Ma Sivataglánnyal dolgoztam párban a laborban. Hihetetlen, hogy egy kis empátia, egy kis figyelem mennyire meg tudta lágyítani a szívét, ami köré védelemből vastag falakat húzott. Elég volt az egyik morgós monológjánál visszakérdeznem és láttam a tekintetében a hálát, hogy végre valaki figyel rá. És ezután nagyon boldogan és szívesen mesélt arról a témáról. És csak mondta és mondta, szinte le sem lehetett állítani. Ekkor jöttem rá, hogy a sok becsmérlésben, a hangosságában csak egy hatalmas szeretethiány bújik meg. Azt gyanítom, ritkán fordulnak hozzá teljes figyelemmel, jól látható szerintem milyen csodákra képes egy szeretetteljes megnyilvánulás felé.
Meglepően jó volt vele megosztani a munkát, nem számítottam rá, hogy szokatlanul pozitív csalódás volt vele dolgozni. Kettesben talán nem is szapulta volna a világot, az életet és mindent, de valószínűleg vette az adást, hogy én igyekszem nem fölvenni. Azt nem merem feltételezni és nagyképűség is lenne részemről, hogy valamelyest a nyugodt kisugárzásom hatott ki rá.
Persze ezekből nem fogok hosszútávú következtetéseket levonni, szerettem volna megörökíteni ezt a napot, a pillanatot, amikor félre tudtam tenni az általam csak feltételezett irányomban érzett ellenérzéseit és ezzel nem törődve bátorkodtam odafigyelést tanúsítani iránta. Egy apró kicsi lépéssel közelebb kerültem a viselkedésének megértéséhez, ami nekem segít emberségesebbnek lennem. Ó, bárcsak menne ez információk hiányában is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése