A légzést kiveséztük

 Túl vagyunk a szorgalmi időszak első hetén. Be kell, hogy valljam, nem vagyok jól. Testileg, lelkileg és mentálisan sem. Legszívesebben egész nap a galérián fetrengenék (=az ágyam) pizsiben és egyre jobban nehezemre esik kikaparni magam reggelente a takaró alól, nincs semmi motivációm felkelni, normálisan enni és normálisan élni, ennek kivetülése a blogolási kedvem hiánya is. Mondanom sem kell, az étkezésem teljesen szétesett és rendszertelen, legtöbbször enni sincs kedvem, amikor meg végre megjön az étvágyam, a legutolsó szempont, mi az egészséges, örülök, ha valamit megkívánok.

Ez a hirtelen tavasz olyan migrént hozott nekem magával, hogy kénytelen voltam a hányingerem ellenére egy cukros kotyogós kávéval bevenni a fájdalomcsillapítót. Majd jövök, ha hatott és már nem hasogat ennyire a fejem.

Szerettem volna arról írni, mennyire lesújtott, ami Bezzeggel történt, olyannyira, hogy nem találtam a szavakat. Aggódva figyelem a blogokat, hátha csurran-csöppen némi információ, miközben szétfeszít, hogy anyagilag nem tudok segíteni, drukkolok neki nagyon és sokat gondolok rá.

A Tükörjáró c. könyvsorozat utolsó része csalódás volt számomra. Nem volt túl sok elvárásom, mégsem adta meg azt az élményt, amire vágytam. Semmitmondó időhúzás az a 700 oldal, és mivel már a 3. (vagy már a 2. végén?) részben eljutott Ophélie és Thorn a kapcsolatuk legmagasabb fokára, a párként való kiteljesedésükről szerettem volna olvasni, ehelyett az egész arról szólt, hogyan nem találkoznak szinte soha, és akkor is titkolniuk kell, hogy ismerik egymást. Persze ettől még gördülékeny és olvasmányos volt a történet, de pár nappal később annyi maradt meg, hogy felháborodottan tettem le a kötetet.

Olvastam Tara Westover saját élettörténetét, amit A tanult lány címmel írt meg. Egy fundamenalista mormon sokgyermekes család legfiatalabb lánya, aki a 90-es években volt gyerek, a történet lényege, hogy hogyan tör ki ebből a világból és szerez diplomát. Sajnos, olyan témával szembesültem, amit eddig szerencsére nem ismerhettem meg közelebbről: a bántalmazó kapcsolatok fizikai és érzelmi válfajával.

Van valami furcsa vonzódásom a nagyon vallásos családok életmódjának megismeréséhez, teljes mértékben függetlenül attól, hogy az a hagyományos világvallásokat (köztük kiemelten a zsidóság és a kereszténység, de a többi is érdekel) vagy keresztény szektákat jelent. Könyvek, filmek, sorozatok a fő érdeklődési köröm, folyamatos keresésben vagyok.

Több hétnyi keresgélés után végre megtaláltam a parfümömet. Sokat próbálgattam, 4/7 nap telt azzal, hogy drogériába mentem, szagolgattam és ami tetszett magamra fújtam, telefonba jegyzetelve, mit hova, és figyeltem, tetszik-e az idő múlásával az illat változása, magaménak érzem-e. Az egyik ilyen alkalommal egyetlenegyet nem írtam föl, természetesen azt, amelyik még este is, sok órával később is jól esett az orromnak. Ezután már csak azért jártam szagolgatni, hogy rájöjjek melyik is lehetett az. Nem untatlak tovább titeket, Tom Tailor Pure for her lett a befutó, további másfél hét állhatatos kutatómunkája kellett hozzá, de ráleltem, ráadásul akciós is volt, úgyhogy mindjárt a nagyobbik üveget vettem meg (konkrétan az 50 ml-es olcsóbb volt egy százassal, mint a 30 ml-es).

Háttérzajnak mostanában a Házasság Hete alkalmából megrendezett online rendezvényeket és ennek következtében a korábbi évek interjúit, tanúságtételeit hallgattam. Volt köztük olyan, ami tényleg nagyon megérintett. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezt szeretném, nekem nincs semmi ellenvetésem, sőt kifejezetten tetszik ez az intézmény, szeretnék már én is minél hamarabb a részesévé válni. Emellett egyre hangosabban kiabál bennem annak a bizonyosságnak felismerése, hogy számomra milyen fontos, hogy valóban szentségként éljük meg, mindennél jobban vágyom rá, hogy akivel összekötöm az életem, jobban szeresse a Jóistent, mint engem, hogy ne csak ketten legyünk benne, hanem együtt keressük az Istent. Eddig elnyomtam magamban a sóvárgást, de valójában nagyon is szeretném a hitemet együtt megélni valakivel, felocsúdtam az álomból, amibe ringattam magam, már nem akarom magányosnak érezni magam, és az ezzel kapcsolatos ráeszmélések sorozata tovább taszít a gödör mélye felé, amerre épp tartok.

Közben annyi jó dolog is történik,

• feliratkozott rám egy újabb ember, üdv a köreinkben, már 9-en vagyunk (bocsi, ha hamarabb, most vettem csak észre)
• vettem féláron egy atombiztos brutálmeleg kabátot az intersportban (valójában Édesanyától kaptam) 
• megkaptam a második oltást is, és a legkomolyabb mellékhatás a fájdalom és a zsibbadás volt, nem lázasodtam be meg semmi ilyesmi, 
• skinsmart rendelésem jött meg (bár a hialuronsavas szérumom nem zár jól)
• leadtam egy rendelést egy szorongásoldó súlytakaróra, az is alakulóban van (köszianya) 

nem sorolom tovább, szóval lenne mit jobban értékelnem, a körülményeim mind azt diktálnák, hogy jól legyek, mégsem érzem teljesnek és boldognak az életem.

A poszt megírását ez a zene támogatta:

*a címet loptam, a félév első élettan előadásán hangzott el, ahol a légzés és a vese szerepéről volt szó a sav-bázis egyensúly kapcsán