A beszélgetés arról szólt, hogy bezzeg a mai fiatalok (eleve kiráz ettől a hideg, ennél a szófordulatnál kellett volna felállni az asztaltól...) így, úgy de az jött ki, hogy mi reménytelenek vagyunk, a világ csak elromlik, tönkre teszünk mindent, amit előttünk bárki fölépített.
Igazságtalannak éreztem a vádat.
Mint ahogy azt is, hogy amiatt rossz Mo. gazdasági helyzete, mert sokkal később kezdünk dolgozni. Mondta ezt egy olyan ember, aki egyébként minden fél órában megjegyzi, hogy addig jó, amíg az ember gyerek marad. Vagyis szándékosan késlelteti a saját leszármazottainak felnövését. Ehh nem erre szerettem volna kilyukadni.
Szóval ültem tele hassal, lehető legbelül az asztal fal felőli részén, és esélytelen volt feltűnésmentesen kislisszolni az asztaltól vagy úgy az egész szobából.
Majdnem elsírtam. Végre kicsit összekapargattam az önértékelésem, kezdtem jól érezni magam a bőrömben, erre jön ez és teljesen földbedöngöl.
Ezek az emberek semmibe veszik azt a munkát aminek nincs látszatja. Csak az számít, hogy kézzel fogható eredménye legyen.
Nem volt kimondva, talán nem is direkt (nem feltetelezem, hogy rossz szándékúak, egyszerűen figyelmetlenek, és fel sem merül, hogy érzékenyen érinthet a téma) az én jelenlétemben került elő.
Nyilván amit ebben a félévben csinálok számukra lézengés, mihaszna élősködés.
Nézzük csak: nagymamám óránként 2000 forintot fizet a segítőinek, ez így nagy átlagban, ha másodpercre kifizettetném heti 10k lenne.
Főzök, mosok, rendben tartom a lakást anyámnak, szintén kb ennyi pénz.
Ingyen és bérmentve gyerekvigyázok, kísérgetek a családban.
Nem magam miatt számolgatok. Engem nem érdekel.
Nem tudok azonosulni ezzel a mentalitással, mindig lehet találni valamit, amibe belekötnék. Ebben az országban minden szar szerintük. Elfuserált, itt cska panaszkodni lehet.
Ambivalencia: ugyanaz az ember, aki ezen az ebéden a leghangosabban mondta a bezzegelést, akarja örök gyereklétben tartani az unokáit (
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése