Tegnap miután bezártunk, beültünk a lányokkal csak egy italra. Írtam Gy-nek, nem maradok sokáig, 1 órát maradok, aztán jövök haza. Na, hát ebből olyan jó beszélgetés kerekedett, hogy úgy kellett futnom az utolsó buszra. Továbbra is nehezen nyílok meg, borzasztóan lassan kezdek el megbízni másokban, de most először éreztem másfél év után, hogy befogadnak, és én is a csapat része vagyok. Persze, ehhez kellett egy egészen szerencsés beosztás ezen a hétvégén, szerintem a csapatra társaság szempontjából nem lehet panaszom.

Azon gondolkodtam mostanában, hogy azért marha nehéz dolga lehet a közvetlen főnökömnek a bizalmatlanságommal, zárkózottságommal, kezelni, hogy lassan nyílok meg, pedig szeretne ő olyan közeget és kapcsolatot megteremteni a munkahelyen, hogy vele őszintén és nyíltan megoszthassuk a dolgainkat. Valamiért van bennem egyfajta szorongás és úgy látom, hogy zavarja/nem esik jól neki, hogy "félek" tőle, mert nagyon nem ilyen szeretne lenni. Próbálom körüírni, nem találok a helyzetre megfelelő szavakat. Annyira bonyolult ez az egész. Azt hiszem könnyebb lenne neki, jobban értené a reakciómat, viselkedésemet, hangulatingadozásaimat, ha beavatnám 1-2 dologba, például az apahiányos gyerekkoromba. 

(nem is erről akartam ma írni, de ahhoz abszolút semmi lelkierőm nincs)