Idén nehezen megy nagyon

     az ajándékok összegyűjtése és kigondolása. Eleve kevesebb időt töltöttünk egymással, a korona, az egyetem és a húgommal az erasmus miatt, emellett valahogy mindenkin érzem, hogy átértékelődtek bennünk a tárgyakhoz való kötődéseink, ami nem baj, áthidaló megoldás lehetne az élményajándékozás, de ez így most nem játszik. Kifürkészni, kit mivel lehetne meglepni, mivel tudnék örömet szerezni, nem sikerült, a legnagyobb gondom mégis azokkal van, akik nem tudják megfogalmazni a vágyaikat, vagy leragadnak, a kajapianők ösztönszinten és mindenük megvan. 

    Szerintem ez is a nem olyan régen említett rövidtávú gondolkodással van összefüggésben, hogy az idenekemmindentdemoströgtön mentalitásban elfelejtettük a kivárás és a későbbi beteljesülés örömét. Már megint ítélkezem, de na! Vannak azok az emberek, akiket tényleg azért képtelenség megajándékozni, mert megvan mindenük, bármiféle tudatosság nélkül azonnal kielégítik a bennük követelőző gyermek kívánságait. 

    Nekem pár éve sikerült megtanulnom felírni ezeket az óhajokat és nem beszerezni abban a pillanatban, de nem is lemondani és elfeledkezni róluk teljesen. Szeretek úgy adni, hogy olyanokkal kényeztetem, amit a mindennapi életben nem engedhet meg a másik magának, amit bárcsak megtehetne/megvehetne, tudna örülni neki, de teljes az élete nélküle is. Manapság különösen nehezített pálya az egyből túljutalmazás világában. 

    Irigylem azokat, akik ítélkezésmentesen gondolkodnak, szeretnék egyszer én is eljutni odáig, de mint láthatjuk, elég messze vagyok ettől még. Sokszor élesebben és világosabban, túl racionálisan és az érzelmek enyhítésének hiányában látok. Könnyebb lenne boldog tudatlanságban élni, de hiszem, hogy a célom, hogy szelíd legyek és alázatos szívű, hozzásegít a szívem meglágyításához, a könyörület és együttérzés beépítéséhez és gyakorlásához.