Sajnálom, ez annyira nehéz és magányos érzés (nekem is valami ilyesmi szokott lenni a "nagyon lent" időszakokban... de a hétköznapok hajlamosak elsodorni, és aztán azt veszem észre, hogy felbukkannak kis kapcsolódási pontok, amiktől legalább átmenetileg könnyebb lesz visszatalálni).
Most épp abban a fázisban vagyok, hogy nem veszem észre vagy elveszítettem a kapcsolódási pontokat. Nem találok hozzám hasonló embereket, hiába vagyok a családommal. Elvileg itt a vérségi köteléken kívül a neveltetésből eredően kellene lennie néhány egyezésnek...
Nem feltétlenül úgy értettem a kapcsolódási pontokat, hogy valaki máshoz, inkább... a világhoz vagy saját magadhoz, amitől úgy tudod érezni, hogy most minden rendben van, akkor is, ha nincs rá semmilyen reakció senki mástól. Nekem nagyon sokáig tartott, amire megtanultam magam nem mások (feltételezett) reakcióin át látni, és olyan dolgokkal körülvenni magam, amiktől tudom, hogy nekem fontosak, de most ilyen megborulásokkor mindig vissza tudok vonulni egy kicsit a saját biztonsági zónámba, és töltődni addig, hogy már ne tűnjön annyira rossznak a világ. Amíg nagyon elveszett voltam saját magammal kapcsoltban, addig nehezebben találtam embereket, akikkel meg tudtam találni a közös hangot - most is ritka, de így azért jobbak az arányok.
Na ez a másik... A feltételezett reakciók, a vélt igazságok és képzelt valóságok (amik tulajdonképpen a saját agyszüleményeim), amik legalább olyan károsak, mint a mérgező környezet. Sőt... Sokszor nem is a környezet a mérgező, hanem a szemüveg, amin keresztül én szemlélem a világot. A körülöttem lévő emberek ártalmassága nagyban függ az én magamhoz és hozzájuk való viszonyomtól, ami egészen csakis rajtam múlik. Dönthetek úgy is, hogy hagyom, hogy bántsanak, de választhatom azt az utat, hogy csak a szeretetnek hagyok teret.
Abban én is nagy vagyok, hogy fejben lefolytassak végtelen vitákat, olyan szerepet osztva a másik félre, ami aztán egyáltalán nem passzol össze a valós reakciójával... és mire tényleg beszélünk, már ezerszer végigrágom magamban a helyzetet, és sokkal jobban ki vagyok akadva, mint indokolt lenne. Ettől függetlenül az emberek lehetnek ártalmasak rád, vagy akár csak semlegesek és értetlenek, bármit is csinálsz (valamiért hajlamos vagyok azt hinni, hogy ha valaki véleményt mond rólam, akkor ez érvényesebb, mint amit én gondolok magamról, pedig jó eséllyel nem is tényleg engem lát, hanem a saját feltételezéseit és torzításait is). Egyelőre az az alapelvem, hogy azokra koncentrálok, akiknél megvan az odafordulás, figyelem-megértés és kölcsönösség, de ez biztos, hogy a kisebbség lesz (és nem feltétlenül a család, ahol-nálunk legalábbis- sok idő alatt sok dráma és sérülés gyűlt fel oda-vissza).
Lehet, hogy ez egy durva kérdés, de írtad korábban, hogy voltak megingásaid a hiteddel kapcsolatban - nem lehet, hogy túlzottan átadtad magad a hitkérdéseknek, és emiatt nem tudsz ellazulni?
Amúgy ez a nem-találom-a-helyem-dolog szerintem kb. generációs nyavalya, úgyhogy ez a kérdésem csak egy felvetés, lehet, semmi köze a két dolognak egymáshoz.
Nyugodtan kérdezz durvát, mondjuk ennél pont nem érzem azt, hogy nehéz kérdés lenne. De szerintem nem innen fúj a szél.
Inkább talán az a bajom, hogy én nem gondolom egészségesnek a tökéletesség látszatára való törekvést, a filmek által megteremtett valóság szirupos illúzióját. Összetett nagyon. Nehéz elfogadnom, hogy eddig minden helyzetben én voltam, vagyok a más. A vallásban nem elég bigott, se nem hitetlen, aki nem érti ezt a világot. Nem vagyok hardcore környezetvédő, és nem érzem magaménak a fogyasztói társadalmat, a pazarlást sem, nem tudok azonosulni azzal, hogy csak azért pocsékoljak, mert van miből és megtehetem. Talán az, hogy semmilyen téren nem tudok szélsőséges lenni?
Keresem az utam. Nehéz, ha egyáltalán nem találok olyan embereket, akik hozzám hasonlóan szemlélik a világot a legtöbb kérdésben. Már kicsi koromtól kezdve folyamatosan megnemértettség érzés jellemez. Folyamatosan a mértékletességet, a középutat kutatom.
A hitem meg úgy van, hogy bár próbáltam nagyon másmilyen lenni, de arra jutok, hogy mégiscsak sok kérdésben itt van a legnagyobb átfedés elvek terén. Szóval nem a hit és vallás miatt vagyok ilyen, nem azok az ideák határoznak meg engem, hogy ilyennek kell lennem, amilyen vagyok, inkább az ok-okozat összefüggés fordítva van. Nem tudom mennyire érthető.
Bátran kérdezz tényleg. Engem általában a kérdések előre visznek (kivéve, ha random idetévedő kérdezi, de te sem közéjük tartozol), de szívesen kifejtem. Csak ugye nálam összefutnak az életem szálai, szóval én értem, hogy miről van szó a ti fejeitekbe viszont nem látok bele.
Nem is kell nyakadba venned a világ gondjait, és nem is kell rosszul érezned magad amiatt, hogy ezt nem érzed feladatodnak. Ha nem pazarolsz, azzal már egyébként is véded egy kicsit a környezetet a magad módján, kisemberként kb. ennyire vagyunk képesek, meg hasonló apróságokra. A tökéletességre való törekvés meg háát... Egyénenként kellene arra törekednünk, és nem insta-módon, hanem úgy, hogy fejlődhessünk emberileg. A tökéletességet pedig mindenki határolja be magának kedvére, és nem folyamatosan másokhoz hasonlítva magunkat. A kérdés legyen az, számodra mi a tökéletes, és szard le, hogy más, aki tökéleteskedik a neten, hogyan teszi azt. Nincs fény sötétség nélkül, hibáink mindig lesznek, csak legyünk magunkkal békében, hogy kiegyensúlyozottak lehessünk - én valami ilyesmivel definiálnám az emberi tökéletességet, mert kiegyensúlyozottnak lenni biztosan fantasztikus érzés, és kiöl az emberből mindenféle negatív energiát.
Írtad egyszer, hogy neked szar időszak volt a suli, mert sok beszólást kaptál, ez talán közrejátszik ezekben az érzésekben? Sőt, mi van, ha egyáltalán nem lógsz ki, nem vagy más, nem vagy különc, sem érthetetlen, hanem csak a környezeted nem szán elég időt a megismerésedre? Ne a környezeted határozza meg, ki vagy. Ha ez így menne, a saját családom miatt már én is eláshattam volna magam, mert néha úgy néznek rám, mint aki az űrből jött, és az nekem is iszonyat szarul esik, de már nagyjából elfogadtam, hogy ez nem fog változni. Vannak emberek, akik igénylik a teljes megértést, vannak, akik nem, és emiatt elég is nagyjából elmondaniuk, mi van bennük – az ilyen emberek valószínűleg eleve híján vannak a képességnek, hogy odafigyeljenek mások rezgéseire, vagy pedig nem képesek mindenkire ráhangolódni. Ha pedig két ennyire különböző ember találkozik, az érzelmesebb fél úgy érezheti, a másik nem érti meg.
Te te vagy, olyan vagy, amilyen, tényleg csak fogadd el magad - aki meg nem szeret olyannak, amilyen vagy, vagy egyszerűbb neki a meg nem értés, mint az, hogy időt szánjon a megismerésedre, az menjen a piklibe, hisz nem vagy te rossz ember, nem érdemelsz értetlen tekinteteket. Látod, mi itt olvasunk téged, megértünk, figyeljük a kis mozzanatokat, amiket megosztasz a lelkedből, szóval talán tényleg csak le kellene ülnöd a tükör elé, hogy te is lásd magad, mert lehet, hogy te egy ideje már azt mantrázod magadnak, hogy kilógsz mindenhonnan, pedig mi itt például nem lógatunk ki téged sehonnan. :) Nem kell tucatnak lenni… Aki arra törekszik, hogy a világ megértse, és ezért képes lenyesegetni a saját személyiségéből – lásd, netcelebek –, az másféle csatákat vív magában. Az útkeresés meg sokszor tényleg nehéz, ezen kár is szépíteni. Barátokat találni meg még nehezebb. Én 23 éves koromig azt hittem, sose lesznek barátaim, mert én „ilyen vagyok, nem jutott”. Szóval fel a fejjel, Vancsi, sose tudhatod, melyik bokorból pattan eléd egy neked való társaság!
Próbáld ki, hogy erre a bejegyzésedre írsz magadnak egy levelet, mintha csak olvasóként követnéd azt a lányt, aki ezt a néhány szomorkás mondatot közzétette. Vajon ha idegenként gondolnál Vanille-re, milyen tanácsokkal látnád el, mivel vigasztalnád?
A suli egészen biztosan szerepet játszik. 4+8 évig jártam 2 rossz osztályközösségbe. Csak így ezek után magam is elgondolkodtam, meg mások is ilyen őszinte szembesítő beszélgetések során abban erősítettek meg, hogy nem lehet, hogy 12 évig én vagyok a szerencsétlen áldozat, akit kiközösítettek. Mindenképp hibásnak kell lennem, sőt néha elhiszem, hogy teljes mértékben az én hibám csak az ufóságom. "Sőt, mi van, ha egyáltalán nem lógsz ki, nem vagy más, nem vagy különc, sem érthetetlen, hanem csak a környezeted nem szán elég időt a megismerésedre?" Ezt teljesen helytállónak érzem, de eddig akárkinek kifejtettem a véleményemet ezzel kapcsolatban, hogy egyetértek ezzel, egyre csak azt hajtogatták, hogy ne akarjam lesöpörni a vállamról a felelősséget. (Ahogy itt válaszolok a hozzászólásra, jövök rá, hogy azért nem kicsit mérgező emberek vettek körül akkoriban. Bár nyilván megvan az oka ennek is, akkoriban még ennyire sem szerettem és fogadtam el magam, mint most.)
"pedig mi itt például nem lógatunk ki téged sehonnan. :)" Hangosan felnevettem. El mondani nem tudom, mennyire hálás vagyok nektek/értetek. És valóban, ezek a mantrák önbeteljesítők. Tehát azt gondolod, célszerű lenne nem tisztes távolságból kerülni a bokrokat? :D
A levelet elkezdtem megírni tegnap este, de a megszólításnál nem jutottam tovább. Talán idő kell, hogy el tudjak távolodni és kívülről nézzem magamat.
Igenis ki lehet fogni egymás után két szar közösséget. Én felsősként olyan osztályba kerültem, ami beteg rosszindulatú volt, tele volt olyan fiúkkal, akik ha jobb jegyet kaptak nálam, körbeugráltak ujjal mutogatva rám, hogy buta vagyok. Plusz akkoriban mentem át külsőleg is változásokon, ami abból állt, hogy évekig tök fiús arcelrendezésem volt, meg tele voltam pattanással, úgyhogy állandóan megkaptam, hogy csúnya vagyok, gyökér vagyok. Emiatt egy csomót lógtam >> nem tudtam, mi a tananyag >> nem pótoltam >> tényleg gyökér voltam >> nem bírtak a tanárok >> sokat sírtam >> kihatott sokáig az önértékelésemre. És annyi volt csak iszonyat mázli, hogy pozitív hozzáállással kezdtem a középsulit, ami egy normális közeg volt, és oda úgy mentem, hogy jelét se óhajtottam adni annak, hogy mennyit bántottak korábban, DE ehhez volt is egy olyan osztályom, amiben ezt megtehettem. Ha nem lett volna, feldughattam volna magamnak a pozitív hozzáállásomat. Kilógni kilógtam a magam tinis módján, de volt egy kis klikkem, amiben elvoltam. Ehhez is tök mázli kellett kb., simán kifoghattam volna egy olyan közösséget, ami tovább rombolja a lelkecskémet (pl. 11.-ben átjött hozzánk egy fiú, akinek a jellemén iszonyat látszott, mennyit csesztették az előző helyén - durván kisebbségi komplexusos volt, és hamar megsértődött, ha sokszor nem túl jogosan azt érezte, hogy lekezeli bárki is -, később el is mondta, h nem egyszer bedobták a kukába). És nem is kell 30 személyes közösség ahhoz, hogy az ember rossznak érezze magát, elég egy rossz párkapcsolat, amiben hülyének néznek, elég egy rokon, aki úgy beszél veled, mint a ronggyal. Írtad fentebb Kaminak, hogy az emberekkel való viszonyod milyensége talán csak rajtad múlik, meg a hozzáállásodon - én ezzel amúgy nem értek egyet, és ebből simán lehetne megint egy önostorozás a jövőben, amiért hiába tepersz egy jobb kapcsolatért, sehogy se fogod elérni, és magadat fogod okolni emiatt. Mint ahogy te olyan vagy, amilyen, más is olyan, amilyen, és az ő "hozzád állása" nem feltétlenül fog miattad megváltozni.
"nem lehet, hogy 12 évig én vagyok a szerencsétlen áldozat, akit kiközösítettek. Mindenképp hibásnak kell lennem, sőt néha elhiszem, hogy teljes mértékben az én hibám csak az ufóságom." oké, de még ha ezt el is hiszed (de inkább ne), mit kellene kezdened vele? Úgy tenni, mintha valaki más lennél? Megváltoztatni a teljes személyiséged valami közkedvelhetőbbé? Én gimi környékén próbálkoztam ezzel, csak egyáltalán nem voltam jó benne, és egy pillanatra se éreztem úgy, hogy jobban beillenék egy olyan közösségbe, amibe eredetileg nem. Jóval később tudatosodott az egész, és az is, hogy eleve már annyival, hogy introvertált és zárkózott vagyok, egy csomó helyre nemm fogok illeni- minél jobban próbálom erőltetni, annál kevésébé.
Köszi, hogy megosztottátok velem a gondolataitokat és történeteiteket! :) Fontolóra veszem mindannyiótok tanácsait, kérdéseit is. Sokat jelent és jó lesik, hogy ennyire szíveteken viselitek a sorsom és segítetek túllendülni a mélyponton.
Én kívülről szemlélve abban látom a szenvedéseid mibenlétét, hogy nem fogadod el, nem szereted magad olyannak amilyen vagy.
Nincs veled semmi baj, úgy gondolkodsz és érzel, ahogy akarsz, és mindez teljesen rendben van, akkor is, ha körülötted senki sem érti ezt meg.
Nekem majdnem egy évtized alatt teljesen kicserélődött az egész szociális életem, 10 év alatt egyetlen lány maradt végig mellettem, akit a barátnőmnek mondhatok. És teljesen hasonló dolgokat éreztem mint te, hogy egyszerűen kilógok a sorból. Azóta nem lógok ki, amióta elfogadom magam. Hasonló a hasonlót vonzza, de nagyon nehéz úgy embereket találni magad köré, ha magad sem tudod, milyen szeretnél lenni. A középúthoz való görcsös ragaszkodás ugyanolyan ártalmas lehet, mint bármelyik szélsőség. Lazíts egy kicsit. :)
Köszönöm a második mondatod, látszik, hogy te is jártál hasonló cipőben (mondjuk ki nem?). Ez az a mondat, aminek hiánya és ellentéte bennem negatív tapasztalatokat szült. Nem érzem görcsösnek a ragaszkodásomat a középhez, inkább ez is olyan, mint amit Rókának válaszoltam a hittel és vallással kapcsolatban, hogy az az eszmerendszer áll legközelebb az én személyes valóságomhoz. Nem érzem magaménak egyik végletet sem. Pontosabban tudok azonosulni egyszerre mindkettővel is. Talán a kettősség az, ami miatt nehéz hova tenni engem.
Róka best of mondata: "pedig mi itt például nem lógatunk ki téged sehonnan". :D
Visszatérve a görcsös ragaszkodásra, voltak itt időnként olyan posztok, amiben úgy tűnt, hogy valamit felállítottál magadnak, amibe aztán nem tudtál belesimulni, és azután rágörcsöltél. Megkereshetném azt a posztot, de minek? Ha kettősség van benned, akkor olyan vagy, vagy az is lehet, hogy kicsit mindenkivel tudsz azonosulni, kicsit meg senkivel sem. Hát na és? Rendben van! Rendben van mindenhogy, amit gondolsz és érzel, mert mindenki egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Azzal pedig nem vagy egyedül, hogy a személyiségedre rombolóan hat a környezeted. Rókáéra is, az én korábbi életemben az enyémre is. Én azt tettem, hogy felálltam, és eljöttem. Nekem ez vált be.
Másnak más.
Neked is valószínűleg más fog bevállni. De ez a te utad. És mindegy, mit mondunk itt mi, vagy mit mondanak mások: te vagy az egyetlen, aki a saját lelki jólétéért felelős. Add meg magadnak, amire vágysz, fogadd el magad, és meglátod, a környezeted is változni fog. Vagy így, vagy úgy, de változni fog. És főleg: hidd el, hogy menni fog.
