezésem nélkül idehívta a mi lakásunkba az öcsémet? És órákig itt üldögél, büdös, csak magától beszél és meg sem kérdezi, hogy vagyok. Felzabálja a kajánkat majd összefossa a wc-t, amit még lehúzni sem képes. Én egész eddigi életemben mindig csak adtam ebben a kapcsolatban, és nyeltem, mert neki minden el van nézve mindig és egyelőre nem látom a lelki szemeim előtt, hogy ez valaha változni fog. Szóval szerintem ez nem így működik. Anyám meg még meg is kérdezi, hogy ugye milyen jó meglepetést hozott magával?

Az elmúlt 2-3 évben már elkezdtem felismerni ezeket a határátlépéseit, de kezelni még mindig nem tudom, csak a belső feszültségem hatalmasodik el. És bár zavartak az ilyesfajta húzásai akkor is, amíg a belvárosban éltünk a család tulajdonában álló lakásban, nem éreztem jogosnak szóvá tenni, unfair lett volna tőlem, mert elsőszülöttként én kvázi elhappoltam ezt a lehetőséget a tesóim elől, és évekig kisajátítottam. De ez már a saját (najó nagyrészt a banké) otthonunk a férjemmel és lassan a hamarosan megszülető kisbabánkkal.

A másik kedvencem, hogy nyáron még olyan nagy hanggal mondta, hogy majd ha megszülök, eljön hosszabban segíteni. Most így, ahogy felvetettem, hogy konkretizáljuk, nekünk hogy lenne igazán segítség, már féligmeddig visszakozott, és csak annyit mondott, hogy “hát… majd meglátjuk”. Szóval, hiába éltem bele magam, de vannak dolgok, amik nem változnak. Pont így számíthattam rá egész gyerekkoromban is. Ezzel a hozzáállással inkább ne is jöjjön. Annyival zártam le a beszélgetést a végén, hogy ha véletlenül tud jönni és belefér, akkor köszönjük, de ha nem, akkor mondja meg, nincs sértődés, nem muszáj, nincs elvárás, csak akkor így számolunk vele. Ettől még az egész kurvaszarul esik, és csak még jobban meg akarom védeni ettől a kiszámíthatatlanságtól a gyerekemet. Közben azon rettegek, hogy én is ilyen elérhetetlen anya leszek, térben, időben, érzelmileg.