Hadilábon állok a rend megtartásával, nem bírom fegyelmezni magam. Hetek óta katasztrofális állapotban van a szobám, nem bírom rávenni magam, hogy összeszedjem a cuccaim. Szégyellem, mert a könyvek, a tiszta és a szennyes ruháim is a földön henteregnek, a kukából folyik ki a szemét, szanaszét vannak a fényképezőgépem kellékei (töltő, kábel, tok, objektív) és mindeközben mégsincs szégyenérzetem. Már az sem motivál, amikor Gy. jön, netán itt is alszik, baromi ciki, hogy este félálomban, majd reggel kómásan esünk-kelünk a széthányt cuccaim (és ójaj, a tőle kölcsön kapott tankönyvek, füzetek) között. 

Bánt, hogy annyira elhanyagoltam a környezetem, hogy már sokszor nem is szabadkozom a körülmények miatt. Elhagytam magam, de nem jelenti, hogy nem zavar ez az állapot. Kiborulok tőle, kikészít, hogy nem bírok erőt venni magamon, zavar a rendetlenségem.

Össze kell szednem magam, mert az állapotok kihatással vannak a lelkemre. Tudom, hogy ezt kínos beismerni, meg én amúgyis amolyan 'rendeslány'-nak tűnök azt hiszem. És igen tudom, legyen mindennek helye, ahova kerüljön vissza használat után de legkésőbb aznap este az adott tárgy, az elméleti háttérrel tisztában vagyok, a gyakorlati megvalósítás esik nehezemre. Mondhatnám kifogásnak, hogy jóval több mindenem van, mint amennyi hely, de az a helyzet, hogy amíg kevesebb volt a cuccom, akkor is csak néha sikerült úrrá lennem a rendetlenségen. Sajnos én nem vagyok az a zseni, aki átlátva a káoszt így érezné jól magát.