Elmondhatatlanul hálás vagyok, mert Gy. - vel olyan jól megvagyunk. Szerintem sokkal jobban bírjuk a távkapcsit, mint hittük. Féltünk mindketten, mi lesz ebből, de részemről ezen a téren nem a megvagyok kategória, kiegyensúlyozottnak érzem magam.
Szükségem volt a fizikai távollétre ahhoz, hogy a helyére kerüljön bennem a dolog és legyen önálló életem, ne akaszkodjak rá. Szerintem Gy. - nek is sokat változott a hozzáállása, sokkal figyelmesebb, tudatosabb lett velünk / velem. Pont az változott, ami miatt az előző félévben bizonytalannak éreztem magunkat. Én neki túl sok voltam, ő nekem túl kevés és egyre inkább elüldöztem magamtól, menekült.
Nem mondom, hogy könnyű volt. Azt hiszem, mindketten mérhetetlen kemény küzdelmet vívtunk önmagunkkal egymásért, hatalmas önmunkán mentünk keresztül.
Úgy érzem, egy irányba halad az életünk, van közös jövőképünk és beszélünk is róla. Fontos, hogy ennyi idős létére (egyidősek vagyunk), ő kezdte el hamarabb szóba hozni. Tudjuk merre tartunk: diploma után esküvő, gyerekek.
Hihetetlenül szerencsésnek érzem a helyzetet, hogy egymás szüleit viszonozva tiszteljük és szeretjük. Jól érezzük magunkat a másik családjával és mindemellett van igényünk a jelentős családi eseményekből nem kimaradni. Ha hosszú ideig nem találkozunk, hiányzik a másik családja, és ez az érzés kölcsönös.
Persze, ez most éppen hullámhegy, voltunk nagyon mélyen is. Az ilyen időszakoknak örülünk, erőt adnak. Eléggé bejövős.
Szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése