Tegnap* miután elmúlt minden aggodalmam, mert a húgom épen, egészségesen, negatívan hazaért, fogtam magam és egy melegvizes palack kíséretében begyógyszerezve bekuckóztam a kanapéra. Na, nem sorozatozni, meg karácsonyi filmeket nézve hangolódni, hanem tanulni. Most eléggé benne vagyok a flowban, rosszul esik a lelkemnek, amikor ilyen földi dolgokra kell időt pazarolni, hogy evés, bevásárlás.

    Szerencsére főznöm nagyon nem kell, Gy. mamája isteni bulguros húst készít (a rizseshús mintájára), ami egy kis salátával, uborkával minden szempontból tökéletes. Olyan aranyos, mindig mondja, hogy szóljak, szívesen csinál plusz egy főre. Nagyon szeretem őt, hálás vagyok, hogy ilyen hatalmas szeretettel fogad már az első pillanattól kezdve. Még csak egy hónapja voltunk együtt, nem is ismert engem, de a vizsgaidőszakra hivatkozva egyszer csak Gy. egy óriási szatyor étellel: süti, friss gyümölcs-zöldség és kb. egy heti ebédemmel.

    Szerintem arról még nem is írtam itt, hogy mennyire csodálom Gy. szüleinek a házasságát, örülök, hogy előtte vagyis most már előttünk egy ilyen példa áll. Szeretem, hogy a mai napig kimutatják, mit éreznek egymás iránt, hogy bennük a házasság, mint érték, egy megkérdőjelezetlen alapvetés. Szavakkal nehezen fejezem ki, miben is különbözik az a légkör, amiben Gy. felnőtt, összehasonlítani nem is nagyon érdemes talán. Nálunk otthon sosem volt divat kifejezni a szeretetet (persze, mondjuk a hiánya sem merült fel), de náluk a mindennapok része a puszi, az ölelés és a testi érintés általi szeretetkifejezéstől nem lesz senki zavarban. Az ismerőseim nagy részének már elváltak vagy éppen válnak a szülei, ők pedig 26 év után is szeretnek, és nem elhanyagolandó, hogy rendszeresen szoktak is kézen fogva sétálni. Olyan cukik, előttem nem volt hasonló, mivel nagypapám is kis koromban meghalt, az apai nagy szüleim pedig 300 km-re voltak tőlünk, azért az egészen más, nem a mindennapok része. Számomra hihetetlen ez a hatalmas, töretlen, bensőséges kötelék, a döntésük melletti kitartás, amit a fiaik felcseperedve tovább adnak a világnak.

*szerdán, ezt a bejegyzést tegnap kezdtem el írni, de mondat közepén belémhasított a fejfájás és nem bírtam folytatni párhuzamosan a tanulással (egyébként úgy szoktam, hogy a szünetekben folytatom)