első kisbabánk emlékére

 Augusztus 25. vasárnap 

Be vagyok tojva, pozitív lett a terhességi tesztem. Reggel. Munka után 5 körül is csináltunk és az is két csíkos. Mit kell csinálni ilyenkor? Teljes pánik. Ezt miért nem tanítják sehol?

Augusztus 26. hétfő

Ma reggel fancyztem egy digitális clearblue-val. Aszerint 3+ hetes vagyok, az úgy kb. reális, tényleg akkor ovuláltam.

Augusztus 27. kedd

Próbáltam időpontot kérni az SZTK-ba, de azt a melléket sem délelőtt sem délután nem vették fel. 15x hívtam őket. Végül megkíséreltem a nőgyógyászat számát, hát kedvesek ugyan nem voltak, de legalább egy "ceruzás" időpontot kaptam szeptember 17-re. Ma a polgári esküvőnk, akkor a templomi évfordulója lesz. 2 éve vagyunk házasok Gy-vel. Nem vettem neki ajándékot bakker.

Augusztus 28. szerda

Kicsit fájdogál a hasam. A munkahelyemen szóba került, hogy időszerű lenne lassan a tüdőszűrő és az alkalmassági. Ameddig lehet, elhúznám a nagy bejelentéseket. Az orvos után mindenképp tájékoztatom a főnökömet, addig ha nem muszáj, inkább nem. Még a szüleink sem tudják, nem akarunk a 12. hétig várni, de az első orvosi vizsgálatig mindenképp.

Augusztus 29. csütörtök

Rettenetesen elfáradtam ma, nincs semmi energiám. Mondjuk nyilván nem segített, hogy kevesen voltunk délelőtt beosztva.

Augusztus 30. péntek

Kénytelen voltam elmondani, mivel a kezembe nyomták a tüdőszűrős beutalót, hogy legyek szíves intézni és szóljak, amikor van leletem a munka alkalmassági vizsgálathoz. Irtó aranyos volt a főnököm, láttam az őszinte örömöt a szemében, amikor gratulált. Hazafelé a villamoson el is sírtam magam, olyan jó emlékként gondolok vissza erre a beszélgetésre. Hálás vagyok a főnökömért, a közegért, amit ő bent megteremt. Miatta és a néhány aranyos kollégámnak köszönhetően tudom elviselni bent a többi nemaranyos kolléga faszságait. És akkor szépen fogalmaztam. Velük szemben magamban húztam egy határt, óvatosan igyekszem feléjük is jelezni. Igyekszem nem direktben bunkón viselkedni de már nem tudok és nem is akarok mindenki felé őszinte nyíltsággal fordulni.

Szeptember 3. kedd

Azt azért nem bánom, hogy véletlenül pont úgy jött ki a lépés, hogy ebben a hónapban nem kell hétvégéznem a munkahelyen. Végigaludtam a szombat-vasárnapot. 

Szeptember 9. hétfő

Ajjaj, csak úgy szaladnak a napok. Már csak 1 hét és láthatjuk őt. Nem tudom szavakba önteni, mennyire izgatottan várjuk már. Gy. is jön velem, utána elmegyünk vacsorázni.

Szeptember 15. vasárnap

Borzasztó kimerült vagyok. Elalszom a buszon munkábajövet-menet, mindegy melyik műszakban dolgozom. Kedden minden kiderül.

Szeptember 18. szerda

8 hét 2 napos! Láttuk a kis szívverését. Nem tudom ki milyen szívhangról beszél, meg hogy azt először hallani. Egyelőre még csak szívcsőpulzáció, de ezt nem is tudják megmutatni, nem hallhatják még a szülők. Egyébként nagyon pozitív volt az SZTK-s élmény. Eddig sosem voltam államiban nőgyógyásznál, viszont a magánorvosom a város teljesen másik felén. Pontosabban légvonalban nem lenne olyan messze, de sem tömegközlekedéssel, sem autóval nem olyan egyszerű hiszen közöttünk a Duna. Mindenféle extra könyörgés nélkül beengedték Gy-t is, annyit kérdeztek, hogy engem nem zavar-e. Azon kívül,hogy nem olyan szép sárga a vizsgálóban a fal, kicsit ridegebb fényviszonyok. Egy fiatal doktornő (azt hiszem rezidens) vizsgált, engedélyt kért, elmondta, hogy mit fog csinálni és azt is, hogy éppen aktuálisan mit csinál. Minden egyes alkalommal szólt, hogy most fog hozzám érni, milyen érzetre számítsak (hideg, fémes, zselés). Még mindig nem hiszem el, szülők leszünk, a hasamban növekszik a kisbabánk.

Szeptember 19. csütörtök

Azt nem is meséltem el, hogy a házassági évfordulónk alkalmából kedden voltunk a Vakvarjúban (ha már egyszer olyan közel van a kerületi SZTK). Volt még az étlapon az idei kedvenc sárgabarackos-rozmaringos limonádém, nem is volt kérdés, hogy ezt fogom inni. A már-már szokásosnak mondható kencés előétel után vadast ettem Gy. pedig azt hiszem borjúpaprikást. Vagy nem is tudom, valami pörköltet de a tojásos nokedli köret volt a lényeg. Naplementében sétáltunk egy nagyot a Duna parton mielőtt felszálltunk a buszra. 

Furcsa így ételekről, éttermezésről írni, hogy alig marad bennem valami. Ezt a kiegészítést hazafelé írom a buszon, soha korábban nem volt ilyen csillapíthatatlan hányingerem, ami ne múlt volna el fél napon belül. Ma hánytam először, szerencsére otthon. És bizony le kellett szállnom a villamosról fél úton, hogy egy kicsit levegőzzek. Azt éreztem, hogy most azonnal ideokádok, ha maradnom kell.

Itt valamiért elfogyott a lelkesedésem blogolás tekintetében. A boldog várakozás alatt néha-néha felsejlett bennem gondolati szinten, hogy "ugye minden rendben van odabent? egyáltalán él, növekszik? “, de ezen kívül bedarált a teljes állású munkám mellett a vizsgálatokra járás. Én ezt eddig nem tudtam, hogy mennyi kötelező kör van már első trimeszterben: vérvétel-EKG-védőnő-fogorvos-háziorvos és ez alatt volt esedékes az éves üzemorvosi vizsgálat is. Volt egy pont, amikor besokalltam és kiakadtam, hogy miért van erre szükség, pláne az első 12 hétben, ami eleve egyrészt fizikailag megterhelő másrészt pedig ekkor még egyáltalán nem is biztos, hogy megmarad a baba. 

Október közepe volt, épp a várandósság 12. hetében történt. 2 nap barnás folyás (aminek amiatt nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, mert elvileg normális szex után) után úgy kezdtem vérezni, mintha menstruálnék, mindenféle görcsölés vagy fájdalom nélkül. Azt hagyjuk, hogy a kórházban mennyit kellett várnom, nem triage-olt senki. Nyilván nem vagyok orvos, de azt azért minden épeszű ember tudja, hogy egy vérző kismama nem poénból megy nőgyógyászati ambulanciára beutaló nélkül. Nagy sokára aztán rámnézett egy rezidens. Gyanúsan sokáig ultrahangozott, innen már tudtam, hogy nagy baj van. Meg sem lepődtem, amikor arra kérdezett rá, hogy mikor látott utoljára orvos. 8 hetesen megállt a fejlődésben az embrió, és elindult kifelé. Innen viszont olyan szinten felgyorsultak az események, hogy felfogni sem tudtam, mi zajlik éppen. Robotpilóta üzemmódba kapcsolva gondolkodás nélkül csináltam, amit mondtak. A vizsgálóasztalról egyenesen a műtőbe mehettem, már altattak is. Aznap este hazaengedtek. 

A sors fintora, hogy mindez október 15-én, a perinatális gyász világnapján történt. 

Így két hét távlatából, bár még sajog a lelkem, már tudom azt mondani, hogy egyszer majd biztosan megértem, miért így kellett lennie. 

Nem most volt itt az időd! A testvéredet is ennyire örömmel és szeretettel fogjuk várni, mint Téged! Köszönjük ezt a pár hónapot Veled! Köszönöm, hogy megtanítottad, higyjek abban, hogy termékeny vagyok és képes vagyok teherbe esni.  

(próbálnék valamiféle elköszönést írni, de talán nem is helyén való, hiszen egész életünkben a szívünkben leszel)