Van valami megnyugtató a jegyzőkönyvírásban. Az első lépés a gyakorlat elvégzése. Mindkét folyamat alatt analógiát vélek felfedezni a lelkiállapotom változásában. Miközben ezeket a sorokat gépelem, épp beesik a nyitott ablakomon egy poloska, de nem látom, hogy hova. Idegtépő, kizökkent a kezdeti aggodalmaimat és tudatlan tehetetlenségemet felváltó nyugalomból. De hogy is megy ez nálam?
Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt (ja bocsi, még nincs karácsonyi nagymise) vakon tapogatózom, mit is kell csinálni, hogyan is vannak a dolgok, egyáltalán mi is a feladat és mi a kérdés. Zavarban vagyok és leginkább keresem a helyemet és az eszközöket. Ehhez mindig társul önmagam megkérdőjelezése és egy jóadag önvád is, jobban is felkészülhettem volna, igazán belefért volna, hogy még kétszer és még alaposabban elolvassam a leírást.
Túllendülve aggodalmaimon, apránként haladva megtalálom a start gombot, a kapcsolót magamon és a műszeren, ami elindítja a procedúrát. Fokozatosan bontakozik ki előttem a válaszhoz való eljutás kacskaringós útja. Már tudom hova megyek, de továbbra is ráérősen bandukolok, poroszkálok, mígnem egyszer csak érkezik egy tornádó. Felkap a lendület hátára, győzök szaladni magam után.
Belejöttem, a félelmet már nem ismerem, nincs időm a további komótos andalgásra, nem bolyongok hát tovább. Hiszen már valaki elsöpörte a tétlen homályt az utamból, végre kristálytisztán tárul elém küldetésem nemes célja, szaladnék már. De állj! Megtorpanásra késztet néhány akadály. Ezek persze nem szabhatnak gátat nekem, elmém immár pengeéles, eltántoríthatatlan és eltökélt vagyok. Mit nekem egy kis nehézség, legyőzöm őket, s figyelmem ettől kezdve lankadatlan.
Látva a fényt az alagút végén szépen lassan egy furcsa érzés fog el. Gombóc kúszik a torkomba, egyre hevesebb dübörgéssel jelzi a szívem, hé, hello! itt vagyok, figyelj rám, röhög a markába, miközben én is, mert azt hiszem, uralhatom. A szám kiszárad, az arcom elpirul, miközben a végtagjaim jegesek. Egyszerre ver a víz és vacogok. A testemen szétterjed a szorongás. Először csak halkan motoszkál bennem valami, majd suttogásból szinte üvöltéssé erősödik a bizonytalanság, mi lesz velem ezután, nélküled értelmetlenné válik létezésem.
Aztán hirtelen azon kapom magam, kész vagyok. Elfogyott a tennivaló. Még csinosítgatom, tökéletesítgetem, teljesen hibátlan sosem lesz. Megnyugszom és elkezdem elengedni a kis művemet, a semmiből lett, de mostanra már dédelgetett teremtményt. Én hoztam létre. Én csináltam. Megcsináltam!
A zaklatottságom távolodásával az eufória is elhalkul, elmém lecsendesedik. Elfáradtam, de jóleső fáradtság ez. Fantasztikus érzés a jól megérdemelt pihenés, megdolgoztam érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése