megbántva

Az utolsó munkanapom egyáltalán nem az a filmbeillő, nyakbaborulós jelenet volt, mint ahogy azt elképzeltem. Sírva és az idegtől remegve nyomorogtam (fizikailag és lelki értelemben is) a négyeshatoson hazafelé. Nehéz szívvel gondolok vissza a péntekre. A főnököm egész nap elérhetetlen volt, az irodába zárkózva telefonált vagy megbeszélése volt. És fél órával hamarabb lelépett, mint számítottunk. Úgyhogy csak lebasztam oda a kulcsomat az asztalára, aztán azt kezd vele, amit akar. Jó lett volna megbeszélni, hogyan juttatom el a tp-s papírokat, de lett volna még más is. Pl, hogy leigazolja-e a szakképzéshez a gyakorlati időt, mi legyen az erre a félévre esedékes projektfeadattal. Na mindegy, ez az egész szimplán szarul esett, ott és akkor azt éreztem, bárcsak inkább felmondtam volna és úgy lett volna vége itt a pályafutásomnak. Egyelőre nem is áll szándékomban ide visszaállni munkába, emberileg annyira semmibe sem vesznek.