🖤

Nem vagyok a helyzet magaslatán. A héten már voltam dolgozni. Rettenetesen sokszor szorongtam, és lehet, hogy kellett volna még időt adnom magamnak. Főleg amiatt is gondolom ezt, mert életemben először most éltem meg a gyászt ténylegesen a maga idejében. 

Amikor apukám és a nagypapáim meghaltak, még nagyon kicsi voltam. Az ő elvesztésüket késleltetve, amikor a kamaszkorral előjött, akkor dolgoztam fel. Nem is apukám hiányzik, hiszen rá alig emlékszem igazán, maga az apa nélküli felnevelkedés és az apakép hiányának fájdalma a mai napig jelen van az életemben. 

 

Az apai nagyanyámat már egészen régóta (értsd 15-20 éven át, tehát majdnem egész életemben) úgy látogattuk, hogy lehet hogy soha többet nem találkozunk mert ő már nagyon betegnek definiálta magát. Egyébként azért a 21. században már egészen jól kezelhető, a metabolikus szindrómás betegségei voltak. Szóval ja, egy olyan ember elvesztése, aki lemondott magáról és 30 éve várta a halált nem ért váratlanul. És amikor bekövetkezett, 2-3 nap de maximum 2 hét alatt újra fel tudtam állni. A temetés ott fájdalmas volt de Nagyitól ott elbúcsúztam. Néha-néha eszembe jut, dr nincs az a fájdalmas űr és hiányérzet, a halála előtt 2 hónappal látogattam meg utoljára. 

3 évvel ezelőtt volt az a rémálomba illő októberhuszonharmadikás hosszúhétvégénk amikor a nagynénémre törettük rá az ajtót a tűzoltókkal, na az kemény volt, de mennem kellett egyetemre, pár nap után meg kellett ráznom magam, menni kellett tovább, nem volt idő gyászolni, jött a zh időszak és közben gyakorlatokra kellett járnom. Valahol tragikus hirtelenségű volt az a szívroham, de az ő genetikai betegségével nagyjából 30 éves koráig kellett volna életben maradnia, ehhez képest 50,5 évet élt.