Levegőt!

Elfogyott körülöttem a levegő.

Fojtogató, kételyekkel teli most minden. 

Megfulladok.

Sok az elvárás.

Megfelelési kényszer.

Ez a folyamatos nyomott hangulat kimerít.

Végre kezdtem megtalálni a magamra találás útját és módjait. Lassítok, mire jól érezném magam, ismét az egekben a kortizol szintem.

Eddig én vártam rá. Vesztegeltem 1 helyben, toporogtam, de mindvégig türelmes voltam. Most, hogy ő már túl vana nehezén és nem olyan stresszes épp a suli, körülnézett, milyen világ veszi körül. Észleli, miből maradt ki, és most azonnal be akarja pótolni a lemaradást.

Sajnos nem veszi észre, hogy (mit is nem vesz észre?).

Nem engedi meg nekem azt a luxust, ami az ő esetében természetes volt, hogy szótlanul tűröm.

Megint én vagyok a szar, mint mindig.

Persze később belátja és "nagyon sajnálja", de bocsánatot sosem kér.