Engem az gondolkodtatott el, ahogy olvastam itt ezt a beszégletést, hogy rengeteg szó esett másságról, különbözőségről, kilógásról, eltérő véleményekről és értékekről, de tényleg ezen múlnak a kapcsolatok, meg hogy van-e az embernek helye a világban? Szerintem az az élmény, hogy "engem nem ért meg senki" bizonyos fokig minden ember sajátja, nincs az a mély kapcsolat, amiben valaki mindent megért a másikból, egyszerűen alkalmatlan a nyelvünk, de még a nonverbális kommunikációnk is, hogy a saját belső világunkat úgy fejezzük ki, hogy az teljesen pontos legyen. Olyan lehet, hogy valaki belőlem valamit nagyon pontosan megért, olyan nem, hogy teljesen, tetőtől-talpig ért engem. Ez a fajta egyedüllét, hogy a saját élményeimmel igazából egy ponton túl már biztosan egyedül vagyok, szerintem tényleg hozzátartozik az emberséghez, és muszáj vele megbarátkozni. És az a paradox az egészben, hogy pont azáltal, hogy az ember ezzel kibékül, teremtődik meg egy nagyon jó pont a kapcsolódásra: hogy jé, nem csak én érzem ezt. Igazából még az a valaki is, aki mondjuk egyáltalán nem szimpatikus, (tudatosan, vagy anélkül, hogy gondolna erre) szenved ettől, igazából valószínűleg ő sem szeretne sok mást, csak szeretve lenni, meg értelmesen élni. Hogy akárhogy rugkapálunk ellene, vannak olyan élményeink és vágyaink, amik gyakorlatilag minden emberrel közösek. :) Én végiggondoltam most a legmélyebb barátságaimat, a legfontosabb kapcsolataimat, és teljesen őszintén egyet sem tudok mondani, ahol nincs legalább egyvalami tényleg fontos kérdésben nagy elvi különbözőség köztünk. És van olyan is, ahol sok van. Attól még tudom őket nagyon, irracionálisan szeretni. :) Mert ha félnek, hiába olyasmitől félnek, amitől én el sem tudom képzelni, hogy félni lehet, tudok hozzájuk kapcsolódni, mert tudom, milyen félni. Ha izgatottak, és lelkesek, hiába olyasmiért lelkesednek, amire én soha nem vágynék, tudom, hogy milyen lelkesedni egy fontos dologért, és velük örülök.
Egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy az iskolai élményeidért te "hibás" lettél volna. És azt sem mondom, hogy úgy kéne élni az életet, hogy az ember minden nem szimpatikus emberrek összebarátkozik, nem is beszélve azokról, akik tényleg mérgezőek. Fontos az a képesség is, hogy az ember egyszerűen fel tudjon állni és ki tudjon lépni az olyan helyzetekből, ahol bántják. Viszont nekem nagyon nagy segítségemre volt, amikor el tudtam fogadni, hogy hát az emberek bizony már csak ilyen kis értetlenek. :D Sokszor nem értenek. (És durva belegondolni, hogy sokszor én is pont ugyan ennyire nem értek másokat, és muszáj rengeteget kérdeznem és sokat hallgatnom, hogy valami összeálljon, máskülönben pont ugyanazt érzik majd rólam, hogy nem értem őket.) És igenis nagyon nagy hatásom van arra, hogy mennyit értenek belőlem, azáltal, hogy kiegészíthetek, hozzáfűzhetek, kérhetek még szót, elmesélhetek régi történeteket, amik felidéződnek bennem az aktuális szitu kapcsán, még egy mélységet feltárhatok magamból, vághatok nagyon szomorú, ijedt, boldog fejeket, sírhatok, kifejezhetem a testemmel is az érzéseimet, visszakérdezhetek, hogy te mit értettél most ebből, vagy bármi. Nekem az a tapasztalatom, hogy arra, amikor valaki tényleg feltárja a sebezhetőségét, komolyan, mélyen őszinte, a legtöbb ember (talán minden viszonylag egészségesen működő ember) szeretettel és megértéssel reagál, mert nincs olyan, aki ne lenne sebezhető, és ne tudna ehhez az érzéshez nagyon jól kapcsolódni. Persze attól még kutya nehéz ehhez összegyűjteni a bátorságot, nekem pl. a pszichológus kellett hozzá, van akinek egy El Camino, vagy valami nagy elvonulás, van, aki meg csak erre úgy rájön, és szép lassan beépíti az életébe... :) Mindenesetre szerintem egyáltalán nem reménytelen, 23 év "otthontalanság" után sem, csak nagy munka.
Nyilván van amúgy helye, ahogyan nekem is, mert most is vagyok valahol, és a rendszerben én is elhelyezkedem valahol. Szerintem emberfüggő, kinek mennyire vannak mindezek kihatással a kapcsolataira, de lehet, hogy mégsincs akkora jelentősége, mint amekkorát tulajdonítok neki.
"Olyan lehet, hogy valaki belőlem valamit nagyon pontosan megért, olyan nem, hogy teljesen, tetőtől-talpig ért engem." Teljes mértékben egyetértek ezzel a mondatoddal, de nekem ez valahogy egy olyan igazság, amit időről időre újra fel kell idéznem és teljesen különböző helyzetekben, random emberek juttatják eszembe. Most éppen te. :)
"amikor valaki tényleg feltárja a sebezhetőségét, komolyan, mélyen őszinte, a legtöbb ember (talán minden viszonylag egészségesen működő ember) szeretettel és megértéssel reagál" Nehéz és sokszor nem is sikerül fölvállalnom a gyengeségemet. Nálunk itthon ez nem divat. Hónapok óta annyi "erős" (azért tettem idézőjelbe, mert nem gondolom, hogy a saját érzelmeinkkel való szembenézés hiánya valóban az erősséget definiálja) nő vesz körül, akik valójában lehet, hogy csak gyávák beismerni és elfogadni emocionális voltukat, mégsem hivatkozhatok örökösen erre, hogy előttem ez a minta van.
Sajnálom, ez annyira nehéz és magányos érzés (nekem is valami ilyesmi szokott lenni a "nagyon lent" időszakokban... de a hétköznapok hajlamosak elsodorni, és aztán azt veszem észre, hogy felbukkannak kis kapcsolódási pontok, amiktől legalább átmenetileg könnyebb lesz visszatalálni).
VálaszTörlésMost épp abban a fázisban vagyok, hogy nem veszem észre vagy elveszítettem a kapcsolódási pontokat. Nem találok hozzám hasonló embereket, hiába vagyok a családommal. Elvileg itt a vérségi köteléken kívül a neveltetésből eredően kellene lennie néhány egyezésnek...
TörlésNem feltétlenül úgy értettem a kapcsolódási pontokat, hogy valaki máshoz, inkább... a világhoz vagy saját magadhoz, amitől úgy tudod érezni, hogy most minden rendben van, akkor is, ha nincs rá semmilyen reakció senki mástól. Nekem nagyon sokáig tartott, amire megtanultam magam nem mások (feltételezett) reakcióin át látni, és olyan dolgokkal körülvenni magam, amiktől tudom, hogy nekem fontosak, de most ilyen megborulásokkor mindig vissza tudok vonulni egy kicsit a saját biztonsági zónámba, és töltődni addig, hogy már ne tűnjön annyira rossznak a világ. Amíg nagyon elveszett voltam saját magammal kapcsoltban, addig nehezebben találtam embereket, akikkel meg tudtam találni a közös hangot - most is ritka, de így azért jobbak az arányok.
TörlésNa ez a másik... A feltételezett reakciók, a vélt igazságok és képzelt valóságok (amik tulajdonképpen a saját agyszüleményeim), amik legalább olyan károsak, mint a mérgező környezet. Sőt... Sokszor nem is a környezet a mérgező, hanem a szemüveg, amin keresztül én szemlélem a világot. A körülöttem lévő emberek ártalmassága nagyban függ az én magamhoz és hozzájuk való viszonyomtól, ami egészen csakis rajtam múlik.
TörlésDönthetek úgy is, hogy hagyom, hogy bántsanak, de választhatom azt az utat, hogy csak a szeretetnek hagyok teret.
Abban én is nagy vagyok, hogy fejben lefolytassak végtelen vitákat, olyan szerepet osztva a másik félre, ami aztán egyáltalán nem passzol össze a valós reakciójával... és mire tényleg beszélünk, már ezerszer végigrágom magamban a helyzetet, és sokkal jobban ki vagyok akadva, mint indokolt lenne. Ettől függetlenül az emberek lehetnek ártalmasak rád, vagy akár csak semlegesek és értetlenek, bármit is csinálsz (valamiért hajlamos vagyok azt hinni, hogy ha valaki véleményt mond rólam, akkor ez érvényesebb, mint amit én gondolok magamról, pedig jó eséllyel nem is tényleg engem lát, hanem a saját feltételezéseit és torzításait is). Egyelőre az az alapelvem, hogy azokra koncentrálok, akiknél megvan az odafordulás, figyelem-megértés és kölcsönösség, de ez biztos, hogy a kisebbség lesz (és nem feltétlenül a család, ahol-nálunk legalábbis- sok idő alatt sok dráma és sérülés gyűlt fel oda-vissza).
TörlésLehet, hogy ez egy durva kérdés, de írtad korábban, hogy voltak megingásaid a hiteddel kapcsolatban - nem lehet, hogy túlzottan átadtad magad a hitkérdéseknek, és emiatt nem tudsz ellazulni?
VálaszTörlésAmúgy ez a nem-találom-a-helyem-dolog szerintem kb. generációs nyavalya, úgyhogy ez a kérdésem csak egy felvetés, lehet, semmi köze a két dolognak egymáshoz.
Nyugodtan kérdezz durvát, mondjuk ennél pont nem érzem azt, hogy nehéz kérdés lenne. De szerintem nem innen fúj a szél.
TörlésInkább talán az a bajom, hogy én nem gondolom egészségesnek a tökéletesség látszatára való törekvést, a filmek által megteremtett valóság szirupos illúzióját. Összetett nagyon. Nehéz elfogadnom, hogy eddig minden helyzetben én voltam, vagyok a más. A vallásban nem elég bigott, se nem hitetlen, aki nem érti ezt a világot. Nem vagyok hardcore környezetvédő, és nem érzem magaménak a fogyasztói társadalmat, a pazarlást sem, nem tudok azonosulni azzal, hogy csak azért pocsékoljak, mert van miből és megtehetem.
Talán az, hogy semmilyen téren nem tudok szélsőséges lenni?
Keresem az utam. Nehéz, ha egyáltalán nem találok olyan embereket, akik hozzám hasonlóan szemlélik a világot a legtöbb kérdésben. Már kicsi koromtól kezdve folyamatosan megnemértettség érzés jellemez. Folyamatosan a mértékletességet, a középutat kutatom.
A hitem meg úgy van, hogy bár próbáltam nagyon másmilyen lenni, de arra jutok, hogy mégiscsak sok kérdésben itt van a legnagyobb átfedés elvek terén. Szóval nem a hit és vallás miatt vagyok ilyen, nem azok az ideák határoznak meg engem, hogy ilyennek kell lennem, amilyen vagyok, inkább az ok-okozat összefüggés fordítva van. Nem tudom mennyire érthető.
Bátran kérdezz tényleg. Engem általában a kérdések előre visznek (kivéve, ha random idetévedő kérdezi, de te sem közéjük tartozol), de szívesen kifejtem. Csak ugye nálam összefutnak az életem szálai, szóval én értem, hogy miről van szó a ti fejeitekbe viszont nem látok bele.
Nem is kell nyakadba venned a világ gondjait, és nem is kell rosszul érezned magad amiatt, hogy ezt nem érzed feladatodnak. Ha nem pazarolsz, azzal már egyébként is véded egy kicsit a környezetet a magad módján, kisemberként kb. ennyire vagyunk képesek, meg hasonló apróságokra. A tökéletességre való törekvés meg háát... Egyénenként kellene arra törekednünk, és nem insta-módon, hanem úgy, hogy fejlődhessünk emberileg. A tökéletességet pedig mindenki határolja be magának kedvére, és nem folyamatosan másokhoz hasonlítva magunkat. A kérdés legyen az, számodra mi a tökéletes, és szard le, hogy más, aki tökéleteskedik a neten, hogyan teszi azt. Nincs fény sötétség nélkül, hibáink mindig lesznek, csak legyünk magunkkal békében, hogy kiegyensúlyozottak lehessünk - én valami ilyesmivel definiálnám az emberi tökéletességet, mert kiegyensúlyozottnak lenni biztosan fantasztikus érzés, és kiöl az emberből mindenféle negatív energiát.
TörlésÍrtad egyszer, hogy neked szar időszak volt a suli, mert sok beszólást kaptál, ez talán közrejátszik ezekben az érzésekben? Sőt, mi van, ha egyáltalán nem lógsz ki, nem vagy más, nem vagy különc, sem érthetetlen, hanem csak a környezeted nem szán elég időt a megismerésedre? Ne a környezeted határozza meg, ki vagy. Ha ez így menne, a saját családom miatt már én is eláshattam volna magam, mert néha úgy néznek rám, mint aki az űrből jött, és az nekem is iszonyat szarul esik, de már nagyjából elfogadtam, hogy ez nem fog változni. Vannak emberek, akik igénylik a teljes megértést, vannak, akik nem, és emiatt elég is nagyjából elmondaniuk, mi van bennük – az ilyen emberek valószínűleg eleve híján vannak a képességnek, hogy odafigyeljenek mások rezgéseire, vagy pedig nem képesek mindenkire ráhangolódni. Ha pedig két ennyire különböző ember találkozik, az érzelmesebb fél úgy érezheti, a másik nem érti meg.
Te te vagy, olyan vagy, amilyen, tényleg csak fogadd el magad - aki meg nem szeret olyannak, amilyen vagy, vagy egyszerűbb neki a meg nem értés, mint az, hogy időt szánjon a megismerésedre, az menjen a piklibe, hisz nem vagy te rossz ember, nem érdemelsz értetlen tekinteteket. Látod, mi itt olvasunk téged, megértünk, figyeljük a kis mozzanatokat, amiket megosztasz a lelkedből, szóval talán tényleg csak le kellene ülnöd a tükör elé, hogy te is lásd magad, mert lehet, hogy te egy ideje már azt mantrázod magadnak, hogy kilógsz mindenhonnan, pedig mi itt például nem lógatunk ki téged sehonnan. :) Nem kell tucatnak lenni… Aki arra törekszik, hogy a világ megértse, és ezért képes lenyesegetni a saját személyiségéből – lásd, netcelebek –, az másféle csatákat vív magában. Az útkeresés meg sokszor tényleg nehéz, ezen kár is szépíteni. Barátokat találni meg még nehezebb. Én 23 éves koromig azt hittem, sose lesznek barátaim, mert én „ilyen vagyok, nem jutott”. Szóval fel a fejjel, Vancsi, sose tudhatod, melyik bokorból pattan eléd egy neked való társaság!
Próbáld ki, hogy erre a bejegyzésedre írsz magadnak egy levelet, mintha csak olvasóként követnéd azt a lányt, aki ezt a néhány szomorkás mondatot közzétette. Vajon ha idegenként gondolnál Vanille-re, milyen tanácsokkal látnád el, mivel vigasztalnád?
A suli egészen biztosan szerepet játszik. 4+8 évig jártam 2 rossz osztályközösségbe. Csak így ezek után magam is elgondolkodtam, meg mások is ilyen őszinte szembesítő beszélgetések során abban erősítettek meg, hogy nem lehet, hogy 12 évig én vagyok a szerencsétlen áldozat, akit kiközösítettek. Mindenképp hibásnak kell lennem, sőt néha elhiszem, hogy teljes mértékben az én hibám csak az ufóságom.
Törlés"Sőt, mi van, ha egyáltalán nem lógsz ki, nem vagy más, nem vagy különc, sem érthetetlen, hanem csak a környezeted nem szán elég időt a megismerésedre?"
Ezt teljesen helytállónak érzem, de eddig akárkinek kifejtettem a véleményemet ezzel kapcsolatban, hogy egyetértek ezzel, egyre csak azt hajtogatták, hogy ne akarjam lesöpörni a vállamról a felelősséget.
(Ahogy itt válaszolok a hozzászólásra, jövök rá, hogy azért nem kicsit mérgező emberek vettek körül akkoriban. Bár nyilván megvan az oka ennek is, akkoriban még ennyire sem szerettem és fogadtam el magam, mint most.)
"pedig mi itt például nem lógatunk ki téged sehonnan. :)"
Hangosan felnevettem. El mondani nem tudom, mennyire hálás vagyok nektek/értetek. És valóban, ezek a mantrák önbeteljesítők.
Tehát azt gondolod, célszerű lenne nem tisztes távolságból kerülni a bokrokat? :D
A levelet elkezdtem megírni tegnap este, de a megszólításnál nem jutottam tovább. Talán idő kell, hogy el tudjak távolodni és kívülről nézzem magamat.
Igenis ki lehet fogni egymás után két szar közösséget. Én felsősként olyan osztályba kerültem, ami beteg rosszindulatú volt, tele volt olyan fiúkkal, akik ha jobb jegyet kaptak nálam, körbeugráltak ujjal mutogatva rám, hogy buta vagyok. Plusz akkoriban mentem át külsőleg is változásokon, ami abból állt, hogy évekig tök fiús arcelrendezésem volt, meg tele voltam pattanással, úgyhogy állandóan megkaptam, hogy csúnya vagyok, gyökér vagyok. Emiatt egy csomót lógtam >> nem tudtam, mi a tananyag >> nem pótoltam >> tényleg gyökér voltam >> nem bírtak a tanárok >> sokat sírtam >> kihatott sokáig az önértékelésemre. És annyi volt csak iszonyat mázli, hogy pozitív hozzáállással kezdtem a középsulit, ami egy normális közeg volt, és oda úgy mentem, hogy jelét se óhajtottam adni annak, hogy mennyit bántottak korábban, DE ehhez volt is egy olyan osztályom, amiben ezt megtehettem. Ha nem lett volna, feldughattam volna magamnak a pozitív hozzáállásomat. Kilógni kilógtam a magam tinis módján, de volt egy kis klikkem, amiben elvoltam. Ehhez is tök mázli kellett kb., simán kifoghattam volna egy olyan közösséget, ami tovább rombolja a lelkecskémet (pl. 11.-ben átjött hozzánk egy fiú, akinek a jellemén iszonyat látszott, mennyit csesztették az előző helyén - durván kisebbségi komplexusos volt, és hamar megsértődött, ha sokszor nem túl jogosan azt érezte, hogy lekezeli bárki is -, később el is mondta, h nem egyszer bedobták a kukába). És nem is kell 30 személyes közösség ahhoz, hogy az ember rossznak érezze magát, elég egy rossz párkapcsolat, amiben hülyének néznek, elég egy rokon, aki úgy beszél veled, mint a ronggyal. Írtad fentebb Kaminak, hogy az emberekkel való viszonyod milyensége talán csak rajtad múlik, meg a hozzáállásodon - én ezzel amúgy nem értek egyet, és ebből simán lehetne megint egy önostorozás a jövőben, amiért hiába tepersz egy jobb kapcsolatért, sehogy se fogod elérni, és magadat fogod okolni emiatt. Mint ahogy te olyan vagy, amilyen, más is olyan, amilyen, és az ő "hozzád állása" nem feltétlenül fog miattad megváltozni.
Törlés"nem lehet, hogy 12 évig én vagyok a szerencsétlen áldozat, akit kiközösítettek. Mindenképp hibásnak kell lennem, sőt néha elhiszem, hogy teljes mértékben az én hibám csak az ufóságom." oké, de még ha ezt el is hiszed (de inkább ne), mit kellene kezdened vele? Úgy tenni, mintha valaki más lennél? Megváltoztatni a teljes személyiséged valami közkedvelhetőbbé? Én gimi környékén próbálkoztam ezzel, csak egyáltalán nem voltam jó benne, és egy pillanatra se éreztem úgy, hogy jobban beillenék egy olyan közösségbe, amibe eredetileg nem. Jóval később tudatosodott az egész, és az is, hogy eleve már annyival, hogy introvertált és zárkózott vagyok, egy csomó helyre nemm fogok illeni- minél jobban próbálom erőltetni, annál kevésébé.
TörlésKöszi, hogy megosztottátok velem a gondolataitokat és történeteiteket! :) Fontolóra veszem mindannyiótok tanácsait, kérdéseit is.
TörlésSokat jelent és jó lesik, hogy ennyire szíveteken viselitek a sorsom és segítetek túllendülni a mélyponton.
Én kívülről szemlélve abban látom a szenvedéseid mibenlétét, hogy nem fogadod el, nem szereted magad olyannak amilyen vagy.
VálaszTörlésNincs veled semmi baj, úgy gondolkodsz és érzel, ahogy akarsz, és mindez teljesen rendben van, akkor is, ha körülötted senki sem érti ezt meg.
Nekem majdnem egy évtized alatt teljesen kicserélődött az egész szociális életem, 10 év alatt egyetlen lány maradt végig mellettem, akit a barátnőmnek mondhatok. És teljesen hasonló dolgokat éreztem mint te, hogy egyszerűen kilógok a sorból. Azóta nem lógok ki, amióta elfogadom magam. Hasonló a hasonlót vonzza, de nagyon nehéz úgy embereket találni magad köré, ha magad sem tudod, milyen szeretnél lenni. A középúthoz való görcsös ragaszkodás ugyanolyan ártalmas lehet, mint bármelyik szélsőség. Lazíts egy kicsit. :)
Köszönöm a második mondatod, látszik, hogy te is jártál hasonló cipőben (mondjuk ki nem?). Ez az a mondat, aminek hiánya és ellentéte bennem negatív tapasztalatokat szült.
TörlésNem érzem görcsösnek a ragaszkodásomat a középhez, inkább ez is olyan, mint amit Rókának válaszoltam a hittel és vallással kapcsolatban, hogy az az eszmerendszer áll legközelebb az én személyes valóságomhoz. Nem érzem magaménak egyik végletet sem. Pontosabban tudok azonosulni egyszerre mindkettővel is.
Talán a kettősség az, ami miatt nehéz hova tenni engem.
Róka best of mondata:
Törlés"pedig mi itt például nem lógatunk ki téged sehonnan". :D
Visszatérve a görcsös ragaszkodásra, voltak itt időnként olyan posztok, amiben úgy tűnt, hogy valamit felállítottál magadnak, amibe aztán nem tudtál belesimulni, és azután rágörcsöltél. Megkereshetném azt a posztot, de minek? Ha kettősség van benned, akkor olyan vagy, vagy az is lehet, hogy kicsit mindenkivel tudsz azonosulni, kicsit meg senkivel sem. Hát na és? Rendben van! Rendben van mindenhogy, amit gondolsz és érzel, mert mindenki egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Azzal pedig nem vagy egyedül, hogy a személyiségedre rombolóan hat a környezeted. Rókáéra is, az én korábbi életemben az enyémre is. Én azt tettem, hogy felálltam, és eljöttem. Nekem ez vált be.
Másnak más.
Neked is valószínűleg más fog bevállni. De ez a te utad. És mindegy, mit mondunk itt mi, vagy mit mondanak mások: te vagy az egyetlen, aki a saját lelki jólétéért felelős. Add meg magadnak, amire vágysz, fogadd el magad, és meglátod, a környezeted is változni fog. Vagy így, vagy úgy, de változni fog. És főleg: hidd el, hogy menni fog.
"kicsit mindenkivel tudsz azonosulni, kicsit meg senkivel sem" ez az életem teljes összefoglalása...
Törlés"És főleg: hidd el, hogy menni fog."
Rátapintottál egy másik gyenge pontomra.
Engem az gondolkodtatott el, ahogy olvastam itt ezt a beszégletést, hogy rengeteg szó esett másságról, különbözőségről, kilógásról, eltérő véleményekről és értékekről, de tényleg ezen múlnak a kapcsolatok, meg hogy van-e az embernek helye a világban?
VálaszTörlésSzerintem az az élmény, hogy "engem nem ért meg senki" bizonyos fokig minden ember sajátja, nincs az a mély kapcsolat, amiben valaki mindent megért a másikból, egyszerűen alkalmatlan a nyelvünk, de még a nonverbális kommunikációnk is, hogy a saját belső világunkat úgy fejezzük ki, hogy az teljesen pontos legyen. Olyan lehet, hogy valaki belőlem valamit nagyon pontosan megért, olyan nem, hogy teljesen, tetőtől-talpig ért engem. Ez a fajta egyedüllét, hogy a saját élményeimmel igazából egy ponton túl már biztosan egyedül vagyok, szerintem tényleg hozzátartozik az emberséghez, és muszáj vele megbarátkozni. És az a paradox az egészben, hogy pont azáltal, hogy az ember ezzel kibékül, teremtődik meg egy nagyon jó pont a kapcsolódásra: hogy jé, nem csak én érzem ezt. Igazából még az a valaki is, aki mondjuk egyáltalán nem szimpatikus, (tudatosan, vagy anélkül, hogy gondolna erre) szenved ettől, igazából valószínűleg ő sem szeretne sok mást, csak szeretve lenni, meg értelmesen élni. Hogy akárhogy rugkapálunk ellene, vannak olyan élményeink és vágyaink, amik gyakorlatilag minden emberrel közösek. :)
Én végiggondoltam most a legmélyebb barátságaimat, a legfontosabb kapcsolataimat, és teljesen őszintén egyet sem tudok mondani, ahol nincs legalább egyvalami tényleg fontos kérdésben nagy elvi különbözőség köztünk. És van olyan is, ahol sok van. Attól még tudom őket nagyon, irracionálisan szeretni. :) Mert ha félnek, hiába olyasmitől félnek, amitől én el sem tudom képzelni, hogy félni lehet, tudok hozzájuk kapcsolódni, mert tudom, milyen félni. Ha izgatottak, és lelkesek, hiába olyasmiért lelkesednek, amire én soha nem vágynék, tudom, hogy milyen lelkesedni egy fontos dologért, és velük örülök.
Egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy az iskolai élményeidért te "hibás" lettél volna. És azt sem mondom, hogy úgy kéne élni az életet, hogy az ember minden nem szimpatikus emberrek összebarátkozik, nem is beszélve azokról, akik tényleg mérgezőek. Fontos az a képesség is, hogy az ember egyszerűen fel tudjon állni és ki tudjon lépni az olyan helyzetekből, ahol bántják. Viszont nekem nagyon nagy segítségemre volt, amikor el tudtam fogadni, hogy hát az emberek bizony már csak ilyen kis értetlenek. :D Sokszor nem értenek. (És durva belegondolni, hogy sokszor én is pont ugyan ennyire nem értek másokat, és muszáj rengeteget kérdeznem és sokat hallgatnom, hogy valami összeálljon, máskülönben pont ugyanazt érzik majd rólam, hogy nem értem őket.) És igenis nagyon nagy hatásom van arra, hogy mennyit értenek belőlem, azáltal, hogy kiegészíthetek, hozzáfűzhetek, kérhetek még szót, elmesélhetek régi történeteket, amik felidéződnek bennem az aktuális szitu kapcsán, még egy mélységet feltárhatok magamból, vághatok nagyon szomorú, ijedt, boldog fejeket, sírhatok, kifejezhetem a testemmel is az érzéseimet, visszakérdezhetek, hogy te mit értettél most ebből, vagy bármi. Nekem az a tapasztalatom, hogy arra, amikor valaki tényleg feltárja a sebezhetőségét, komolyan, mélyen őszinte, a legtöbb ember (talán minden viszonylag egészségesen működő ember) szeretettel és megértéssel reagál, mert nincs olyan, aki ne lenne sebezhető, és ne tudna ehhez az érzéshez nagyon jól kapcsolódni. Persze attól még kutya nehéz ehhez összegyűjteni a bátorságot, nekem pl. a pszichológus kellett hozzá, van akinek egy El Camino, vagy valami nagy elvonulás, van, aki meg csak erre úgy rájön, és szép lassan beépíti az életébe... :) Mindenesetre szerintem egyáltalán nem reménytelen, 23 év "otthontalanság" után sem, csak nagy munka.
Nyilván van amúgy helye, ahogyan nekem is, mert most is vagyok valahol, és a rendszerben én is elhelyezkedem valahol.
VálaszTörlésSzerintem emberfüggő, kinek mennyire vannak mindezek kihatással a kapcsolataira, de lehet, hogy mégsincs akkora jelentősége, mint amekkorát tulajdonítok neki.
"Olyan lehet, hogy valaki belőlem valamit nagyon pontosan megért, olyan nem, hogy teljesen, tetőtől-talpig ért engem."
Teljes mértékben egyetértek ezzel a mondatoddal, de nekem ez valahogy egy olyan igazság, amit időről időre újra fel kell idéznem és teljesen különböző helyzetekben, random emberek juttatják eszembe. Most éppen te. :)
"amikor valaki tényleg feltárja a sebezhetőségét, komolyan, mélyen őszinte, a legtöbb ember (talán minden viszonylag egészségesen működő ember) szeretettel és megértéssel reagál"
Nehéz és sokszor nem is sikerül fölvállalnom a gyengeségemet. Nálunk itthon ez nem divat. Hónapok óta annyi "erős" (azért tettem idézőjelbe, mert nem gondolom, hogy a saját érzelmeinkkel való szembenézés hiánya valóban az erősséget definiálja) nő vesz körül, akik valójában lehet, hogy csak gyávák beismerni és elfogadni emocionális voltukat, mégsem hivatkozhatok örökösen erre, hogy előttem ez a minta van.