Írni továbbra sincs nagyon önbizalmam kedvem, viszont csinosítgattam ma is egy kicsit a blogot. Hozzáadtam a kívánságlistámat, nekem sokat segít, önnevelő célzatú, hogyha nem veszem meg azonnal, amit megkívánok, másrészt ezzel csökkentem le a megbánt vásárlások számát is, hiszen jobban átgondolom, hogy valóban szükségem van-e rá és tényleg okoz-e akkora örömet, mit amekkorát én az első pillanatban remélek.

  

  Az erdőben csatangolva pont azon gondolkodtam a napokban, hogy nem akarom átadni az ott megélt lelkiállapotomat senkinek a világon, nem akarom ezzel is támogatni az instant boldogságot ígérő színes művilágot*, az illúziót. Ezt megint nem bírom úgy megfogalmazni, hogy érthető legyen, ha fölülről nézek a történetre kilépve a saját nézőpontomból én sem értem, mit akarok mondani. Erről beszéltem, hogy a képességeim elérték korlátjukat.

    Talán már észrevettétek, hogy hatalmas a  küzdelmem az őszintétlenséggel és az önbecsapással, szeretnék őszinte lenni magammal, harcolok a saját magammal szemben elkövetett legnagyobb bűnömmel, a hazugságaimmal, amikkel áltatom magam. Szóval nem hiszek abban, hogy a tökéletességet a konstans boldogság jelenti, hogy a tökéletességet kell állandóan hajkurászni, hogy az életen csak legyünk túl rajta gondolatokkal kell végigszaladni, kergetve egy olyan idillt, ami soha nem lesz valóság. Hiszek abban, hogy nagyjából teljes egészében az én felelősségem megtalálni az annyira vágyott életet, a maga tökéletlenségeiért is hálát adva, hogy ez nem fog az ölembe pottyanni, hogy ezért nekem kell megdolgozni, nincs tuti recept. A levesporok, félkész ételek jó esetben hasonlítanak az anyukám, nagymamám főztjére, de sosem lesz ugyanolyan az ízük, állaguk. Persze, az adott pillanatban csillapítja a vágyódást, de olyan, mintha 5 számmal nagyobb cipőben járnék folyamatosan, teljesen nem helyettesíti a megfelelő méretű cipő kényelmét. A világ betegsége ma a rövidtávú gondolkodás, az azonnali kielégülés utáni szenvedélyes epekedés, amit egyre többen ismerünk fel és próbálunk a magunk módján gátat szabni a mértéktelenségnek a saját szintünkön.

    Csodás érzés volt, a maszkot levéve szippantottam magamba az otthonosság érzését adó ázott avar és az ezzel vegyülő jellegzetes hideg illatot. Lihegve álltam meg a hegytetőn és csak mosolyogni tudtam. Hetek óta vágytam a természetbe, végre igazán szabadnak éreztem magam. Szabadnak, élőnek és önazonosnak. Először föl sem tűnt, majd az idő múlásával világossá vált számomra, hogy mindennél jobban sóvárogtam a csönd után. A külső zajok elhalkulásával elcsöndesedett és megnyugodott a lelkem is, mindenféle mindfulness kurzus nélkül is jelen voltam, elkezdtem élvezni, hogy csak én maradtam magammal.

Furcsa és ellentmondásos ez a kettősség, az énénén, az ego-nk sürgető kiabálása, a mindent most azonnal akarásunk, miközben a jövőtől való aggódás és félelem lehetetleníti el a jelenben levésünket.

*Szerintem Sosztakovics Első Jazz szvitjének 2. keringője továbbra is az engem egyik legjobban beszippantó zenéje, képes vagyok majd egy órán át hallgatni újra és újra.