Sokk és döbbenet. Értetlenül állok a helyzet előtt. Miért volt erre szükség? Hogyan csinálta? Anélkül, hogy konkrétumokat írnék, borzasztóan mellbevágott az eset, és úgy hiszem, nem csak engem zaklat/zaklatott fel ennyire. Én nap mint nap ezen stresszeltem, folyamatos aggódás az életem, hogy ezen a téren minden rendben menjen, ne hibázzak. És ha valamit elrontok a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, rettegek, hogy majd nem hisznek nekem, hogy nem szándékosan tettem. Ő meg? Gátlástalanul, hidegvérrel, nem igazán zavartatta magát. Volt gyomra ebédelni, tudott aludni, miközben nem egyszer és nem is kétszer csinált ilyet. Notórius. Elképzelni nem tudom,
- a főnököm hogyan tud ekkora csalódással szembenézni. Emberileg mekkora kudarcélmény lehet neki, hogy valakit ennyire félreismert. Sírt, súlyos teher a bizalomvesztés. A helyében én tuti kiábrándulnék jóidőre a teljes emberiségből, a hitből, hogy a világ jó hely és van értelme szépnek látni a nehézségek ellenére.
- az illető hogyan tudott minden nap felkelni és tükörbe nézni.
- miért tette, hát hiszen számomra/számunkra külső szemlélőként megmagyarázhatatlannak tűnik az ő élethelyzetében, az okát pedig sosem fogjuk megtudni.
Még szerencse, hogy a kötődésem annyira sérült, hogy bár megrázott, de egyáltalán nem lepett meg a szitu. Poénkodtunk vele, de abszolút nem gondoltuk, hogy ilyen súlyos valóságalapja van az egymás ugratásának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése