Szerda

Épp kezdtem volna nyüglődni, hogy nincs kedvem úszni menni, amikor reggeli után kinyitva beáramlott a tavaszi meleg és hét ágra sütött a nap. Innentől kezdve nem is volt kérdés, elindultam és nem bántam meg. Úsztam 1 órát, ezért büszke is vagyok magamra.
Jelen lenni.
Amikor csak pihentem a medence szélén és egyedül az kötötte le a gondolataimat, hogy nézem ahogy folyamatosan csordogál lefelé a víz, így kisimítva a feszített víztükröt és miközben a nap melegítette az arcomat, megértettem két nagyon fontos dolgot is.

1. Olyan ez mint az életünk. Szimbolizálja, hogy bár időnként betemetnek minket a problématenger egyre növekvő hullámai, mégis előbb utóbb kiegyenesedik minden. Idő kérdése, és zavartalanul zajlik tovább minden a saját medrében (ha pesszimista lennék, mondanám, hogy idő kérdése az is, hogy mikor kavarodik fel ismét az állóvíz). Körforgás: előbb utóbb újra és újra hasonló visszatérő nehézségekkel találkozhatunk, amikkel egyre bölcsebben, tapasztaltabban és eltérő élethelyzetben tudunk megküzdeni, akár egyre fejlettebb stratégiákkal.
2. Hosszútávon ez is fontos felismerés, de talán nem mindőtöknek olyan mérvadó téma. A Jóisten szeretete felénk, emberek felé olyan túlcsorduló, túláradó, mint amennyire a medence színültig van vízzel. Ez a hatalmas odaadás állandó, mint a vízszint, örök. 

Békesség és nyugalom töltött el fáradtságom ellenére. Legközelebb figyelni fogok arra, ahogy a selymes víz simogatja a testem, miközben áramlik, ahogy haladok előrébb. A pillanatok megélése segíti az egy dologra összpontosítást.

Délután voltam az egyetlen szerdai órámon. Elképesztően aranyos, szeretetre méltó és motiváló ember, aki tanítja. És végre valami szakmai. Bevallom, a sok alapozó tárgyon eddig azért sem sikerült átverekednem magam mert szem elől veszítettem az álmom, amiért ezekkel kínzom magam.

Gy-vel szerettünk volna egy kávé mellett, finomságokkal kényeztetni magunkat, ha már egyszer ez az egyik csalónapom a héten. Ki is néztünk egy jó értékelésű francia kávézót a közelben, de sajnos annyira sokan voltak (note to myself: legközelebb a turistalátványosságoktól eldugottabb helyen keresgélni), hogy sajnos nem volt ülőhely, így elvitelre kértünk. Szeretek itt lenni a lakásban, de mindig itt lenni unalmas is és a lakótársak is nehezítik a külön szobák ellenére az önfeledt, feszélytelen beszélgetést. Ahogy telik az idő, egyre komolyabb irányt vesz a kapcsolatunk, tele vagyok különböző félelmekkel magamat illetően, az önbizalomhiányomból fakadóan állandó kétségek közt megkérdőjelezem magam, hogy képes vagyok-e továbblépni és még magasabb fokra emelni az önátadást. Hálás vagyok, hogy türelmes velem.