Közben este azon filóztam, hogy egyedül rajtam áll, mit kezdek ezzel, hogy megszeretem-e magamban és megtalálom az értékeit ennek a tulajdonságomnak, hogy magam vagyok a rögtönítélő bíróság, vagy ezen kesergek, miért nem vagyok másmilyen. Ha meg nem szeretek ilyen lenni, búsulás helyett inkább tegyek ellene a szomorkodás helyett. Például van olyan tárgyam az egyetemen, ahol nagyon hasznos ez a tisztánlátás és analitikus gondolkodás. Szóval van helye az életemben, szakmailag fontos is, de még nincs meg a módja, hogyan is tehetném a helyére magamban, hogy a kellő időben jöjjön ki belőlem, a szükségtelen pillanatokban nyugton maradjon.
Az ajándékokkal kapcsolatban pedig rájöttem, hogy tavaly azért is ment könnyebben, mert elengedtem ezeket az irtó magas elvárásaimat magammal szemben, hogy tökéletesnek kell lennie és ennek kell a legjobban örülnie az összes közül a megajándékozottnak. Így hát szabadjára engedem a fantáziámat, hadd szárnyaljon a képzeletem, és kiveszem a tárgyat a képletből. Ha mindenkit nem is tudok papíron körülírni, adok magamnak időt, hogy gondolatban megszerkesszem a gondolattérképemet a karácsonyról, a szeretteimről és leírom az asszociációimat velük kapcsolatban. Az ember felől közelítem meg a témát, kifárasztom a testemet sporttal, az agyamat tanulással és akkor csak egy, a szív marad éber, a megfelelési kényszer nyomása hátramarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése