Hangosan gondolkodnék, de nincs kivel. Elviselhetetlenül sokat beszélek.
Úgy érzem sehol nem lehetek önmagam ki vagyok én egyáltalán?. A naplóm pesten maradt a hirtelen költözésben (akkor jobban voltam, nem volt aktív napi szinten).
Messze van az egyetlen ember, akinek a társaságában nem feszengek és teljesen el tudom engedni magam.
Feszélyez, hogy nem tudok ellazulni a családom társaságában. Itthon nem divat utat engedni az érzéseinknek, érzelmeinknek, még akkor sem, ha teljesen jogosan érzem úgy.
Hiányoznak azok a beszélgetéseink, amik megkönyebbülést hoznak és rétegenként fejtik fel a sebzettségemet.
Van ami csak ránk tartozik kettőnkre, sem a rokonainknak, sem egyéb lehallgató füleknek semmi köze hozzá (etéren mindketten bizalmatlanok vagyunk az eszközeinkkel és appokkal szemben).
Hiányzik a vigyázó ölelése.
Bár emberek közt vagyok, magányosnak érzem magam.
Nagyon el akarom hitetni magammal a beletörődést és elfogadást a nehézségeimet, fájdalmaimat illetően, Jóhiszeműen feltételeztem, túl vagyok rajta, tudom kezelni. Tévedtem.

Én azonban bízom a te irgalmadban, szívem ujjong, mert megszabadítasz, éneklek az Úrnak, aki jót tesz velem.

(Zsolt 13,6)