már a többedik bejegyzésnél kezdek bele egy blogon, hogy hozzászólást írjak, de végül kitörlöm, mert elbizonytalanodok, hogy valóban van-e egyáltalán szüksége tanácsra a szerzőnek.
van-e jogom egyáltalán leírni a meglátásaimat egy olyan témában, amiben nekem sincs sok tapasztalatom és egyébként minden egyéni és egyedi esetek vannak, inincs általános megoldás?
ezzel én is mindig így vagyok, sokszor olyan késztetést érzek a saját tapasztalataimat megírni a témában.. de hát így kapcsolódunk egymáshoz, nem? azzal viszont egyetértek, hogy tanácsot akkor érdemes adni, ha azt kérik:)
VálaszTörlésAmi itt nálam kiváltotta ezeket a gondolataimat, épp nem élményeim kikívánkozása volt, inkább "mit látok kívülállóként, külső szemlélőként" jellegű. Még csak nem is kéretlen tanácsokat szerettem volna osztogatni, megszabva, hogy szerintem mit kellene tennie és mit nem az adott bloggernek, hogy szerintem mi lenne helyes és mi nem.
TörlésA saját tapasztalatok leírásával úgy vagyok, hogy van, amikor segíthet a sorsközösség vállalás, a "nem vagy egyedül" típusú támogató közeg, de nagyon észnél kell lenni ezzel, hogy pont jókor és jó helyen, szeretettel jusson el az üzenet a címzettnek.
jaja, egyetértek:) ez sajnos nehéz, ha a másik fél eleve ki van élezve arra, hogy bármilyen véleményt meghallgasson, és zsigerből elutasítja azt, akár szeretettel, akár kritikából jön :/
TörlésAhány blogos, annyiféle kommentelés :))), de komolyan: szerintem az a legjobb, tégy úgy, mint ahogy az életben is kezdeményezünk beszélgetést, élőben sem azzal rontunk rá a beszélőre, hogy "velem is pont ez történt", se azt, hogy "á ez semmi, az én sztorim ütősebb", se tanácsadással sem kezdünk, még azzal sem (hacsak nem ikertestvéred, vagy gyerekkori jóbarátod az illető, hogy "hagyd a francba ne foglalkozz vele"...szerintem a blog-etikett (létezik?) szerint az a legjobb - főleg, ha nagy gebaszban van az író -, ha visszajelzed, hogy érted, amit ír, vagy együttérzésedet fejezed ki...Nyilván, ha nem akarsz beszélgetni, bármit írhatsz, úgyse számít (a legtöbb komment ilyen)...és hát, tudni kell: van egy csokor úgynevezett "közléssorompó", amivel belefojtjuk a szót a beszélőbe (ilyen pl. a saját tapasztalat előadása ahelyett, hogy meghallgatni akarnánk a másikat...♥
VálaszTörlésÖrülök, hogy írtál. :) Az a helyzet, hogy az elsőként említett reakcióval számtalanszor találkozom a való életben.
VálaszTörlésAzt gondolom a saját élményeink megosztásáról, hogy egyrészt, ahogy fent is írtam, bizonyos esetekben akár segíthet is, másrészt el tudom fogadni, hogy ez egy teljesen természetes reakció, hogy kapcsolódni próbálunk, közös pontokat találni a másikkal, sőt, az is normális, hogy mélyre eltemetett, magunk előtt is tagadott emlékek, események kerülhetnek felszínre. Olvasva egy bejegyzést, az egyfajta triggerként előidézhet bennünk történéseket, folyamatokat indíthat el bennünk. Emellett természetesen egyetértek azzal, hogy nem a másik naplójának hozzászólásai között van az a felület, ahol ezeket boncolgatja az ember.
nem sokkal a hozzászólásom után élőben is kaptam egy tanítást: egy ismerősömmel beszélgetve erről a "trigger"-res véleményről (fura egybeesés)...amikor elmondott egy történetet, beugrott egy enyém hasonló, és alig bírtam ráfigyelni, az én sztorim járt már az eszemben...jókat röhögtünk, mert elmeséltem neki, arról meg neki jutott eszébe egy másik hasonló...és a végén , jó idő után feleszméltünk, hogy MIT IS AKART MONDANI az első történetével....
Törléseszembe jutottál, mert jó hangulatú elterelési sztorizgatás kerekedett de az ismerősöm úgy érezte nem veszem komolyan az eredeti történet keltette érzéseit...
Szóval, maradjunk annyiban: finom érzékelőink kellenek, hogy az adott helyzetben ne az automatikus reakcióötleteink induljanak be, hanem lássuk meg, valójában mire van szüksége akkor és ott annak az adott személynek, akinek a történetét hallgatjuk (ha csupán olvassuk, még nehezebb, mert nem látjuk a meséléskor az illetőt, és azt olvasunk ki az írásaiból, amit akarunk :)))))