Lassíts!

Leírom, hogy emlékezzek, vagy legalább emlékeztethessenek, akik olvasták.

Az elmúlt egy hét során legalább 4 túlzsúfolt napom volt, ha nem 5, a maradék kettőből pedig egy teljes napot elvitt a másnaposság és egyet pedig az önostorozás, hogy lusta vagyok, miért nem csiálok semmit, hiszen most van időm.

Elveszítettem a márciusra kialakulni kezdőddő egyensúlyomat és lassuló életemet, viszont nem bírom most ezt az intenzív pörgést. Sikerült elfelejtenem mindent a kijárási korlátozások és az ezt meghosszabbító önkéntes karatnén (aka vizsgaidőszak) következtében.

Fáradt vagyok és magam okoztam ezt az egyenlőtlenül beosztott erőmmel. Újabb jelzés volt, hogy tudatosan kell szerveznem, terveznem a napjaimat.

Talán a kimerültségemet legjobban azzal jellemezhetném, hogy összevissza zabálok, a testem üvölt a kalóriákért, valahonnan energiát próbál szerezni. Ördögi kör, mert a rosszul evéstől mégfáradtabb leszek.

Szeretnék időt keríteni arra, hogy vasárnap összeírhassam a következő hét teendőit és a kötelező feladatokhoz mérten kb. egyforma mértékű legyen a leterheltségem. Most szerencsére viszonylag szabadabban vagyok, kevesebb a mozdíthatatlan program, mint a szorgalmi időszakban, de szeretném hasznosan tölteni a nyarat. Néhány nap kell, ami elúszik, de nem szeretnék hetekről nem emlékezni, hogy mit csináltam, mint néha gimiig a nyáriszünetekben, mert rövidtávon ez a könnyebbik út, hosszútávon viszont a haszontalanság súlya nehezedne emiatt a szívemre.

Egy egyszerűbb, lassabb, de a jelent megélő és nem csak átélő ember szeretnék lenni. Nincsenek nagy vágyaim, sőt egyre kevésbé jönnek elő időszakok, amikor ilyen téren sóvárognék. Én szeretem az Édesanya által unalmasnak titulált szürke hétköznapokat. Nem vágyom mindig a különlegesre, mert úgy érzem jelentéktelenné válik és elértéktelenedik számomra, rutinná válik.

Ha mindig a kedvenc ételemet enném, hamar megcsömörlenék tőle, eltelnék és többé már nem lenne a kedvencem, gyanítom megutálnám.

Változom. Nehéz erről írni. Amúgy sem gondolom, hogy sokszor sikerülne átadni az érzéseimet, amik bennem kavarognak, de nincsenek is ilyen ambícióim nagyon. 

Kérdezhetnénk, hogy akkor miért írok nyílt blogot, ha tökre leszarom, értik-e az olvasóim. Jólesik, hogy figyeltek rám, és néha kapok válaszokat, gondolatébresztőket, támogatást olykor ellenkező véleményt a leírt, vagy burkoltan megjelenő bennem megfogalmazódó kérdésekre, kételyekre.

A tollam és a naplóm sosem válaszol, sosem ad életjelet, mindig érzem, hogy "egyedül"* vagyok.

*Persze magammal töltött idő ez, amiért egyre hálásabb vagyok, és az idő múlásával válik kevésbé félelmetessé.