Lehet, hogy ez ki sem kerül, és ittmarad piszkozatban, de valahol meg szeretném örökíteni, de most nem vagyok képes odakoncentrálni a figyelmemet a kézírásra. Szóval az evés meg én már megint összeakasztottuk a bajszunkat. Akkor kezdődött ez az újabb fejezete a szerintem már nem teljesen egészséges viszonyunknak, amikor november elején szigorítottak. 

Már addig sem volt könnyű dolgom, mert nem volt rutin a reggeli készülődés, 10-nél hamarabb nem kellett sehova odaérnem, cserébe viszont ebédidőben sokszor nem adódott alkalmam normálisan időt szánni rá, rohanás, kapkodás, a laborban ne együnk, de ki se jöjjünk az alatt, azt a pár órát bírjuk ki, nem vagyunk óvodások. Mostanában amúgy nehezen veszem rá magam a reggelizésre*, addig halogatom, amíg az egészből kapkodás lesz és két lehetőség marad előttem:

1. az adag felét eszem meg, de ekkor elég hamar újra éhes leszek, összevissza nasizom, vagy
2. megeszem az egész porciót, majd küzdök a hányinger ellen, hogy bennem maradjon az étel. Meg különben is ki a fene tud úgy dolgozni, tanulni, hogy közben émelyeg, megkeményedik a hasa és túltelített érzete van?

Nincs kedvem enni, rettegek, hogy rosszul leszek a nehezebb, zsírosabb és szénhidrátdúsabb ételektől, és nem bírom  megemészteni azokat. Viszolygok a sajttól, az olvadt sajttól, a növényektől, hogy savat okoznak, az éhgyomorra evett fehérjétől (túró, tojás), mert az egészen biztosan emészthetetlen a kikoplalás után, nem is ajánlatos effélét böjttörésként** enni. A hústól, az állagától (ha száraz, azért, ha zsíros, amiatt), az ízétől, szagától undorodom, a mikrózott/melegített verziójától még hatványozottabban is. Nem javít a helyzeten, hogy halomban áll a mosatlan, az elmúlt napok zabálásának, lustaságának és az önfegyelem teljes hiányának indikátoraként, itt egy koszos szép rózsaszín bögre, ott egy tányér a beleszáradt ételmaradékkal, vagy épp 3 mandarin lepucolt héjával. Visszataszító mindezek puszta gondolata is.

Na, meg persze félek attól is, hogy ha egyszer elkezdtem, a végtelenségig folytatom magam tömését, hogy nem bírok leállni, nem tudom abbahagyni. Nem ok nélkül aggódom emiatt, hajlamos vagyok túlenni magam akár +1500-2000 kilokalóriát hozzácsapva az addig elfogyasztott mennyiséghez. Ma és mint oly sokszor korábban is átestem a ló túloldalára, a másik végletbe, kicsit úgy is vagyok vele, hogy ha már eddig kibírtam, akkor nem eszem holnapig, minek fáradjak vele, csak kosszal, mosatlannal és bűntudattal jár.

Valahol mégis úgy érzem, ez az egész önelhagyásom kivetülése, hogy úgy érzem, nincs értelme összekaparni magam, úgysem lát senki. A hét nagyrészében egyedül vagyok a lakásban, így még kontrollom sincs, hogy tartsam magam mert xy meglátja, mennyire elhanyagoltam magam, amitől szégyellni fogom magam, ha megtudja ezt más. Szétcsúsztam, kifolyik az idő, de még ennél is rosszabb, az életem a kezeim közül. Érzem és tudom is az agyammal, hogy kurvagáz, amit én most csinálok, zuhanórepülés, néha meg-megállok, hogy azt hiszem nincs lejjebb, aztán újabb csalódást okozva magamnak, tovább folytatódik a darabokra hullásom. Itt van belülről egy hatalmas nyomás is, hogy nem hagyhatom cserben magamat, ki KELL rángatnom magam a gödörből, de egyelőre köszönöm, én ahhoz gyenge vagyok.

*Pedig nagy reggeliző hírében álltam mindig is. Ünnepekkor, vagy hétvégén a családdal, mire ők fölébredtek és eljutottak az első étkezésig, én már bőven a tízórainál jártam, amióta az eszemet tudom.

**Nem szándékosan éheztettem ma magam, a 11 órai ebéd után nagyon eltelítődtem, eltompultam, majd amikor kezdtem megéhezni, épp nem figyeltem a testem jelzéseire, mert annyira belemerültem más tevékenységbe, annak befejeztével elfelejtettem.