Szerintem, az hogy valaki 80 éves elmúlt, nem mentség arra (legfeljebb enyhítő körülmény), hogy bunkó legyen a kollégáival. Nem muszáj dolgozni, ha már fáradt, morog, nem viseli el azt, hogy nem egyedül használja a hűtőt, ahol bizony, ha úgy fér be, arrébb lesz téve az ebédje (nink kijelölt fakkja senkinek sem hűtőn belül, mindenki más ennél rugalmasabban kezeli a dolgokat). És csodálatos, hogy őt a "munka élteti", meg elnézőbbek vagyunk vele, hogy mennyire alkalmazkodik vagy sem. Ott van az a fájdalmas de, hogy olyan lehúzó, nem érzem azt az életszeretetet és minden nap van egy-egy olyan megszólalása hozzám (is), amitől kedvem lenne sírni. Amit és ahogy rámmorog, azoktól nem lesz kedvem nála tölteni egy hosszúhétvégém első napját sem, hiszen amúgy egész más terveink voltak Gy-vel. Az is bennem van, hogy ha kihagyom, végleg elvágom magam nála, másrészt ki tudja, meddig lesz erre lehetőség, hogy ő megvendégeljen minket. Voltak már korábban is esetek, de ez most már a sokadik és kezd betelni a pohár, egyszer ott fogok a wcbe zárkózva sírni. Például vittem almáspitét, mindenki őrült a sütinek rajta kívül, az ő megjegyzése annyi volt, hogy neki is van, legközelebb majd ő hoz. Ezek után zserbót már csak akkor merek vinni, amikor ő biztosan nincs bent, tudni kell róla, hogy irtó büszke az ő világhírű zserbójára.
Szeretnék annyi önkritikát, hogy ennyi idősen már csak akkor és annyit dolgozzak, amikor igazán jólesik. Mert látom rajta, többször nehéz, mint sem, a bántó megjegyzései pedig sokszor a fájós lába, a zsibbadó csípője, a szédelgése miatt vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése