A hét felfedezése ez a recept volt. Elvileg a reggelik között található, de ettem én már vacsorára is. Sajnos ez a része az oldalnak szerintem lehetne felhasználóbarátabb is fényképekkel, egyenként kattintható receptekkel, így viszont csak nagyjából tudom a forrást belinkelni, szóval itt talán a harmadik recept.
Az én agyam tényleg nem ismeri a 'nem' szócskát, minél jobban koncentrálok arra, hogy mit nem csinálok, milyen nem vagyok, annál erősebb követelőzés indul be. Egyszerűen amiatt lehet, hogy a nem mögött elhelyezett tiltást utasításként értelmezi és beakad a lemez. De hasonlóan vagyok önmagam beskatulyázásával, vannak bizonyos tulajdonságok, tevékenységek, amikről, ha én kijelentem, hogy ilyen és ilyen vagyok, akkor elég rövid időn belül az ellenkezőjét fogom tenni. Ez esetben a szöges ellentéte és a semmi is az ellentétes értelem kategóriájába esik.
Tudtátok, hogy eddig ahányszor a fb-on bejelöltem, hogy igen, 'ott leszek', egyre sem mentem el? Na, most elárultam a titkot. A tudattalanom mélyről jövő dacos reakciója ez, még nem fejtettem meg az okát. Félek, az ilyen apró elköteleződésekhez kapcsolódó viszonyom egyszer visszahat Gy-re is. Az megintcsak más kérdés, hogy a közösségi portálon mi nem is létezünk, egyedül a messenger aktivitásunk lehet jelzőértékű, de azt csak fölöttünk tudják, a velünk egyszintű felhasználók közül csak az, akinek személyesen elmondtuk, rákérdez vagy lát minket az utcán együtt.
Eleinte óvatosságból volt ez, már nem mintha annyira szükségét érezném a dolgaim világhálón való kiteregetésének. Lehet nevetni, mire végigírtam a mondatot a nyílt, ámbár anoniman írt blogomon, felkacagtam az ellentmondáson. A kezdetekben én nem is sejtettem, hogy akár 4 és több évig is együtt leszünk és pár hónapra meg minek cseréljem le a profilképemet, másrészt az esetleges szakítást követően milyen rossz is lenne boldog képeket nézegetni. Nem vagyok híve annak sem, hogy két kattintással a lelkiállapotomon kívül minden elérhető rólam, idegenek ne nézegessék, akit érdekel inkább tőlem tudjon meg dolgokat és a visszaélések elkerülésére még az arcom sem látszik a profilképemen. Némiképp bizalmatlan vagyok az emberekkel. Közrejátszik az is, most már bevallhatom, hogy magamból indultam ki: bizony rá szoktam keresgélni emberekre és igencsak meglepő információkkal gazdagodom az óvatlanul kitárulkozókról.
Persze én érzem hülyén magam, amikor egy ismivel találkozva rákérdezek a tegnapi insta storyjában megosztott eseményre, és sértésnek veszi, hogy miért tudok arról. Hát barátom, megosztottad, megnéztem, miért is ne kérdezhetnék rá beszélgetésindítóként. Poénkodva közlik, ijesztő mennyi mindent megjegyzek, nem mondják ki, de érzékeltetik, hogy zavarja őket, hogy tudom. Szerintem közben az is van, hogy az emberek veszélyesnek gondolják, amikor valaki túl sokat tud róluk IRL, de nem gondolnak bele ebbe, következetlenül viselkednek, amikor bombázzák a közösségi oldalakat a viselkedésükkel, gondolataikkal. Az ismerőseim megosztásainak követése meglátásom szerint nem stalkolás.
Levonom a nagy következtetést: az agytekervényeim forgása teljességgel kiszámíthatatlan, ezen a fűszeres illatú (igen, megint forralom a fűszereimet) vasárnap reggelen mondhatnám, hogy fogalmam sincs hogyan, de valójában mégis itt áll bizonyítékul a menete az okostányértól a mások után való kutatásig való eljutásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése